jan
Lekció: János 4, 4-14
Textus: János 4, 13-14
Kedves Testvérek! Tegnap este az Úr Jézus főpapi imádságának egyik fontos üzenetéről hallottunk az igehirdetésben, mégpedig arról, hogy Megváltónk azért könyörgött mennyei Atyjához, hogy a hozzá tartozók mindnyájan egyek legyenek. Ezt az egyetemes keresztyénséget gyakoroljuk közös hitvallásainkkal és például a Mi Atyánk elmondásával is.
Tulajdonképpen ez a célja annak a törekvésnek is, amely miatt minden év januárjában, szerte a világon a keresztyén felekezetek együtt imádkoznak ezért az egységért. A lelkészek számára kiküldött imaheti programfüzeten is ez áll: Imahét, a Krisztus-hívők egységéért.
Azonban ha egy kicsit jobban magunkba nézünk, be kell vallanunk, hogy ez a cél, Krisztus főpapi imádsága óta is leginkább az Isten célja maradt. Ő valóban szeretné, ha egység lenne közöttünk, mi azonban, a hagyományaink, eltérő tanításaink és sokszor büszkeségünk miatt, ezt az ima-harmadot leszámítva nem igazán törekszünk a közeledésre. Szeretnénk mi egyek lenni, csak úgy képzeljük el, hogy a másik legyen olyanná, amilyenek mi vagyunk, s akkor örömmel egyesülünk.
Mondhatnánk, hogy túl sok a különbség. Még akkor is, ha ilyenkor nem erről szoktunk beszélni. Biztosan megbocsátják nekem lelkésztestvéreim. Az alapvetően hasonló hitvallások mellett sok különböző tanításunk van, mások az énekeink, a hagyományaink, másképp úrvacsorázunk, máshogy néznek ki a templomaink, de még a lelkészek ruhái is azért jelentősen eltérnek. De vajon létre jöhet-e igazi, áldott találkozás, ha ilyen sok az ellentét?
Ahhoz, hogy válaszolhassunk erre a kérdésre, nézzük meg az Isten Igéjében elkészített üzenetet. Az a történet, amelyből most felolvastunk, a református bibliaolvasó kalauz szerint éppen erre a hétre esik, most a napokban olvassuk ezeket a mondatokat. És milyen érdekes, épp egy olyan találkozásról van szó, amelyben két egymástól sok mindenben távol álló személy talál egymásra.
Egyrészt ott van az Úr Jézus, aki emberként zsidó közegből érkezik, olyan hagyományok közül, amelyek azt is kimondják, hogy a samáriaiakkal nem szabad érintkezni. De nemcsak emberként van jelen, hanem mint tökéletes Isten, Messiás, aki azért jött a mennyei dicsőségből, hogy megkeresse és megtartsa ami elveszett. Vele szemben pedig ott van egy asszony, aki samáriai, vagyis az izraeliek ellensége, bűnös, gyarló múlttal, saját népe elől is bujkálva, hiszen csak ő ment a déli hőségben a kúthoz, nehogy valakivel is találkoznia kelljen. A nagy különbségek ellenére azonban mégis létrejön a találkozás.
Első ránézésre úgy tűnik, hogy az asszony segít Jézuson. Az Úr Jézus fáradt, kimerült, meleg is van a déli hőségben, és ahogy az asszony megfogalmazza, merítő edénye sincs, amivel vizet tudna magának húzni a kútból. A beszélgetésből azonban kiderül, hogy az igazi, életet adó víz, az Jézusnál van. Amikor pedig az asszony felismeri, hogy kivel is beszél, ott hagyja az eddig olyan fontos merítő edényt, és elrohan, hogy mások is találkozhassanak azzal, aki az élet vizét osztogatja. Örömmel mondja el, hogy Jézus mindent tud róla, pedig volt mit rejtegetnie, de érzi, hogy ez a találkozás igazi változást hozott az életébe, és tudja, hogy ezt nem tarthatja magában. Az emberek pedig jönnek, felismerik, hogy valóban a Messiással van dolguk, és még két napig marasztalják Jézust.
Testvérek. Azt hiszem, mindnyájan abban élünk, hogy a saját felekezetünkben van az igazság, és mi vagyunk azok, akik környezetünkben segítünk az embereken. Mintha nálunk lenne az éltető víz. Isten azonban azt üzeni mai igénk által, hogy mi nem Jézus szerepét játsszuk ebben a történetben, hanem sokkal inkább a samáriai asszonyét. Egyikünk sem tökéletes, bűntelen, szent, ahogy Jézus az volt, hanem éppen mi vagyunk rászorulva külön-külön és együtt is a magunk gyarlóságaival az igazi, éltető vízre, amelyet csak az Úr Jézus tud felkínálni számunkra.
A mi feladatunk nem több, mint amennyi a samáriai asszonyé volt, hogy fogadjuk el az éltető vizet Megváltónktól, és másokat is vezessünk hozzá. Mondjuk el, hogy nem miattunk érdemes hinni, nem a mi gyarló és sokszor elbukó kegyességi, személyes, vagy családi életünk miatt, hanem csakis azért, mert Ő tényleg az eredeti, az igazi életet osztja a hozzá fordulóknak.
Vegyük hát észre testvéreim, hogy 2015-ben tehát, a tiszanagyfalui ökumenikus imaestéken nem az a nagy dolog, hogy mi találkozunk, köszönünk egymásnak, tiszteletben tartjuk a másik szokásait, rítusait, hanem az, hogy az Isten hajlandó találkozni velünk. Az, hogy Ő Fiában, az Úr Jézusban lehajol értünk. Leküzdi a közte és köztünk lévő óriási szakadékot, és ma is felkínálja az ő éltető vizét, amelyből meríthetünk.
Isten vezetése alapján tehát azt javaslom, hogy mi, akik itt élünk, itt szolgálunk, ide tartozunk, járjunk továbbra is egy kúthoz, a magunk hibáival, gyarlóságaival együtt, de az a kút mindenképpen az legyen, ahol az Úr Jézus osztja az éltető vizet. Ha ezt tesszük, akkor lesz értelme az ökumenikus alkalmaknak, akkor továbbra is áldott találkozásaink lesznek egymással is, de legfőképpen az értünk önmagát odaadó Jézus Krisztussal. Adja Isten, hogy így legyen. Ámen.