feb
Róma 8,1-8,14-17
A legtöbb ember sokat foglalkozik a múlttal. Időről időre előtörnek emlékeink, eszünkbe jutnak múltbeli események, és felidézzük a régmúlt időket. Kinek ne lenne kitéve néhány kép a szobában szeretteiről, fontos eseményekről. Amikor ezekre ránézünk, talán néhány pillanatra belegondolunk, milyen is lenne, ha megint ott lehetnénk, ha újra kezdhetnénk mindent, milyen jó lett volna, ha bizonyos helyzetekben másként döntöttünk volna. És ahogy egyre inkább előre haladunk az életkorban, egyre több az idő ezekre az elmélkedésekre. Eszünkbe jutnak régen elfelejtett pillanatok, képzeletben újra átéljük a szép emlékeket, és ha tehetjük másoknak is megpróbáljuk a lehető legrészletesebben átadni ezeket a történeteket. És eközben újra és újra találkozunk azzal a ténnyel, hogy bármennyire is szeretnénk sokszor változtatni a történteken, mégsem tudunk. Ami elmúlt, elmúlt, nem lehet megváltoztatni.
De nemcsak a régi dolgokkal foglalkozunk, hanem legtöbben a jövővel is törődnek. Talán nem annyit, mint a múlttal, de időnként mindnyájunk fejében előtör egy gondolat, mi lesz ez után? Sokszor próbáljuk ezt elhessegetni, de amikor már nem szorít a munka, amikor nem kell rohanni, és van időnk megpihenni, akkor nem kerülhetjük ki a válaszadást. És éppen ezért, sokan próbálnak előrelátóak lenni. Amit csak lehet elkészíteni, bebiztosítani, hogy amikor majd eljön az ideje, minden rendben legyen. Fiatalabb korban jó előre tervezni házvásárláskor, építkezéskor, gyermekek nevelésében, jó félre tenni arra az esetre, hogyha valami váratlan dolog történne. Időskorban sokan összeírják, hogy melyik családtagra mit hagynak, félretesznek egy kis pénzt a következő generációnak, vagy éppen előre elkészíttetik a temetőben a sírhelyet, ahová majd testünket elhelyezik.
Fontos tehát az emlékezés és az előre tervezés is, de amire a mai napon Isten különösen is rá szeretné irányítani a figyelmünket, az a jelen, amiben élünk. Mert a jelenben történő dolgaink jóvátehetik a múltbeli hibáinkat, és nagymértékben meghatározzák az előttünk álló jövőt. Ezt élte át Pál apostol, aki a mai igeszakaszban két féle életmódot mutat be. Jó, hogy ő ír erről, hiszen mindkettőt megtapasztalta, mindkét életformát alkalmazta élete során. Az egyik a test szerint való életet jelenti, melyet Jézussal való találkozása előtt élt át, a másik pedig a lélek szerint való élet, melyet megtérésétől kezdve alkalmazott. Amikor a damaszkuszi úton megszólította őt az Úr, megváltozott Pál élete. Az eddigi múlt a háttérbe szorult, és az Úrnak való szolgálat által az eljövendő örök élet már elkészítetett számára. Ahhoz, hogy ezt mi is megtapasztalhassuk, az ő leírása alapján vizsgáljuk most meg, hogy mit jelent test szerint, és lélek szerint élni, és melyik az, amelyet a mi Urunk javasol számunkra a jelenben.
A test szerint élni először is egyfajta meghatározottságot jelent. Amikor megszülettünk, mindnyájan bizonyos genetikai vonásokkal jöttünk a világra. Előre meg volt határozva, hogy milyen területeken leszünk tehetségesek, és mely képességeink kiemelkedőek más emberekhez képest. Az anyaméhben megformálódott testünk, nyilván még rengeteg változáson, fejlődésen át kell mennie, de az, hogy később milyen alkatúak leszünk, milyen fő vonásokkal fogunk rendelkezni, az már születésünk előtt eldőlt. És testi adottságink mellett körülményeink is adottak. Egy bizonyos anyától és apától származunk, az általuk alapított családba születünk, egy bizonyos helyre. Meg van határozva testvéreink száma, szüleink, nagyszüleink viszonya, és az őket körülvevő rokonság, és baráti kapcsolatok. Mindez el van készítve számunkra, és ez által, így vagy úgy, de sok minden meg van határozva életünkben.Hasonló meghatározottságot jelent az, amikor Lélek szerint élünk. Először is Istennel szemben. Akiket Isten lelke vezérel, azok Isten fiai – mondja Pál apostol. Vagyis olyan kapcsolatban lehetünk a mi Urunkkal, mint apa a gyermekével. Erre utal az Abbá, Atya megszólítás is. Ugyanis az arám nyelvben a gyermek így szólította meg kedveskedve édesapját. Tehát egy szoros, bizalmi viszony lehet az Atya és gyermekei között, ha lélek szerint élnek. De embertársainkkal való kapcsolatunkra is kihatással van, ha a lélek szerint élünk. Amíg nincs bennünk Isten lelke, addig bántjuk egymást, képtelenek vagyunk a megbocsátásra, elítéljük, és lenézzük a másikat.Ha azonban bennünk él a Lélek, akkor meglátjuk egymásban az értékeket. Felismerjük, hogy a másik is szerethető, ő is megérdemli az odafigyelést.
És a legfontosabb dolog, ami eszünkbe kell, hogy jusson, ha egymásra nézünk, hogy felebarátunkért is életét adta a kereszten az Úr Jézus. Ez azonban nagyon nehéz. Sokkal könnyebb elítélni, megszólni a másikat és lemondani róla, mint mellé állni, új esélyt adni és minden hibája ellenére szeretni. Ez az az új látás, amely nem csupán testi szemmel nézi a másik embert, hanem a lélek által, Isten kegyelmére gondolva figyeli embertársát. Persze ez az új látás önmagunkra nézve is nagyon fontos. Ma, amikor sokan küzdenek depresszióval, önértékelési gondokkal, különösen is fontos, hogy ne csupán testi módon, hanem Isten lelke által is lássuk önmagunkat. Nem az egoizmusra kell törekednünk, de észre kell vennünk saját értékeinket, tisztában kell lennünk velük, mert azok mind Isten ajándékai számunkra. És nemcsak másokban, ahogy arról az előbb beszéltünk, hanem magunkban is észrevehetjük a legnagyobb értéket, ami az, hogy az Atya az ő egyszülött fiát adta értünk a kereszten. Ezzel felértékelte a mi porszemnyi életünket, és ha ő ezt tette, akkor vigyázzunk, nehogy alábecsüljük azt, amiért ő a számára legfontosabbat is feláldozta. Összefoglalva tehát az első különbséget a test és a lélek szerint való élet között, mondhatjuk, hogy mindkettő más fajta meghatározottságot kínál számunkra.
Test szerint élve megtapasztalhatjuk a genetikai, származási és körülményekben megkapott jellemzőinket, lélek szerint élve pedig egy új látást nyerhetünk, Istenre, embertársainkra és önmagunkra nézve. A második jellemző, amelyet meg kell említenünk az az, hogy bárhogy élünk is, test szerint, vagy Isten lelkének vezetésével, mindnyájan foglalkozunk valamivel. Aki a testére figyel, az minden idejét arra szánja, hogy eleget tegyen a test igényeinek. Legyen elég ennivaló, legyen elegáns, divatos öltözet, és megfelelő anyagi háttér. A test által irányított ember magára figyel, önző, mert saját igényei és vágyai határozzák meg az életét. Természetesen fontos, hogy evilági dolgainkkal is törődjünk, hiszen itt élünk, és vannak bizonyos testi szükségletek az életben, de nem szabad, hogy minden tettünket ezek határozzák meg, és minden dolgunkban ezek irányítsanak bennünket. E helyett engedjük, hogy a lélek vezessen minket minden dolgunkban.
Pál azt mondja, hogy aki Krisztusban van, új teremtés az. Úgy is mondhatnánk, hogy aki Krisztusban van, abban ott van Krisztus és ő irányít mindent. Ő az, aki segít különbséget tenni jó és rossz között, ő tanít meg arra, hogy mivel foglalkozzunk, mivel töltsük az időnket. Ő az, aki megerősít a kísértések idején, fegyelmez és megszabja számunkra a mértéket. Akik tehát a test szerint élnek, a test dolgaival törődnek, akik pedig Lélek szerint, a Lélek dolgaival foglalkoznak. És harmadjára, nagy különbség van a két életforma végén elnyerhető örökség között is. Akiket testük vezérel, azok egész életük során azon törik magukat, hogy valamit felmutassanak, hogy legyen valami, amit a következő generációkra hagyhatnak. Kemény munkával felhalmozzák az anyagi javakat, hogy biztosítsák gyermekeik, unokáik biztonságát. Azonban a földi élet végével minden tárgy, minden vagyon semmivé és értéktelenné válik, mert amikor majd Isten előtt kell megállnunk, akkor nem lesz nálunk semmi, amit itt gyűjtöttünk. Tehát mondhatjuk, hogy az örök élet szempontjából a földi örökség bizony nem sokat ér.
Ezzel szemben Isten gyermekei mindennél nagyobb kincset kapnak. Így írja az apostol: Ha pedig gyermekek, akkor örökösök is: örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak. Ha Isten lelke vezérel bennünket, akkor el van készítve számunkra a mindennél nagyobb örökség, az örök élet. Ez nem múlandó vagyon, amelyet fel lehet élni, ez nem továbbörökíthető, nem elcserélhető, hanem kifejezetten azok számára elkészített ajándék, akik beengedték a szívükbe az Úr Jézust.
Végül, tegyük fel a kérdést, honnan tudhatjuk meg, hogy mi melyik csoportba tartozunk? Miből láthatjuk, hogy a test szerint élünk-e, vagy lélek szerint? Nagyon egyszerű a válasz, abból, hogy hogyan élünk. Hogy a földi dolgaink mellett kapcsolatban vagyunk-e Istennel, hogy miként viszonyulunk másokhoz és önmagunkhoz. Aztán abból is leszűrhető a válasz, hogy mivel foglalkozunk, mivel töltjük az időnket? Csupán a testünkről való gondoskodással, vagy ezen túl a lelki dolgokkal is, az Istennek való szolgálattal is? Ha ezekre a kérdésekre válaszolunk, akkor azt is meglátjuk, hogy milyen örökségben lesz részünk, hiszen erről is hallhattunk mai igénkben. Mennyei Atyánk azt szeretné, ha az ő lelke élne bennünk, és így örök életet nyernénk az ő közelében. Nála, aki elküldte az Úr Jézust, hogy általa halandó testünket is halhatatlanságba öltöztesse, és az ő kereszthalála következtében mindnyájunkat gyermekeivé fogadhasson.
A döntés a mi kezünkben van, ítéletet, vagy felmentést szeretnénk-e kapni. Aki nem adja át életét az Úrnak, az megkapja a jogos büntetést, az örök halált, az Istentől való örökké tartó távolságot. Aki azonban beengedi az Ő lelkét a szívébe, arra érvényes lesz az apostol szava: „nincsen tehát most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak. Vigyük hát magunkkal az üzenetet: ne rágódjunk folyton a múlton, és ne aggódjunk túlságosan a jövő miatt, hanem éljünk a jelenben, az Isten lelkének vezetésével, és akkor a múltunk is rendeződik és a jövőnk is be van biztosítva a vele való örök közösségben, egyedül Jézus Krisztus érdeméért. Ámen.