aug
Márk 6,7-13
Kedves Testvérek. Életünk mindegyik szakaszában vannak különböző céljaink. Már a két-három éves gyermekek is tudatosan, vagy tudat alatt célokat tűznek ki, amikor valamit el szeretnének érni és mindent megtesznek azért, hogy akaratuk teljesüljön. De célként lebeghet szemük előtt az óvodába, később az iskolába indulás, majd fiatallá érve a szakmaválasztás vagy éppen a továbbtanulás kérdése tölti ki gondolataikat. Célokat tűznek ki egy-egy sportban, vagy bármiben, amiben tehetségesek, és folyamatosan arra törekszenek, hogy közelebb kerüljenek a sikerhez. Persze később, nagykorúvá válva, újabb tervek születnek, jó volna egy stabil munkahely, egy saját lakás, egy társ, vagy éppen egy gyarapodó család. Aztán ahogy telnek, múlnak az évek, sok minden változik. Ami régebben különleges volt, az megszokottá válik, és jönnek újabb tervek, újabb célok. Otthoni felújítások, gyermekekkel, unokákkal való foglalkozás, törődés, idősödő szülőkről való gondoskodás, mind-mind az élet velejárói. A földi lét végéhez közeledve pedig a család összetartása, támogatása, szeretteink imádságban való hordozása, vagy éppen az általunk még ellátható feladatok elvégzése jelenti a mindennapi foglalatosságot, napi célok teljesítését.Számos fontos célunk van tehát életünk során, amit ha el tudunk érni, önbizalommal és megelégedve hagyhatunk hátra, azonban mégis csak fel kell tennünk a kérdést: ennyi az egész? Erről szól az élet, hogy vannak célok, amiket vagy elérünk, vagy nem, próbák, amiken kisebb nagyobb sérülésekkel áthaladunk, aztán pedig vége van az egésznek? Ezek szerint lehetne úgy élni, ahogy Pál apostol is idézi az efézusiakat, akik ezt mondták: Együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk? Testvérek, mi a célja az életünknek? Mi a célja a te életednek? A család? A munka? A túlélés? A betegségből való meggyógyulás? A pénz? A buli, a szórakozás? Vagy semmi?
Kedves Gyülekezet.A Szentírásból egyértelműen megtudhatjuk, hogy Isten azzal a céllal teremtett bennünket, hogy az Ő dicsőségére éljünk. Hogy gyönyörködjön bennünk. Hogy ha ránk néz, azt mondja, de jó, hogy megteremtettem ezeket az embereket, úgy örülök, hogy élnek. Olyan büszke vagyok rájuk, hogy szeretik egymást, odafigyelnek egymásra, és a tőlem tanult indulattal élik mindennapjaikat. Ez volna Isten célja. Erről az útról azonban a bűneset óta nagyon sokszor letértünk már. Volt, aki tudatosan, volt, aki ész nélkül, és sajnos ma már ott járunk, hogy sokszor nem is tudjuk, mi volna az igazi, Isten által nekünk rendelt életcél. Ezért megyünk félre, ezért siklik ki az életünk, mert földi, hétköznapi, múlandó célokat tűzünk ki, és sokszor csak olyanokat. Pedig Isten sokkal többet bízott ránk. Persze kell az is, ami a hétköznapokat előre lendíti, meg az életkörülmény, meg a munka, sok mindenre szükség van, de ha a küldetés lényegét elfelejtjük, akkor semmit sem ér ez a néhány földön töltött évtized. Testvérek, mai istentiszteletünkön nézzük meg felolvasott szakaszunk alapján, miről is szólhat életünk igazi célja, hogyan érdemes megtenni ezt az utat, és mire kell figyelnünk, hogy elvégezzük a ránk bízottakat.1. Mai szakaszunknak azt a címet adták az újfordítású Biblia szerkesztői, hogy Jézus kiküldi tanítványait. Azonban mielőtt ezt megtenné, először magához hívta őket. Minden időben ez Isten első számú célja az életünkkel. Hogy visszaszerezzen bennünket. Hogy életünk során, valamilyen úton-módon megszólítson minket, és magához hívjon. Oda, ahol meghalljuk az ő szavát, ahol megértjük, mennyire szeret bennünket, és ahol igazán ráébredünk arra, hogy mit is kezdhetünk életünkkel. Ha Jézus tanítványai nem mentek volna oda mesterükhöz, nem tudták volna, hogy merre kell menniük, és hogyan kell teljesíteniük küldetésüket. Így működik ez ma is. Ha nem megyünk hozzá közel, akkor nem fogjuk tudni, érteni, mit is akar az életünkkel. Akkor lehet, hogy látótávolságban van, lehet hogy tudunk róla ezt-azt, de nem értjük, és nem is akarjuk érteni, mi az ő célja velünk. Az első lépés tehát az, hogy menjünk hozzá közelebb.
2. Ha megtettük vagy megtesszük ezt a lépést, akkor jöhet a következő. Jézus kettesével küldi el tanítványait, hogy hirdessék az Isten országának eljövetelét, hogy tovább adják az örömhírt. Fontos megjegyzés, hogy Jézus kettesével, nem pedig egyedül küldte a tanítványokat az előttük álló útra. Két oka volt ennek. Egyrészt, ahogyan a Prédikátor könyvében olvashatjuk: jobban boldogul kettő, mint egy, vagyis könnyebb az út, ha ketten vannak. Számíthatnak egymásra, segíthetik egymást, és ki-ki a magáét hozzá tudja tenni a cél teljesítéséhez. Az egyik talán jobban bánik az emberekkel, a másik jól elő tudja adni a mondanivalót, a harmadik sok terhet képes elhordozni, összefoglalva kiegészíthetik egymást. Emellett pedig a két ember az ügy hitelességét is biztosítja. Abban az időben ha két ember állította ugyanazt, annak már hitelt adtak, azt elfogadták. Hiába ment volna egy-egy tanítvány elmondani a Jézustól tanultakat, nem vették volna komolyan őket, de így kettesével, elhitték szavukat.Urunk ma is úgy küld bennünket az ő szolgálatába, hogy ad mellénk társakat. Akár házastársat, akivel együtt haladhatunk az úton, akár barátokat, lelki testvéreket, hozzánk közel álló gyülekezeti tagokat. Mehetünk ketten, mehetünk akár többen is, mert sokkal több esélyünk van így a cél elérésére. És ahelyett, hogy akadályoznánk egymást a haladásban, mi is segíthetjük a másikat. Amiben mi vagyunk jobbak, abban mi vállalunk többet, amiben pedig a másik, abban ő. De jó lenne, ha különböző kapcsolatainkban nem a széthúzás, hanem ez az egymást segítő és egymásra számító együtt haladás lenne a jellemző. Érdemes elgondolkodnunk, hogy vajon mi milyen útitársak vagyunk a mellettünk haladók számára?
3. Odamentünk tehát Jézushoz, kaptunk társakat is az előttünk álló úthoz, most harmadjára nézzük meg, mivel készít fel bennünket a mi Urunk a küldetésre. Jézus mindenek előtt saját tulajdonságaival ruházza fel tanítványait. Hatalmat ad nekik a gyógyításra, gonosz lelkek kiűzésére, tulajdonképpen arra, hogy az Ő nevére hivatkozva különböző nyomorúságokból megszabadítsanak embereket. Ezzel pedig a tanítványok megsokszorozzák Jézus küldetésének eredményességét, hiszen ott is terjed az örömhír, ahová talán nem is megy el maga személyesen, és ott is megszabadulnak az emberek, ahol nem ő tette rájuk a kezét. Testvérek. Azt gondolom, hogy általában kicsinyhitűek vagyunk azzal kapcsolatban, hogy Isten milyen hatalmat adott a kezünkbe. Lehet, hogy fizikai értelemben nem gyógyul meg senki, ha rá tesszük a kezünket, de ma is, ha az Ő küldetésében járunk, nagy hatalmunk van. Olyan dolgokra lehetünk képesek, amilyenekre csak ő volt. A megbocsátásra, a másik arc odafordítására, a mégis szeretetre, gyermekek hitre nevelésére, idősek hozzákísérésére, betegek erősítésére és gyászolók vigasztalására. Ne hagyjuk elveszni ezeket a csodálatos képességeket, hanem használjuk ki őket.
4. A különleges képességek mellett azonban arra is megtanítja a tanítványokat, hogy fel tudják ismerni, mi az, ami szükséges és mi az, ami nem szükséges a küldetéshez. Egyrészt egy kissé kiszolgáltatottá teszi tanítványait, amikor azt mondja, ne vigyetek magatokkal se kenyeret, se tarisznyát, se pénzt. Azért volt erre szükség, hogy látszódjon rajtuk, bíznak azokban, akikhez mennek, jóhiszeműen remélik, hogy majd vendégül látják és befogadják őket. Másrészt a szükséges dolgokkal rendelkezni kell az úton. Botot és sarut vihettek magukkal.Jó volna, ha mi is megtanulnánk, mi az, ami szükséges küldetésünkhöz. Mi az, ami ahhoz kell, hogy Istennek tetsző életet éljünk és az Ő országát hirdessük? Igazából nem sok minden. Sajnos sokszor elveszünk a felszerelkezésben. Azt gondoljuk, hogy jobban elérjük céljainkat, ha többünk van. Több föld, nagyobb, szebb lakás, modernebb technikai eszközök, jobb autó, és folytathatnánk a sort. Persze fontosak az életkörülmények, de azért valljuk be őszintén, előfordul, hogy túl sokat foglalkozunk ezekkel a dolgokkal. Azonban a másik véglet is veszélyes. Jézus nem azt mondja, hogy felkészületlenül és mindenféle kellék nélkül induljanak el. Ami szükséges, az szükséges, saru kell, bot kell. De csak annyira van szükség, amivel még hitelesek maradtok. Ki hiszi el, hogy az örök életre készültök, ha úgy berendezkedtek itt a földön, mintha minden csak erről szólna? Ki veszi komolyan, hogy nem a pénz, nem az egészség, vagy nem a munka az élet célja, hogyha ezekben vesztek el, ezekben és ezekért teszitek tönkre magatokat. Találjuk meg mi is az arany középutat, mi az, ami szükséges, és mi az, ami fölösleges az Istennek tetsző élethez.
5. Végül pedig még egy útmutatást kapnak a tanítványok, amely arról szól, hogy mit kell tenni, ha nem fogadják örömmel a Jézusról szóló beszédet. A mester azt mondja a tanítványoknak, hogy :ha egy helyen nem fogadnak be, és nem hallgatnak rátok, akkor kimenve onnan még a port is verjétek le a lábatokról. Ez arra utal, hogy Jézus szerint az evangélium hirdetése, az Istenről való beszéd soha sem erőszakoskodás. A por leverése pedig egy jelképes tett, amelyet a pogány földről érkező zarándok gyakorolt, amikor a szent földre lépett, azt mutatva ezzel, hogy semmit, még a legkisebb port sem viszi magával saját földjére, saját életébe az istentelen emberektől. Mi sem kényszeríthetünk senkit arra, hogy higgyen, vagy templomba jöjjön, vagy kedvesen hallgassa amit mi mondunk személyes tapasztalatainkból. Sajnos azonban előfordul, hogy rosszul esik, ha megszólnak minket hitünk miatt, vagy valami rosszat mondanak, Istenről, esetleg gyülekezetünkről. Mégis, egyértelmű Jézus szava ezekben a helyzetekben. Még a port is verjétek le a lábatokról. Ne vegyétek fel a gúnyolódást, a rossz indulatú szót, semmit se vegyetek fel belőle. Szomorú, hogy nagyon sokan beporosodnak, amikor egy-egy helyzetben Istenről, vagy a gyülekezetről beszélnek, próbálják hirdetni Isten országát. Nem engedik el a fülük mellett a bántásokat, hanem gyötrődnek bennük. Testvérek, én is szoktam gyötrődni ilyen helyzetek miatt, de próbáljuk meg leverni a ránk támadó port. Ne hagyjuk, hogy a hitetlenek, az istentelenek, a vesztükbe rohanók pora ránk telepedjen. Menjünk el onnan, és ne vigyünk magunkkal semmit tőlük. Se lelkiismeret furdalást, se mást.
Kedves Gyülekezet. Mai igeszakaszunkban Jézus a helyes célt, és az ahhoz szükséges hozzávalókat tárta elénk. Először tehát menjünk hozzá közelebb, aztán vállaljuk a mellénk állítottakkal való közös utat, küldetést, éljünk a ránk bízott hatalommal, kegyelmi ajándékokkal, ismerjük fel mi az, ami szükséges, és mi az ami fölösleges az úthoz, végül pedig, ha nem fogadják be az örömhírt, akkor nyugodtan rázzuk le még a port is a lábunkról. Tegyük hát mindezt örömmel, alázattal és odaszántan, hogy teljesítsük Isten velünk való célját és hirdessük az ő országát, ahol az Úr Jézusban számunkra is helyet készített. Ámen.