nov
Kedves Testvérek! Történetünk szerint Jézus tanítványaival együtt Cézárea-Filippi falvai felé sétált, amikor a felolvasott párbeszéd lezajlik közöttük. A Mester két kérdést tesz fel tanítványainak, ezeket és a rájuk adott válaszokat nézzük meg mai istentiszteletünkön.
1. Az első kérdés így hangzik: kinek mondanak engem az emberek? Azt gondolom, ez egy olyan kérdés, amely abban az időben is, és manapság is különösen fontos nekünk. Mit mondanak rólam?Mit mondanak rólam azok, akik körülöttem élnek? Fontos, hogy mit mondanak rólam, akik ismernek, közel állnak hozzám, de az sem elhanyagolható, hogy mi a véleménye a külső szemlélőknek, akik csak úgy távolabbról, de figyelik az életemet.
Jézus számára is fontos volt a körülötte élők véleménye. A tanítványok pedig elkezdik sorolni őszintén, kertelés nélkül, hogy milyen vélemények alakultak ki Jézusról. Ebben a helyzetben felszabadultan és teljes nyíltsággal fogalmazhatták meg tapasztalataikat, hiszen bármit is gondoltak ők maguk a Mesterről, nem azt kellett elmondani, hanem a kívülállók véleményét. Ha egy hasonló helyzetben valaki más véleményét kérdeznék tőlünk, azt gondolom mi is legtöbbször őszintén adnánk át az illető hozzáállását. Mosom kezeimet, ez a másik véleménye, semmi közöm hozzá, ne haragudj rám miatta.
A tanítványok ezzel a nyugalommal kezdik sorolni a Jézusról kialakult vélemények változatait. “Némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, megint mások pedig Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának.” Vagyis az általános vélemény szerint Jézus egy a nagyok közül. A megtérést és a bűnbánatot hirdeti, mint Keresztelő János, csodákat és jeleket tesz, mint Illés, tolmácsolja az elközelgő eseményeket, mint Jeremiás, és hasonlók. Ezt gondolják az emberek Jézusról.
És ezen a ponton azt gondolhatnánk, főleg magunkból kiindulva, hogy Jézus megsértődik, vagy elkezd magyarázkodni, esetleg megpróbálja felvázolni saját véleményét önmagáról, a maga szolgálatáról. De meglepő módon nem teszi ezt. Nem reagál a tanítványok által felvázolt véleményekre. Hogy miért? Azért, mert számára nem az az elsődleges kérdés, hogy mit mondanak róla az idegenek, azok, akik nem ismerték még meg, hanem az, hogy kinek vallják Őt a tanítványai? Az első kérdést csak azért tette fel, hogy felvezesse ezt a másodikat, ami számára és a tanítványok számára is sokkal meghatározóbb lesz.
2. Hát ti, kinek mondotok engem? – kérdezi Jézus tanítványait. Azokat a követőit, akiket ő személyesen hívott el a halászhálótól, a vámszedőasztaltól, és sokféle más élethelyzetből. Hát ti, kinek mondotok engem? – hangzik a kérdés, annyi különbséggel, hogy most már nem más véleményéről kell beszélni, hanem színt kell vallani, mit gondolnak a tanítványok Mesterükről. Kedves testvérek, képzeljük bele magunkat ebbe a helyzetbe. A másik véleményét nem nehéz tolmácsolni, de ha egy hasonló élethelyzetben valaki megkérdezi tőlünk, mit gondolunk róla, bizony nagyon meg kell válogatnunk szavainkat. Akkor is, ha régi jó baráti kapcsolatban vagyunk, de akkor is, ha nem annyira ismerjük a másikat.
Egy ilyen helyzetben két lehetőségünk van. Vagy megbújunk egy kegyes hazugság mellett, és azért, hogy ne vesszünk össze az illetővel, mondunk valami diplomatikusat, esetleg ok nélkül mondunk róla valami jót, a másik lehetőség pedig az, hogy őszintén megmondjuk a véleményünket, ami ha negatív, komoly következményekkel járhat. Hát ti kinek mondotok engem? – kérdezi Jézus.
És most, amikor ezekben a napokban a reformációra emlékezünk, ismét elhangzik felénk ez az egyébként eléggé református kérdés. Mert ez a lényeg. Nem számít, hogy mit mondanak a többiek, nem fontos, hogy mit állít a tudomány, nem az a lényeg, hogy a szomszédod, a padban melletted ülő, vagy a családodban folyton a vallásodat kritizáló személy mit mond, hanem csakis az, hogy te mit mondasz. Te kinek mondod az Úr Jézust? Számodra ki Ő? Te mit mondanál, ha a szemedbe nézne, és feltenné ezt a kérdést? Lehet, hogy eszedbe jutna valami, amit a tv-ben láttál, vagy amit valamelyik szomszédod mondott. Jézus, te egy jó ember voltál, sokakat meggyógyítottál, tettél csodákat, sokszor bejöttek a számításaid, csak sajnos a végén a saját néped adott a keresztre. Vagy elrebegnéd neki, hogy hát azt hiszem Te születtél Karácsonykor, meg a Húsvét is a locsolkodás mellett elvileg rólad szól, meg persze életed végén azt hiszem téged feszítettek keresztre. De az is lehet, hogy mondanál valami szép kegyeset, amit megtanultál itt a templomban. Te vagy Jézus, aki meghalt az emberekért, Te vagy Jézus, aki megbocsátja a bűnöket, Te vagy Jézus, akihez lehet imádkozni, és akiben olyan sokan hisznek.Azonban Jézus nem azt kérdezi, hogy mások kinek mondják őt, vagy hogy mit tanultunk meg róla, hanem azt, ti kinek mondotok engem? Mit gondoltok rólam? Mit jelentek számotokra?Kedves Testvérek. Reformátusokként tudhatjuk, hogy tegnap volt 498 éve, hogy Luther Márton, a reformáció egyik legjelentősebb alakja kitűzte 95 tételét a Wittenbergi vártemplom kapujára. Ezzel a tettével indította el azt a folyamatot, amelyben a középkori keresztyén emberek egy jelentős része visszatalált a lényeghez. A sokféle fölösleges hagyomány között, a katolikus egyház emberi szokásaira épített vallásossága idején a reformátorok vezetésével sokan visszatértek az alapokhoz. Elővették a Szentírást, amelyben Isten minden szükséges ismeretet megosztott velünk, tanításaikban az Ige alapján megállapították, hogy egyedül hit által kegyelemből nyerhet az ember üdvösséget, és vallották, hogy mindez nem emberi jócselekedetek miatt, nem is a szentek közbenjárására, hanem csakis az Úr Jézus érdeméért, őáltala lehetséges.
A reformátorok számára nem volt kérdés, hogy ki az a Jézus. Ők nem kezdtek el mellébeszélni, hogy vannak a szentek, akikhez imádkozhatunk, és ők majd továbbítják az üzenetet Istennek, hogy meghallgassa szavunkat. Luther Márton és Kálvin János tudta, Jézus az egyedüli közbenjáró, hozzá kell imádkozni, és személyesen kapcsolatban lehetünk vele, mint aki személyesen értünk is meghalt a kereszten. Ők tisztában voltak vele, hogy hiába a sok fölösleges hagyomány, hiába a díszes képek a falon, hiába az érthetetlen, latin nyelvű istentisztelet, ha a lényeg, az Istennel való kapcsolat kimarad az egészből. Ezért vállalták fel hitüket, ezért vállalták az üldöztetést, a hátratételt, azt a sok-sok nehézséget, amit el kellett szenvedniük, hogy minél többen megismerjék a keresztyénség igazi lényegét, magát az Úr Jézus Krisztust. Krisztust, aki nélkül nincs bűnbocsánat, aki nélkül nincs feltámadás, és aki nélkül nincs elkészített helyünk a mennyek országában. Ők is bizonyára olvasták mai szakaszunkat, amelyben elhangzik ez a létfontosságú kérdés Jézus szájából: hát ti kinek mondotok engem?
Azt gondolom testvérek, nekik is a Szentlélek adta tudtukra ezt a létfontosságú információt. Pontosan úgy, ahogyan Péter is a Lélek által szólt, amikor megvallotta hitét. Jézus felteszi a kérdést a tanítványoknak, Péter pedig őszintén és mindenféle mellébeszélés nélkül, a Szentlélektől indíttatva megfogalmazza: Te vagy a Krisztus, az Élő Isten Fia. Amikor ezt kimondta, talán Ő maga sem tudta, mit beszél. De Jézus rögtön hozzáfűzi, boldog vagy Simon, Jóna fia, mert ezt nem test és vér jelentette ki neked, hanem az én mennyei Atyám. És bár ekkor Péter még talán nem érti teljesen mondatának jelentőségét, később aztán meg is éli mindazt, amit Isten ekkor kijelentett neki. Igaz, előbb elbukik, amikor nagycsütörtök éjszakáján háromszor is megtagadja Mesterét, de később talpra áll, Pünkösdkor már több ezer embernek hirdeti a feltámadott Jézus, és egyik meghatározó tanúja lesz az Úr Jézusnak a kezdeti időkben. Bátran vállalja az üldöztetést, a börtönbüntetéseket, kihallgatásokat, megveréseket, mert igazán megismerte az Ő Urát, és átadta neki életét.
Hasonló változást figyelhetünk meg Pál apostol esetében is. Az Ő életében sokáig a törvény volt a középpontban, azt tanulta, azt ismerte, annak élt. Amikor azonban a damaszkuszi úton egy látomásban személyesen is bemutatkozott neki az Úr Jézus, megváltozott az élete. Onnantól kezdve az Ő követeként vállalja a megpróbáltatásokat, sokféle küzdelmet, és hitvalló életet. Sokatmondóan fogalmazza meg a korinthusiaknak írt első levelében életének menetét amikor így mondja: Isten kegyelme által vagyok, aki vagyok. Vagyis nélküle, ki tudja, hol lennék. Ha Őt nem ismertem volna meg valóságosan az Úr Jézusban, akkor még mindig a törvény rabszolgájaként a bűnben élnék. Egy másik helyen pedig ezt írja: Aki Krisztusban van, új teremtés az. A régi elmúlt, és íme új jött létre. Ez a hitvallás is arra utal, hogy aki Krisztusban van, aki megismerte Őt, annak az élete megváltozik.
Erről szól a reformáció, erről szól Péter hitvallása, későbbi élete, és Pál apostol életútja is. De vajon a te életed és az én életem miről szól? Ha a Megváltó ma megkérdezné tőlünk, ti kinek mondotok engem, akkor mit válaszolnánk? Kinek mondod az Urat, amikor mindenki a temetőket látogatja, és sokan vigasz nélkül, a feltámadás bizonyosságát elkerülve szomorkodik? Kinek mondod Jézust, amikor bajban vagy, amikor betegség vagy lelki nyomorúság miatt szenvedsz? Ki Ő számodra, amikor azért könyörögsz, hogy adjon neked gyermeket, új életet, és ki Ő, amikor valakit el kell engedned a minden élők útján?
Legyen számodra Jézus a Krisztus, az élő Isten Fia, aki testté lett érted, vállalta a szenvedést, a kereszthalált, és harmadnapon feltámadt, hogy neked helyet készíthessen a mennyek országában. Legyen számodra ne csak valamilyen kegyes hazugság, betanult információ, hanem személyes megváltó, akiben békességet nyersz és akivel szoros kapcsolatban élhetsz. Mert a kérdés ma is hangzik. Ma, amikor a reformációt ünnepeljük, ma amikor sokan elhunyt szeretteinkre emlékezünk, személyesen megszólít téged és engem is az Úr Jézus, és kérdezi: hát ti, kinek mondotok engem? Ámen.