nov
Eszter 4,1-17
Kedves Testvérek. Az elmúlt héten kezdtük el olvasni az ószövetségi Eszter könyvét. Szerdán, a bűnbánati istentiszteleten az első fejezet eseményeiről hallhattunk, azóta pedig, ha követtük a napi szakaszokat, láthattuk, hogyan is került a zsidó származású Eszter a királyi palotába, egészen a király háremébe. A mai részben, folytatva a történetet, azt a folyamatot figyelhetjük meg, hogy amikor Isten népe veszélybe került, hogyan formálta az Úr Esztert, magába zárkózott királynőből bátor hitvallóvá.
A probléma ott kezdődött, hogy egy Hámán nevű magas rangú ember támadást intézett a zsidó nép ellen. Személyes okokból ki akarta irtani a birodalomban élő összes zsidót, és azzal a hazugsággal gyanúsította őket, hogy nem tartják meg a király törvényeit.
Itt érkezünk meg mai szakaszunkhoz, melyben Eszter a királyi udvarban élve, megtudja, hogy népét veszély fenyegeti. A következő percekben nézzük meg, hogy miként változik meg Eszter ebben a különleges helyzetben, és mit üzenhet mindez számunkra?
Amikor Eszter először meghallotta, hogy mi történt, megijedt. Nagybátyja, Mordokaj tudatta vele a hírt a zsidók elpusztításának tervéről, és arra kérte, hogy kérjen meghallgatást a királytól, és könyörögjön nála népéért. Eszter azonban nagyon félt. Volt ugyanis egy olyan szabály, hogy ha valaki hívatlanul ment be a királyhoz, csak akkor maradhatott életben, ha a király kinyújtotta felé aranypálcáját. Eszter számára tehát nem volt egy életbiztosítás a királyhoz való bemenetel. Éppen ezért szavaiból az derül ki, hogy először szívesen meghúzódott volna a háttérben, ott a palota biztonságában, mintsem hogy be kelljen mennie a királyhoz, hogy könyörögjön népéért. Mintha egy kissé el akarta volna határolni magát népe sorsától. Mintha semmi köze ne lenne Isten választott népéhez.
Kedves Testvérek. A mai világban, sok keresztyén úgy él, mint ahogy Eszter élt abban a palotában. Tudjuk, hogy veszélyben van a népünk, Isten választott népe, tudjuk, hogy veszélyben van a hitünk, és már a legalapvetőbb keresztyén normák is értéküket vesztik, mégis úgy teszünk, mintha semmi közünk ne lenne mindehhez. Mintha nem érdekelne, hogy mi lesz az egyház sorsa, mintha nem érdekelne, hogy mi lesz a többi hívővel, mintha csak az volna a lényeg, hogy nekünk ne legyen semmi bajunk. Gyakran viselkedünk úgy, mint Eszter, mert nem vállaljuk a konfliktust, nem akarunk bajba kerülni, inkább csak úgy meghúzódunk a magunk kényelmében, aztán meg majd csak lesz valahogy.
Pedig ma is veszélyben van Isten választott népe. Ahogyan Eszter idejében meg akarták semmisíteni a birodalomban élő zsidókat, úgy szeretnék eltörölni ma is a keresztyénséget, és a Biblián alapuló értékeket. Ma már afelé megy a világ, hogy az is normális, ami egyébként nem normális, az se okoz megütközést, ami egyébként érthetetlen torzulás. Fogadjunk el mindenkit, hagyjuk szó nélkül az értékromlást, ne ellenkezzünk, mert semmi értelme.
Ma afelé halad a világ, hogy mire valaki házasságot köt, ha egyáltalán akar házasságot kötni, már hosszú éveket élt együtt a párjával. Mert azt vallja a világ, hogy próbáljuk ki, aztán ha nem válik be, majd lecseréljük. Így aztán sokan felelőtlenül mennek bele kapcsolatokba, és szétosztogatják magukat ahelyett, hogy megtanulnának igazán szeretni, és mindenestül elfogadni a másikat, sőt már előre hűségesnek lenni ahhoz, akinek majd valamikor örök hűséget esküdnek. Mit mond a világ? Ó, hát ez már csak így van, nincs semmi baj, változnak az értékek. De vajon nekünk is szó nélkül kell ezt hagynunk? Vagy csak azért nem tiltakozunk, mert az konfliktussal járna? Kockázatos lenne, mint Eszternek? Félünk, mert megharagudnának ránk gyermekeink és unokáink? Vagy én lelkészként ne beszéljek erről, mert akkor a fiatalok nem fognak a templomba járni? Vajon vállaljuk-e a felelősségünket?
Vagy amikor már a gimnáziumokban se szólnak amiatt, hogy ugyanolyan nemű fiatalok kézen fogva járkálnak, és „felvállalják egymást”, vajon mi felvállaljuk-e, hogy itt valami nincs rendben? Mert a világ torzul. A tv-ben szoktam néha nézni ezeket a tehetségkutató műsorokat, és megdöbbentő, hogy most már szándékosan arra törekszik a média, hogy ezeken keresztül is hozzászokasson bennünket a torz dolgokhoz. Már nem is kell tudni énekelni, elég, ha valaki más, mint a többi, az se baj, hogy a normális embereknek a hideg fut végig a hátán, ha rá néznek. Mi lesz ebből testvérek? Mert én átkapcsolom a tv-t, hogy ne lássák a gyerekeim az ilyet, de nem biztos, hogy mindenki átkapcsolja. A felnövekvő generációk pedig már azt fogják látni, hogy nincs itt semmi baj, hát ilyen is van.
Vagy gondoljunk egy másféle hétköznapi helyzetre. Halljuk, hogy Isten nevét káromolják. Sokaknak hétköznapi szófordulat egy-egy ilyen kifejezés. Szó nélkül hagyjuk-e, ha ilyet hallunk? Inkább úgy teszünk, mint ha nem is hallottuk volna, vagy fel merjük vállalni, hogy mi Isten népéhez tartozunk? Félelem, kockázatvállalás, vagy lapítás? Melyik a jellemző ránk?
Eszter először félt. De miután nagybátyja, Mordokaj kertelés nélkül megmondta neki a véleményét, Eszter is rájött, hogy nincs ez így rendben. Elgondolkodott azon, amit Mordokaj mondott. Lehet, hogy tényleg azért segített el idáig az Isten, azért kerülhettem ilyen közel a királyhoz, hogy közbenjárjak a népért. És ekkor Eszter szívében megszületik a döntés, be fogok menni a királyhoz, mert nem maradhatok néma, de előtte még szükség van a böjtölésre és az imádságra is, hogy valóban sikerüljön a terv.
Kedves testvérek. A hitvalló keresztyénné formálódás útján ez a második szakasz. A félelem és a bezárkózás után felismerni, Isten helyezett oda, ahol vagyok, és kérni az Ő segítségét, és a társak segítségét ahhoz, hogy helyt tudjak állni a megfelelő pillanatban.
Téged is és engem is Isten helyezett azok közé az emberek közé, akik ott vannak körülöttünk. Azért van körülöttünk a családunk, mert ránk vannak bízva. Azért vannak szomszédjaink, munkatársaink, barátaink, mert Isten akarta, hogy ott legyenek körülöttünk. Nem véletlenül vagyunk ott, ahol vagyunk. De mielőtt könnyelműen megítélnénk egymást, vagy megpróbálnánk felnyitni a másik szemét egy-egy hibájára, elengedhetetlen az az imaharc, amire Eszter is kérte az övéit. Először imádkozzunk a másikért, és csak aztán próbáljuk jelezni mindazt, amit ránk bízott Istenünk velük kapcsolatban.
Végül pedig, harmadjára, Eszter nemcsak felismerte, hogy szükség van rá, nemcsak belátta, hogy nem maradhat néma, hanem vállalta a kockázatot, bement a királyhoz, és elindította azt a folyamatot, melynek végén népe megszabadult a veszélytől. Mindez azonban csak azért sikerülhetett, mert bízott Istenében, és mert vállalta a hitvallással járó kockázatot is.
Testvéreim. Nem elég felismerni Isten tervét, nem elég belátni, hogy nem véletlenül vagyunk ott, ahol vagyunk, hanem menni kell, szólni kell, meg kell vallani hitünket és meg kell védenünk azokat az értékeket, melyeket Istenünk ránk bízott.
És igazából itt dől el minden. Ha hittel rábízzuk magunkat Istenre, akkor a veszélyes, kockázatos helyzetekből is jól jöhetünk ki. Gondoljunk csak Ábrahám példájára. Három napig ment együtt fiával, Izsákkal, azzal a tudattal, hogy fel kell őt áldoznia. De amikor felemelte a kést, Isten megszólította, mert látta, hogy tényleg hisz benne. Vagy amikor Mózes vezetésével elindult a nép Egyiptomból, látva a csodákat mindnyájan hittek, és tudták, megéri kockáztatni. Mert jöhet az ellenség, jöhet a fáraó, a mi Istenünk kezében van minden, így hát nem kell félnünk a ránk leselkedő veszélyektől.
Az Úr Jézus is ilyen bátorsággal tett bizonyságot Isten törvényeiről, és Isten értékrendjéről, még azt is vállalva, hogy mindezért életével kell fizetnie. Az emberi test miatt Jézus is félt, megkísértetett, hogy maradjon néma, de miután imádságban felkészült, és eldöntötte, hogy megvált bennünket, meg is halt, majd pedig feltámadt csakis azért, hogy nekünk életünk lehessen. Ha Ő nem vállalta volna küldetését, akkor mi csakis bűneinknek élnénk, és nem lenne esélyünk a vele való örök közösségre.
Újbor ünnepén tehát adjunk hálát az Ő értünk kiontatott véréért, amely arra indít minket is, hogy ne sajnáljuk az áldozathozatalt, ne hagyjuk ledönteni az Isten által elrendelt értékeket, hanem valljuk meg hitünket a leghétköznapibb helyzetekben is. Ámen.