Már
Kedves Testvérek! Bartimeus gyógyításának a története rengeteg üzenetet hordoz magában. Bizonyára többször hallottunk már róla igehirdetést, és amikor ma felolvastuk ezt a szakaszt, talán kicsit meg is nyugodtunk, mi már ismerjük ezt a történetet, úgysem tud a tiszteletes semmi újat mondani. Én is sokat gondolkodtam azon, hogy ez legyen-e a mai igehirdetés alapja, de miután többször újra átolvastam ezt a szakaszt, rájöttem, számomra is tud újat mondani Isten ezen a történeten keresztül. Mai istentiszteletünkön ezt szeretném megosztani a testvérekkel.
Amikor olvastam a történetet, azon gondolkodtam el, hogy milyen nagy változás történt ennek a vak koldusnak az életében. Milyen nagy különbség látható a koldus Bartimeus és a meggyógyult Bartimeus élete között. A következő percekben ezen a változáson gondolkodjunk közösen.
Mielőtt Jézussal találkozott, Bartimeus egy magányos koldus volt.. Vakságából adódóan az akkori társadalom kirekesztette. Azt gondolták, hogy betegsége Isten büntetése. És mivel kirekesztették, nem lehetett része semmilyen közösségnek. Nem volt embere, akivel beszélgethetett volna, és nem volt senki, aki meghallgatta volna. És bár minden nap ott ült az út szélén, és fizikailag emberek között volt, lelkében mégis magányosan tengette napjait. Az emberek jöttek-mentek körülötte, mégsem figyeltek rá, nem hallották meg szavait. Egy vak koldust láttak benne, akivel nem kell foglalkozni. Még meg sem szólította őket, ők már el is fordultak tőle. Mintha ott sem lett volna.
Azt hiszem, ha valami, akkor ez nevezhető magánynak. Amikor nem szólnak hozzánk, nem néznek ránk, és meg sem hallják szavainkat. Hát ilyen magányos volt Bartimeus, mielőtt találkozott az Úr Jézussal.
Egy napon aztán, arra lett figyelmes, hogy nagy sokaság halad el mellette, a Názáreti Jézus vezetésével. És mivel tudta, hogy talán ez az egyetlen esélye a gyógyulásra, hangosan kiáltozni kezdett, Jézus pedig magához hívta őt. Így lett a magányos Bartimeusból meggyógyított, és közösséghez tartozó ember.
Először is azért, mert Bartimeus Jézusban egy terhelhető kapcsolatra talál. Jézus, azzal, hogy a nagy sokaságban, a zarándokló tömegben meghallotta a koldus szavát, azt mutatta meg, hogy számára fontos Bartimeus. És nemcsak meghallotta az Ő szavát, hanem még meg is szólította, magához is hívatta. Gondoljunk csak bele, milyen különleges élmény lehetett ez a magányos koldus számára. Valaki végre kíváncsi rá, valaki végre meghallja a szavát, valaki végre nem fordítja el a fülét, hanem szeretne segíteni rajta.
És mi lesz a találkozás után? Miben változik meg Bartimeus élete? Abban, hogy közösségre talál. Gyógyítóra, szabadítóra lel Jézusban, de aztán arról olvasunk, hogy miután újra látott, követte Jézust az úton, vagyis beállt a tanítványi seregbe, a zarándoklók sokaságába, és így folytatta az életét. Nyilván nem választották meg 13. tanítványnak, de több helyen olvasunk nagyobb, bővebb tanítványi körről, mert Jézust általában sokan követték. Hát ilyen tanítvánnyá válhatott ez a Bartimeus is, aki Jézus után ment, a hozzá tartozó közösségben. Ez a közösség pedig társakat kínált számára. A magányosság után, végre találkozott olyanokkal, akikkel megoszthatta örömeit, bánatát, és akik számára ő maga is társ lehet.
Persze ez nem jelenti azt, hogy ez a Jézust követő sokaság csupa tökéletes, hibátlan emberből állt volna. Hiszen pont ő tapasztalta meg az imént, ahogy még a tanítványok is csitítgatják, hogy ne zaklassa már Jézust, aztán meg pár perccel később ugyanazok az emberek hívják őt a Mesterhez. Vagyis közösségre lelt, de nem tökéletes közösségre. Az azonban mindenképpen összekötötte őket, hogy Jézust követték az úton. Vámszedők, megtért bűnösök, meggyógyított nyomorultak, és mindenféle foglalkozásból elhívott emberek együtt, egy csapathoz tartozva követték az Urat.
Kedves Testvérek. Ilyen az, amikor a magányból élő közösségre lel az ember. Milyen jó lenne, ha mindnyájan megtapasztalnánk ezt. De sajnos nem is gondolnánk, milyen sok magányos ember van körülöttünk. Még egy nagyobb családban élve is lehetünk magányosak. Hiába vannak ott mellettünk, körülöttünk az emberek, ha nem hajolnak le hozzánk, ha nem figyelnek a szavainkra, és kérdéseinkre, akkor magányosak maradhatunk. De itt a gyülekezetben is megtapasztalhatjuk ezt. Itt vagyunk, együtt a vasárnapi alkalmakon, sokakról mégsem tudunk semmit. Bejövünk, köszönünk egymásnak, áldás békesség, együtt imádkozunk, együtt énekelünk, mégis sokan magányosak maradhatnak. Azért, mert nem vagyunk kíváncsiak egymásra. Nem kérdezzük meg, hogy hogy érzi magát a másik mostanában, és azon kívül, hogy hol szokott ülni, sokszor nem is tudunk róla mást. Nekünk is követnünk kellene az Úr Jézus példáját, aki még a nagy tömegben is meghallotta a könyörgő szót, és megszánta a vak koldust. Milyen sokat jelentene, ha egymás számára társat, közösséget tudnánk teremteni itt a gyülekezetben. Ha nem lenne itt egy olyan ember sem, aki úgy jön ide, és úgy megy haza, hogy senki nem szólítja meg.
Persze, rögtön mondhatjuk, hogy ezért, meg azért nem szólunk a másikhoz. Az egyik ilyen, a másik olyan, nem mindenkivel tudjuk megtalálni a közös hangot. A gyülekezettel kapcsolatban is el kell mondanunk, hogy ez nem a hibátlanok közössége. Itt sem csak kedves, jóindulatú, életvidám és bűntelen emberek vannak, hanem mindenféle. Azonban ez az a hely, ahol a Krisztushoz tartozóknak meg kell tudniuk élni az összetartozást, a közösséget. Ha valakivel nem vagyunk jóban, akkor lehet, hogy túl kevés bennünk a szeretet.
Jézus azt mondja a tanítványoknak, hogy arról fogja felismerni a világ, hogy a tanítványaim vagytok, hogyha szeretitek egymást. Vajon rajtunk látható-e ez a szeretet? Észrevehető-e mindaz, amiről Pál a szeretet himnuszában beszél? Jellemző-e ránk a türelem, a jóság, az, hogy nem rójuk fel a rosszat, és mindent hiszünk, mindent remélünk, és mindent eltűrünk? Ha nem szeretnénk, hogy magányos hívők közössége legyen ez a gyülekezet, akkor meg kell próbálnunk megélni mindezt.
Talán sokan ismerik azt a tanmesét, amely a menny és a pokol közötti különbséget mutatja be. Isten beszélget egy emberrel. Az ember megkérdezi:
Uram! Szeretném megtudni, hogy milyen a Mennyország, és milyen a Pokol? Isten odavezeti két ajtóhoz. Kinyitja az egyiket és megengedi az embernek, hogy betekintsen. A szoba közepén egy hatalmas kerek asztal volt, és az asztal közepén finomabbnál finomabb ételek, italok. Az emberek, akik az asztal körül ültek, csontsoványak és halálsápadtak voltak. Az összes éhezett. Mindegyiknek egy hosszú nyelű kanál volt a kezében, odakötözve a kezéhez. Mindegyikük elérte az ételeket és italokat. Vettek egy kanállal. De mivel a kanál nyele hosszabb volt, mint a karjuk, nem tudták a kanalat a szájukhoz emelni. Az ember megborzongott nyomorúságukat, és szenvedésüket látva. Isten ekkor azt mondta: Amit most láttál az a Pokol volt.
Majd mindketten a második ajtóhoz léptek. Isten kitárta azt és a látvány, ami a szeme elé tárult, szinte ugyanaz volt, mint az előző szobában, pedig ez volt a Mennyország. Ott is épp úgy volt egy nagy kerek asztal, finomabbnál finomabb ételekkel tele. Az emberek az asztal körül ugyanúgy hosszú nyelű kanalat tartottak a kezükben, de ez alkalommal az emberek jól tápláltak, mosolygósak voltak és nevetve beszélgettek egymással. Az ember ekkor azt mondja Istennek: Én ezt nem értem! Ó, pedig ez egyszerű – válaszolja Isten – ez igazából csak szándék kérdése! A különbség csupán a 2 féle ember hozzáállásából adódik! A 2 helyen minden feltétel ugyanaz.
A különbség csak abban van, hogy melyik ember mit kezd az adott helyzettel. Ők ITT a Mennyországban megtanulták egymást etetni. Segítik egymást és örömmel teszik ezt! A falánk és önző emberek viszont csak magukra gondolnak. Csak maguknak akarnak jót, másoknak nem.
Kedves Testvérek! Mi is választhatunk, hogy a mennyet, vagy a poklot szeretnénk megteremteni magunk körül? Vajon képesek vagyunk-e közösségben élni, vajon tudunk-e eléggé szeretni egymást, vagy inkább csak magunkkal foglalkozunk, és egymástól elszigetelve, magányosan tengetjük napjainkat? Az Úr Jézus azért jött, hogy nekünk szolgáljon, hogy kereszthalálával örök életet, vele és egymással való áldott közösséget adjon. Hát mi is kövessük őt ebben is, és éljünk áldott közösségben, vele és egymással is. Ámen.