ápr
Lekció: 1 Sámuel 26,5-12
Textus: Zsoltárok 118,6
Velem van az Úr, nem félek, ember mit árthat nekem? Kedves Testvérek. Első hallásra olyan jól hangzik ez a mondat, hiszen mintha azt mondaná, hogy ha Isten velünk van, akkor semmitől és senkitől nem kell félnünk, mert nincs olyan ember, aki árthatna nekünk. Valóban így volna ez? Valóban nem árthatnak nekünk az emberek? Nem könnyelmű egy kicsit a zsoltárosnak ez a kijelentése? Mai istentiszteletünkön a mára kijelölt szakaszok alapján erre a kérdésre keressük a választ.
Kezdjük mai ószövetségi szakaszunkkal. Ha követjük Sámuel első könyvének leírásait, az elmúlt néhány napban arról olvashattunk, hogy Dávid menekül. Izrael első királya, Saul ugyanis féltékeny, és irigy lett Dávidra, és üldözőbe vette, hogy végezzen vele. Tudta, és érezte, hogy egyre többen szeretik Dávidot, akinek harci sikerei egymás után jöttek. Megölt Saul ezer embert, Dávid meg tízezer embert – énekelték a katonák, Dávid nagyságát dicsérve ezzel. De még Saul saját fia, Jónátán is Dávid pártján állt, életre szóló szövetséget, barátságot kötött vele, és ameddig csak tudta, segítette, támogatta őt.
Saul tehát üldözi Dávidot. Bár sokáig ő volt a fegyverhordozója, bizalmi embere, valamint amikor feszült volt, az Ő hárfajátékát hallgatta, egyszer elszakadt a cérna, és felé dobta lándzsáját. Innentől kezdve Dávidnak nem volt más választása, menekülnie kellett.
De hogy is nézett ki ez a menekülés? Hát egyáltalán nem volt egyszerű. Dávid néhány emberével ide-oda vándorolt, egyszer erdőkben rejtőzködött, máskor barlangokban bujkált, kiszolgáltatva a természet viszontagságainak, és a nomád élet velejáróinak. Ráadásul lelkileg is bizonyára megviselte ez az időszak. Hiszen Ő volt az, aki legyőzte Góliátot, Őt kente fel Sámuel próféta Izrael következő királyának, mégsem élvezhette az életet. Félnie kellett, nehogy bekerítsék, bizonyára álmatlan éjszakái is voltak bőven, még az is előfordult egyszer, hogy bolondnak kellett tetetnie magát, nehogy megöljék.
Pedig, Dávid bízott Istenben. Ő volt az, aki annak idején úgy állt ki Góliát ellen, hogy nem a maga erejében, hanem Isten hatalmában bízott. Nem kételkedett győzelmében, mert már azelőtt is megtapasztalta, hogy Isten meg tudja segíteni, meg tudja védeni őt.
Most pedig, Isten embere, a nép hőse, a felkent király, Dávid menekül. Akkor valóban érvényes a zsoltáros kijelentése? Hát nem árthat Saul Dávidnak? Nem törhetnek az életére? Nem üldözhetik? Dehogynem. Igenis, árthatnak az emberek az Istenben bízónak is.
Ezt erősíti meg mai újszövetségi szakaszunk is. Jézus nagycsütörtök éjszaka a Gecsemáné kertben imádkozik. És bár a tanítványok belealszanak az imádkozásba, Ő vért verejtékezve azért könyörög mennyei Atyjához, hogy ha lehetséges, vegye el tőle ezt a poharat, vagyis ne kelljen átélnie mindazt a sok szenvedést, amely a következő napokban vár rá. Jézus tudja, igenis árthatnak neki. Előre látja a fizikai szenvedés minden részletét, és azt a lelki nyomorúságot is, amelyet magára fog vállalni.
Eddig nem bántották. Idáig csak megszólták, vagy kritizálták, de hamarosan el fog jönni az óra, amelyben a próféciának be kell teljesednie, és Jézus az emberi hatalmasságok kezébe kerül. Most fog következni a lelki terror, a gúnyolódás, megalázás, a világ bűnének magára vétele, és most fogja átélni a fizikai fájdalmak legkomolyabb típusait, az ostorozást, a töviskoronát és a keresztre feszítést.
Jézus tudta ezt. Tudta ezt, nemcsak nagycsütörtök éjszakáján, hanem már jóval korábban is. Tudta már virágvasárnap is, amelyre a mai napon is emlékezünk, amikor néhány nappal halála előtt szamárháton, győztes királyként vonult be Jeruzsálembe. Hagyta, hogy ünnepeljék, bár a sokaság akkor még nem tudta, hogy pár nap múlva „feszítsd meg”-et fognak kiabálni. De Jézus, már akkor is tisztában volt vele, hogy a sokféle rá váró szenvedést követően ismét győztesként fog feltámadni Húsvét hajnalán. A szenvedés azonban akkor is szenvedés marad, így Jézus igenis átélte, hogy milyen az, amikor az emberek ártani akarnak neki.
Velem van az Úr, nem félek, ember mit árthat nekem? Hát akkor, hogy van ez, Testvérek? Most árthatnak, vagy nem árthatnak nekünk?
Azt hiszem, erre mindnyájan tudjuk a választ. Ki az, aki ne tapasztalta volna már meg az emberi gyűlöletet? Ki az, akire nem szoktak megjegyzéseket tenni, akit nem szólnak meg, vagy akit nem piszkálnak időnként igazságtalanul? Vajon van-e itt olyan, akit soha nem vertek át, és akire mindig tisztelettel néznek? Létezik-e olyan ember, akit nem próbáltak már megalázni, vagy akinek nem tettek még keresztbe? Igenis, árthatnak nekünk az emberek. Ahogy árthatott Saul Dávidnak a sokféle lelki terror és a fizikai üldöztetés által, és ahogyan árthattak Jézusnak a megalázás és a testi kínzás által, ugyanúgy nekünk is árthatnak az emberek.
De akkor miért mondja heti zsoltárunk, ez a 118. zsoltár azt, hogy velem van az Úr, nem félek, ember mit árthat nekem? Kedves Testvérek, félreértés ne essék, a zsoltáros nem azt mondja, hogy nem árthatnak nekünk az emberek, hanem megkérdezi, hogy ember mit árthat nekem? Felteszi a költői kérdést, de azt kérdezi benne, hogy vajon mivel leszünk kevesebbek, ha ártanak nekünk az emberek? Mit veszíthetünk el? És ez a lényege ennek a mondatnak. Nem azt mondja, hogy nem lehet bajunk, vagy nem bánthatnak minket, hanem arra céloz, hogy bármennyit is ártanak nekünk, a lényeget nem veszíthetjük el. A lényeg a miénk. Vagyis az Úr velünk van. Ha pedig Ő velünk van, akkor nem kell félnünk. Akkor hiába jön a veszedelem, hiába a leggonoszabb emberi szándék, nem kell félnünk.
Ezt tapasztalta meg Dávid, amikor Saul üldözte. Néhány napja olvashattunk arról, hogy Dávid egy-egy nehéz helyzetben megkérdezte az Urat. Megkérdezte, hogy maradjak-e itt, ebben a városban, vagy menjek tovább? Kiszolgáltatnak-e majd Saulnak, vagy nem? Vagyis Dávid figyelt Istenre, és érezte az Ő jelenlétét. Tudta, hogy bajban van, hogy támad az ellenség, de azzal is tisztában volt, hogy úgyis az lesz, ami az Úr akarata.
Így bízta rá magát Istenre már akkor is, amikor önként jelentkezett a Góliáttal való harcra, így élte meg a sikeres éveket, de így bízott Urában akkor is, amikor Saul elől menekült. Tudta, hogy Isten kezéből nem eshet ki. Érezte, hogy ha Isten vele van, akkor minden rendben lesz. Lehet, hogy rosszul aludt időnként, előfordulhatott, hogy félt, aggódott, vagy kilátástalan helyzetben érezte magát a nomád körülmények között, de mindig eszébe jutott Isten hatalma, és rá tudta bízni magát.
Hasonlóan élte meg az Úr Jézus is a passió útját. Ő is szenvedett, a szó legmélyebb, legnehezebb értelmében, de végig tudta, hogy mennyei Atyja vele van. Már amikor a Gecsemáné kertben imádkozott, akkor is azt kérte, hogy legyen meg az Atya akarata. Mielőtt pedig a kereszten kilehelte lelkét, szintén Mennyei Atyja kezébe tette le életét. Ártottak neki, mégis tudta, hogy halálával a legnagyobb szabadulást hozta el számunkra, ezért vállalta küldetését.
De akkor mégis mi a teendő, ha megpróbálnak ártani nekünk? Üljünk ölbe tett kézzel, és várjuk, ahogy ránk támadnak, bántanak, megaláznak, vagy megszólnak minket? Vagy álljunk bosszút a magunk módján? Ezekre a kérdésekre is választ adnak mai üzeneteink.
Mit csinál Dávid, amikor Saul üldözi? Ráhagyja Istenre a bosszúállást. Két különleges történet is erről beszél, az egyiket ma olvastuk, a másikat pedig néhány nappal ezelőtt. A menekülés közben ugyanis két alkalommal is lehetősége lett volna Dávidnak a bosszúállásra. Először egy barlangban elrejtőzve vethetett volna véget Saul életének, és bár katonái is biztatták, hogy ölje meg üldözőjét, Ő nem tette. Úgy érezte, hogy ő nem emelhet kezet az Isten felkentjére, mert ugye korábban Sault is Isten választotta a nép királyának. Aztán később egy emberével az éjszaka leple alatt újra Saul közelébe került, de ekkor sem ölte meg, hanem elhozta a dárdáját, és a feje mellett lévő vizeskorsót. Dávid nem állt bosszút. Azt mondta, hogy legyen az Isten a bíró közöttünk, ítéljen az Úr a mi ügyünkben, majd Ő eldönti, hogy kinek van igaza, majd Ő elrendezi a dolgot a maga bölcsessége szerint.
És mai újszövetségi szakaszunkban is hasonló hozzáállással találkozunk, amikor megjelennek a katonák a Gecsemáné kertben. Péter kardot ránt és levágja az egyik fegyveres fülét, Jézus azonban figyelmezteti, hogy aki kardot ragad, az kard által fog elveszni. Ő sem állt bosszút, pedig neki még nagyobb hatalma volt ellenségei felett. De Ő is tudta, hogy nem ez az Isten akarata, nem ez az Ő útja, ezért a bosszú dolgát ráhagyta Mennyei Atyjára.
Kedves Testvérek. Mi is ezt tehetjük. Ez a legjobb, amit az ilyen megpróbáló helyzetek idején tenni tudunk, rábízni Istenre minden dolgunkat. Rábízni a bosszúállást, rábízni ellenfeleink igazságtalan megjegyzéseit, bántásait, és várni Isten szabadítását. Nehéz dolog ez, de ez a mi utunk.
Azért tehetjük ezt meg, mert az Úr Jézus erre hívott el bennünket. Ahogyan Ő mindvégig szerette ellenségeit, és ahogyan rajtunk sem áll bosszút napról napra a bűneink, engedetlenségeink miatt, úgy mi is megtanulhatjuk tőle ezt a hozzáállást. Ha pedig ezt elsajátítottuk, akkor meg fogjuk tapasztalni, hogy Benne minden a miénk lesz. Lehet, hogy bántani fognak, lehet, hogy ártanak majd nekünk, lehet, hogy itt, ebben a földi életben lesznek nehéz életszakaszaink, de ha mi is átengedjük Atyánknak a bosszút, akkor a lényeg, a jutalom a miénk lesz. Akkor az Ő kereszthalála és feltámadása által miénk lesz a bűnbocsánat, a vele való örök közösség, amely egyszerűen nem hasonlítható össze az itteni dolgokkal.
Hiába állnánk bosszút, ha aztán a kárhozatra kellene kerülnünk. Hiába kerülnénk mindenki fölé itt a földi létben, hatalomban és dicsőségben, ha aztán elvesznénk az örökkévalóságban.
Velem az Úr, nem félek, ember mit árthat nekem? Kedves testvérek, ez a hozzáállás, ez a mi utunk. Ne aggódjunk tehát a földi dolgaink miatt, hanem tegyük mindet Isten kezébe, kerüljük a bosszúállást, mert az nem a mi hatáskörünk, hanem bízzunk Urunkban, aki szeret bennünket, és mindent megtesz azért, hogy már most is, és majd egykor, az örökkévalóságban is vele élhessünk. A reformáció egyik leghíresebb énekének záró versét olvasva zárom az igehirdetést, a 390. dicséret utolsó verse így szól: Az ige kőszálként megáll, megszégyenül, ki bántja. Velünk az Úr táborba száll, Szentlelkét ránk bocsátja. Kincset, életet, hitvest, gyermeket mind elvehetik, mit ér ez ő nekik? Miénk a menny örökre! Ámen.