Júl
Tiszanagyfalui Igehirdetések
Textus: Józsué 7,10-26
2018. július 29.
Kedves Testvérek! Józsué könyvének első néhány fejezetében különleges csodáknak lehettünk szemtanúi. Az elmúlt vasárnap arról a történetről beszéltünk, amelyben a nép száraz lábbal kelt át a Jordán folyón, néhány nappal ezelőtt pedig Jerikó városának csodálatos bevételéről olvashattunk. Elkezdődtek a honfoglalás háborúi, és ahová csak betette a lábát Izrael közössége, diadalt arattak. A kánaáni népek félelméről beszél Ráháb esete is, aki elrejtette az izraeli kémeket, hiszen azért tette ezt, mert tudta, Izrael Istenét senki sem állíthatja meg. Úgy gondolták, hogy amíg Isten a néppel van, amíg vezeti őket, és az ő parancsára mozdulnak, addig senki másnak nincs esélye. Addig kettéválik a víz, mint a vörös tengernél, vagy a Jordán esetében, addig leomlik a kőfal, és úgy mennek át a különböző népeken, mint kés a vajon. A 6. fejezet utolsó sora is ezt támasztja alá, hiszen így írja: „Az Úr Józsuéval volt, és elterjedt a híre az egész országban.”
A nagy sikersorozat után azonban a könyv 7. fejezetében váratlan fordulattal szembesülünk. Egy egyszerűnek tűnő csatában megfutamodásra kényszerül az izraeli csapat. Hiába volt nagyobb serege Isten népének, hiszen háromezer katonát is bőven elegendőnek láttak a város meghódításához, mégis menekülniük kellett. A veszteség harminchat ember. Hadvezérek számára talán nem sok, de az Isten népének életében, ebben az időszakban legalábbis érthetetlen tragédia. Hogy lehetséges, hogy idáig minden sikerült, száraz lábbal keltek át a Jordánon, amerre csak jártak, győzelmet arattak, most pedig meghal 36 férfi a népből? Józsué, érthető módon rögtön kétségbe is esik, nem érti, hogy történhetett ilyesmi, megszaggatta ruháját a vénekkel együtt, és Istenhez kiáltott. „Jaj, Uram, Uram. Miért is hoztad át ezt a népet a Jordánon, ha most az emóriak kezébe adsz bennünket, hogy elpusztítsanak? Ha meghallják ezt a kánaániak és az ország többi lakói, akkor körülfognak bennünket, és még a nevünket is kiirtják a földről.”
Isten válasza azonban kijózanító, és kemény. Így mondja az Úr: „Vétkezett Izráel, áthágták szövetségemet, amelyre köteleztem őket, mert elvettek a kiirtandó dolgokból, loptak is, és titokban a holmijuk közé tették.”
Vagyis azért nem volt sikeres a hadjárat, és azért veszett oda 36 ember, mert a nép nem irtott ki mindent az ellenséggel együtt. Amikor ugyanis hozzáláttak a honfoglaláshoz, Isten egyértelműen megparancsolta a népnek, hogy kánaán földjén mindent ki kell irtani. Nem szabad meghagyni az embereket, az állatokat, semmilyen vagyontárgyat, pénzt, vagy bármit, ami az ellenséghez tartozott, nem lehetett eltenni. Volt néhány kivételes eset, amikor Isten úgy rendelkezett, hogy meg kell hagyni a zsákmányt, de alapjában véve az volt a lényeg, hogy mindent irtsanak ki.
Ennek a totális pusztításnak azonban megvolt az oka. Isten nem haragból, vagy kegyetlenségből döntött így, hanem népe iránti féltő szeretete indította erre a parancsra. De miért is volt erre szükség?
Az emberek kiirtásának az lehetett az oka, hogy Isten nem szerette volna, ha népe más népekkel keveredik. Amikor ugyanis egy háborúban az Izraeliek megölték a csatamezőn a férfiakat, értelemszerűen ott maradt jó néhány idegen asszony. Ha Isten nem dönt a teljes megsemmisítés mellett, akkor ezek közül az asszonyok közül bizony sokat maguk mellé vettek volna az izraeli férfiak, és rögtön megkezdődött volna egyfajta hígulás, keveredés. És persze nemcsak a vérről van itt szó, hogy a zsidóság idegenekkel keveredett volna, hanem mindazokról a szokásokról, hétköznapi dolgokról, vagy éppen vallásos hagyományokról, amelyek az idegen népekhez tartoztak. Ha a zsidó férfiak magukhoz vettek volna egy-egy kánaáni nőt, azok sok mindenben elcsavarták volna a fejüket.
Gondoljunk csak Sámsonra, akit Delila többszöri próbálkozásra sikeresen átadott a filiszteusoknak. Vagy eszünkbe juthat Salamon király is, aki nagy bölcsessége ellenére élete vége felé a sok idegen országból érkező nő hatására bálványokat is imádott. Először csak egy-két nőt vett fel a háremébe, de aztán a nőkkel együtt a bálványokat is beengedte életébe.
De nemcsak az embereket, hanem a vagyontárgyakat is meg kellett semmisíteni. Ez egy érdekes dolog, mert a legtöbb háborúban azért fontos szerepe volt a zsákmánynak, talán ez éltette a katonákat, amikor egy-egy nehéz harc után némi pénzre, vagy értékre leltek, és eltehették maguknak egyfajta háborús prémiumként. Isten népének azonban mindez tilos volt. Nem szerezhettek zsákmányt, mert az ő háborújukban nem a meggazdagodás, hanem az ígéret földjének meghódítása volt a cél. Ha el lehetett volna tenni ezt-azt, akkor mindenki azzal foglalkozott volna, hogy mit szerezhet meg magának, és versengés, irigység lett volna a vége. Éppen ezért tisztázta Isten rögtön az elején: nincs zsákmány, nincs keveredés, nincs másokhoz való alkalmazkodás, csak az a lényeg, hogy elfoglalják a területeket, és az istentelen, bálványimádó népeknek még a hírét is megsemmisítsék.
Felolvasott történetünkből azonban kiderül, hogy a sikeres hadjáratsorozat azért tört meg egy váratlan vereséggel, mert ezt az Isten által lefektetett szabályt valaki felrúgta. Ennek a bűnnek két komoly következménye volt a népre nézve. Az egyik a már említett vereség volt, amely lelkileg is megtörte az egész népet, a másik pedig egy fenyegetés, amelyben Isten a következőt mondja: „Nem leszek többé veletek, ha nem pusztítjátok ki magatok közül a kiirtani valót.” Nem leszek veletek, mondja az az Isten, aki mindig arról beszélt az övéinek, hogy velük lesz. Nem leszek veletek, mondja a teremtő, mindenható Isten, akinek népét azért rettegik a kánaániak, mert tudják, hogy velük van az Úr, és így nincs előttük lehetetlen.
Ez egy olyan figyelmeztetés volt Isten részéről, amelyet mindenképpen meg kellett fontolnia a választott népnek. Józsué pedig, mivel rá volt bízva az emberi vezetés felelőssége, és a nép sorsa, rövidre zárta a dolgot, és kihirdette, hogy a következő napon ki fogják deríteni, ki volt a bűnös, és kiirtják maguk közül. Másnap fel is sorakozik a nép, hogy az akkoriban jól bevált sorsvetéssel kiderüljön, hogy ki miatt szenvedett vereséget Izrael. A sorsolás eredményeként egy Ákán nevű férfi állt elő, aki be is vallotta tettét, valóban elvett egy-két dolgot a meghódított területekről, és azt gondolta, nem fog kiderülni bűne.
Azonban hiába az őszinte vallomás, a következményt nem lehetett elkerülni. Mivel Ákán nem irtotta ki a kiirtani valót, mivel elvett a zsákmányból, meg kellett halnia családjával együtt. Nem élvezhette tovább a választott néphez való tartozás áldásait, nem lehetett részese a győztes hadjáratoknak, nem is telepedhetett le valahol, egy eldugott vidéken, hanem meg kellett halnia. Bűnével az egész népre átkot hozott, halálával azonban ezt az átkot feloldotta, és a nép mehetett tovább az Isten által kijelölt úton. Józsuénak is az volt a feladata, mint ami Ákánnak is, meg a többi katonának is lett volna, ki kellett irtani a kiirtani valót. Mivel Józsué ezt megtette, a nép új esélyt kapott, és tovább élvezhették Isten vezetését. Nem maradt távol tőlük, sőt nagyon is velük volt a további hódításokban.
Kedves Testvérek. Lehet, hogy nem sokszor találkoztunk életünk során ezzel a történettel, mégis nagyon fontos üzenettel rendelkezik. A presbiteri beszélgetésen jött szóba ez az Ige, mert hétfőre volt kijelölve, és ott is elmondtam, hogy valljuk be őszintén, Istennel kapcsolatban nem ilyen ígéretekhez vagyunk szokva. Ha körbenézünk a templomban, csupa pozitív ígéretet olvashatunk. Ne félj, csak higgy. Ne félj, mert megváltottalak. Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, ha folyókon, azok nem sodornak el. Isten szeretet. Ezek a bibliai idézetek mind azt mondják, hogy Isten velünk van. Kereszteléskor is mindig elmondjuk az Úr Jézus szavait: veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Most pedig egy olyan figyelmeztetést kapunk, amely arra utal, hogy egyáltalán nem biztos, hogy Isten velünk van, vagy velünk lesz.
Mert azt mondja az Úr Józsuénak: „Nem leszek többé veletek, ha nem pusztítjátok ki magatok közül a kiirtani valót!” Nem leszek veletek, ha nem az én utamon jártok. Nem leszek veletek, ha elkényelmesedve azt mondjátok, hogy el éldegélünk mi a bűnben, a langyos hitben, a megfáradt, megkeseredett, kiábrándult kegyességi életben. Nem leszek veletek, ha éveken, évtizedeken át ugyanazokban a bűnökben éltek, ugyanazokat a bálványaitokat imádjátok, és még csak meg sem próbáltok kimászni a sárból. Nem leszek veletek, dehogy leszek veletek – mondja az Isten. Hát mit képzeltek?
Testvérek. Nagy baj lesz, ha nem lesz velünk Isten. Mert ha Ő nincs velünk, akkor nincs esélyünk a kegyelemre. Akkor az ítéletkor hiába magyarázkodunk, hogy mi hozzá tartoztunk, jártunk a templomba, még az egyházfenntartói járulékot is befizettük. Ha nem irtjuk ki magunk közül a kiirtani valót, akkor Isten nem lesz velünk.
Kiirtani való van köztetek, mondta az Úr a népnek. És azt is hozzátette, hogy nem tudtok megállni ellenségeitek előtt, amíg el nem távolítjátok magatok közül a kiirtani valót. Nem tudtok tovább menni, nem tudtok győzni, nem tudtok talpra állni, amíg a kiirtani valót ki nem pusztítjátok az életetekből.
Isten ma mindnyájunkat felállít, és kérdőre von. Mi az, amit ki kellene irtanod az életedből? Mi az, ami téged csábít? Mi az, amiről talán senki más nem tud, de ott van szennyként, kiirtandó bűnként a szívedben? Mit rejtegetsz?
Isten előtt nincs titok. Amikor sorsvetésre került a sor, kiderült, hogy ki a bűnös. Amikor pedig majd nekünk is meg kell állni Urunk előtt, bizony sokan szégyenkezni fogunk. Ha most ki kellene itt állni, és el kellene mondani mindazt, ami kiirtandó az életünkből, és amit igencsak szépen álcázunk, akkor azt hiszem, nagy bajban lennénk. Többé nem is mernénk egymás szemébe nézni. Ha pedig egymás előtt így szégyellnénk magunkat, miért nem szégyelljük magunkat Isten előtt?
Kedves Testvérek. Irtsuk ki magunk közül a kiirtani való dolgokat. Irtsuk ki az életünkből mindazt, ami elválaszt az Istentől. Ami vádolja a lelkiismeretünket, vagy amit már annyira megszoktunk, hogy nem is vesszük észre. Végezzünk nagytakarítást a lelkünkben, a gondolatainkban, szavainkban, tetteinkben, hogy Isten gondoskodó jelenléte még csak véletlenül se maradjon el mellőlünk.
Ennek az a legegyszerűbb módja, hogy imádságban leborulunk Urunk elé, és szépen felsoroljuk mindazt, ami kiirtandó teherként ott van bennünk. Elővesszük, kiássuk őket a sátrunk alól, és odaadjuk a Megváltó Úr Jézus kezébe, hogy vigye fel őket a keresztre. Hogy ne kelljen átélnünk azt a tragikus állapotot, amelyben már nincs velünk az Isten, hanem ma is, holnap is, és az egész örökkévalóságon át élvezhessük az ő szeretetét, és biztonságot nyújtó jelenlétét.
Most néhány másodpercre maradjunk csendben, tartsunk önvizsgálatot, és gondoljuk át, mit kellene kiirtanunk az életünkből. Ámen.