okt
Tiszanagyfalui Igehirdetések
2018. október 14.
Textus: Zsoltárok könyve 90.
Kedves Testvérek! Minden református temetésen elhangzik ez az ősi zsoltár. Azért alakult ki ez a hagyomány, mert Mózes imádsága két nagyon fontos üzenetről beszél, amit a zsoltár felirata is megfogalmaz. Az új fordítású Biblia szerkesztői azt írták ugyanis a zsoltár felé: Az örökkévaló Isten, és a mulandó ember. Azt hiszem, Testvérek, a második állításba senki nem kötne bele. Minden ember tudja, érzi és tapasztalja, hogy az emberi élet mulandó. Ki ne vesztett volna el valakit élete során, vagy ki ne érezné saját testén a mulandóság, a gyengeség jeleit. Mindenki, még a hitetlen emberek is tudják és elismerik, az emberi élet véges.
A zsoltárfelirat első részével azonban már kevesebben értenek egyet. Az, hogy Isten örökkévaló, vagy, hogy egyáltalán létezik, sokak számára kétséges. 7 éve vagyok lelkész, de ez alatt a pár esztendő alatt is azt tapasztaltam, hogy ez a tudat mennyire kopik. A nálam idősebbek bizonyára emlékeznek azokra az időkre, amikor a temetéseken még szinte mindenki hangosan énekelte: Tebenned bíztunk eleitől fogva! Manapság pedig mit tapasztalunk? A legtöbb gyülekezetben a lelkész egyedül szólózik. Nemcsak városon, falvakban is. De még itt, nálunk is, ahol azért mindig van legalább 2-3 ember, aki segít az éneklésben, a nagy többség már nem énekel. Akkor sem, ha gyülekezeti tag, vagy nagyon jól tudja az énekeket. Pedig ez a zsoltár nem csupán egy régi ének, hanem egy hitvallás. Amikor ezt énekeljük, akkor hitünk alapjairól énekelünk. Arról, hogy mi az Örökkévaló Istenben hiszünk. Nem holmi bálványban, nem egy ideiglenes, kitalált valamiben, hanem a Teremtő, Mindenható és bennünket megváltó Istenben. És mivel benne hiszünk, és hozzá tartozunk, mulandó föli életünk végén kegyelméből nekünk is örök életünk van. Ha pedig ezt tudjuk, és hisszük, pont a temetéseken fontos, hogy énekszóban is megvalljuk ezt.
Mai istentiszteletünkön gondolkodjunk együtt erről az ősi zsoltárról, és nézzük meg, mit mond el Istenről, mit árul el az emberről, és mit üzen ez által nekünk.
1.Először tehát nézzük meg, mit mond a zsoltár Istenről. „Uram, te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre. Mielőtt hegyek születtek, mielőtt a föld és a világ létrejött, öröktől fogva mindörökké vagy te, ó, Isten.” A legfontosabb információ, amit megtudunk Istenről, az az, hogy Ő mindig is létezett. A Heidelbergi Káté így fogalmaz az Atyáról: Azt, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus örökkévaló Atyja, aki a mennyet és földet minden benne lévővel semmiből teremtette és örök tanácsa és gondviselése által mindezeket még most is fenntartja és igazgatja: az Ő Fiáért, Krisztusért, nékem Istenem és Atyám. Vagyis nem volt olyan idő, amikor Isten ne létezett volna. Ezt azért fontos letisztázni, mert az emberiség történelme során rengeteg olyan isten és bálvány létezett, amely emberi kéz alkotása, és amely időhöz volt kötve. Az igazi Isten az idő felett áll. Emberi ésszel fel sem tudjuk fogni, hogy ez mit jelent. Hittanos gyerekekkel beszélgettünk a teremtés kapcsán arról, hogy Isten már a föld létrejötte előtt is volt. Kérdezték a gyerekek, hogy miért? Egyszerű a válasz, azért mert Ő Isten. Ő nincs időhöz, vagy térhez kötve. Ez az örökkévalósága azonban nemcsak a múltra érvényes, hanem az előttünk álló időkre nézve is. Isten mindig is létezni fog. Vagyok, aki vagyok – mondja Mózesnek, amikor bemutatkozik. Ez a héberben bármelyik igeidőre vonatkozhat, sokféleképpen lehet fordítani. Vagyok, aki voltam, voltam, aki leszek, leszek, aki vagyok, és folytathatnánk a sort. Ez is arra utal, hogy Ő örökkévaló.
2. De menjünk is tovább, és nézzük meg, mit tudunk meg az emberről, vagyis rólunk. „A halandót visszatéríted a porba, és ezt mondod: térjetek vissza, emberek. Mert ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt, mint egy őrváltásnyi idő éjjel. Elragadod őket, olyanok lesznek, mint reggelre az álom, mint a növekvő fű: reggel virágzik és növekszik, estére megfonnyad és elszárad.”
Isten örökkévalóságával szemben a zsoltár folytatásában az ember mulandóságáról olvasunk. Az emberi élet porból vétetett, és porrá is lesz. A bűnesetet követően az ember életének egyszer véget kell érnie. Nincs kivétel, nincs reinkarnáció, újjászületés, hanem földi utunk véget ér. Ezzel kapcsolatban azonban az is megdöbbentő, hogy az a néhány évtized, ami nekünk olyan soknak tűnik, Isten szemében egy pillanatnyi idő. Nem véletlenül hasonlítja Mózes az emberi életet a növekvő fűhöz, amely nagyon hamar képes megfonnyadni és elszáradni.
Azt hiszem, testvérek, sokszor mi azért másképp tekintünk az életünkre. Tudjuk, és érezzük, hogy mulandó a testünk, mégis azt gondoljuk, minden körülöttünk forog. Magunkról szólnak az imádságaink, ezt kérjük, azt kérjük, ez így volna jó, abban meg ezt szeretnénk. Mindenki hozzánk alkalmazkodjon, minket szeressen, ránk hallgasson. Közben pedig Istenhez képest porszemnyi, jelentéktelen az életünk.
De ha ilyen nagy a különbség az örökkévaló Isten és a mulandó ember között, akkor miért vagyunk mi most itt, a templomban, Isten házában, és miért szól hozzánk az Úr?
3. Hát azért, és ez a mai üzenetünk, mert ennek az örökkévaló Istennek nemcsak a léte örökkévaló, hanem a szeretete is. Attól fogva, hogy megteremtett bennünket, szeret minket. Örömét szeretné lelni bennünk, és azt szeretné, ha mi is örömünket lelnénk az Ő szolgálatában. Ha szívesen és örömmel élnénk az Ő vezetése szerint. Ez a szeretet azonban még a bűnesettel sem szűnt meg. Mert bár az ember nemet mondott Isten szeretetére, mégis az Úr Jézusban ez az isteni szeretet egyértelműen és vitathatatlanul azt üzente: neki mégis kellünk. Ő mégis szeret minket, és még mindig gyermekeiként szeretne látni bennünket. Ha megvalljuk bűneinket, nem számít a múlt, mert Jézus mindent elrendezett a kereszten. És ha elfogadjuk ezt az örökké való szeretetet, akkor nemcsak itt, földi utunkon, hanem a halál utáni örök életben is ez lesz a részünk. A Mindenható, örökkévaló Isten közössége, és az Ő végtelen, el nem múló szeretete.
A kérdés csak az, hogy elfogadjuk-e mindezt tőle? Hisszük-e, hogy Ő valóban örökkévaló, belátjuk-e, hogy mi önmagunkban mennyire mulandóak vagyunk, és válaszolunk-e az Ő végtelen szeretetére azzal, hogy neki szenteljük az életünket? Ma még válaszolhatunk, ma még hálát adhatunk, de vigyázzunk, Mózes is figyelmeztet az idők végességére, amikor így mondja: Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk. Hát Isten adjon bölcsességet ahhoz, hogy időben elfogadjuk az Ő szeretetét, hogy Ő is örüljön nekünk, és mi is örüljünk a vele való közösségben. Ámen.