dec
Tiszanagyfalui Igehirdetések
2018. december 2. Lekció: Jeremiás 9,1-8
Textus: Lukács 1,67-75
Elmarasztalás, vagy kegyelem? Kedves Testvérek! Egyáltalán nem mindegy, hogy egy-egy élethelyzetben melyikben van részünk! Elmarasztalnak-e minket szavaink, tetteink miatt, vagy megbocsátanak, megkegyelmeznek nekünk?
Az önértékelés szempontjából nem mindegy például, hogy a szülők, hogyan nevelik gyermekeiket. Teljesen más személyiség formálódik ki akkor, ha a szülők folyton komoly büntetéseket szabnak ki a helytelen tettekért, és szinte mint valami bíróság, következetesen és könyörület nélkül elítélik a rájuk bízottakat. Az ilyen emberek, szinte kis felnőtteknek látják gyermekeiket, akik felett hatalmuk van, és akiket minden gaztettükért jól meg kell büntetni. Megint más lelki alkata lesz azoknak a gyermekeknek, akiket bár megtanítanak a határokra, ezt mégis szeretettel, és megbocsátó, irgalmas szeretettel teszik. Az így formálódó életek meg fogják tanulni, hogy nem mindig az igazságos büntetés a leghasznosabb, hanem sokszor többet ér a szeretet, és a ki nem érdemelt irgalom.
De nemcsak gyermekkorban, hanem a felnőtté válás után is fontos, hogy folyamatos elmarasztalásban, vagy inkább kegyelemben van-e részünk. Nem mindegy, hogy melyiket éljük át például a munkában. Ha folyton csak elítélnek, megaláznak, ha mindig csak a hibát keresik bennünk, akkor egy idő után megkeseredünk, és gyomorgörccsel, félelemmel végezzük dolgainkat. De ha néha-néha a hibáinkat is elnézik, és szeretettel fordulnak felénk, akkor sokkal motiváltabban, jobb kedvvel dolgozunk.
És kapcsolatainkban is érvényes ugyanez. Ha például a családi közegben mindig csak a másik hibáit emlegetjük, azt, hogy mit kellett volna másképp csinálnia az illetőnek, vagy miben hibázott néhány évtizeddel ezelőtt, akkor megromlik a kapcsolatunk. De ha van egy-két megbocsátás élmény, amikor érezzük, hogy a másik nem a tetteinkért, a döntéseinkért szeret, hanem azért, mert összetartozunk, akkor áldott családi légkörben élhetünk.
Elmarasztalás, vagy kegyelem? Kedves Gyülekezet! A mai napra kijelölt igeszakaszokban ez a két élethelyzet áll szemben egymással. Két helyről olvastunk fel igeszakaszokat. Egyrészt a mai ószövetségi szakaszt, Jeremiás könyvéből, másrészt pedig az első adventi vasárnapra kijelölt újszövetségi szakaszt, Lukács evangéliumából.
Két próféta szólal meg a saját korában, azonban az, amit mondanak, szöges ellentétben áll egymással. Jeremiás éppen ítéletet hirdet, elmarasztalja népét a sok bűn miatt, Zakariás pedig Istent magasztalja azért a szabadításért, amelyben az Úr Jézus érkezésével részük lesz. Ha azonban egymás mellé állítjuk ezt a két szakaszt, úgy tűnhet, mintha két teljesen más Istenről volna benne szó. Mintha az egyik egy ítélethirdető, kegyetlen Isten, a másik pedig egy irgalmas, szeretettel közeledő úr volna.
Mai istentiszteletünkön, vizsgáljuk meg ezt a két, egymástól időben és térben is távol lévő történetet, és gondolkodjunk el azon, hogy akkor melyik az igazi Isten, és mit üzen mindez számunkra?
Nézzük meg először ószövetségi szakaszunkat, Jeremiás próféta szavait. Ha valaki ezekkel a sorokkal kezdené el a bibliaolvasást, lehet, hogy nem sokáig folytatná. Jeremiás ugyanis arról beszél, hogy mennyire megromlott Isten népe. Ő maga is kikívánkozik a nép közül, amikor azzal kezdi, hogy „bárcsak lenne a pusztában egy kunyhóm az út mentén. elhagynám népemet, elmennék tőle, mert mindenki házasságtörő.”
Aztán a bűn különböző típusaival folytatja. Beszél például a nyelv bűneiről. Nyelvük olyan, mint a kifeszített íj, hazugsággal és nem igazsággal hatalmaskodnak az országban. Majd így folytatja: „gyilkos nyíl a nyelvük, szájuk álnok módon beszél, békésen beszélnek egymással, de magukban cselt szőnek.” Vagyis ahogy csak lehetett, a választott nép tagjai a nyelv bűneiben éltek. Rágalmazás, hazugság, képmutatás, egymás bántása és sértegetése. Ez mind-mind jelen volt az életükben. Az a nép, amely története során sokszor énekekben, prózában magasztalta az Urat, most méltatlanul él a nyelv hatalmával, egymást is, és Istent is bántják, és szégyent hoznak Urukra. De nemcsak a nyelvük gonosz, hanem egész bensőjük megromlott. „Egyik gonoszságot a másik után követik el, de engem nem ismernek” – így szól az Úr. Vagyis az az istenképűség, amely korábban jellemezte őket, kikopott belőlük, és helyére a bűn, az ösztönös romlottság telepedett. Egyik gonoszságot a másik után követik el, tehát folyamatos gonoszságban élnek.
Aztán tovább megy Jeremiás, és azt is megemlíti, hogy ez az ösztönös gonoszság, már a legszorosabb emberi kapcsolatokba is beférkőzött. „Mindenki őrizkedjék felebarátjától, ne bízzatok a testvérben sem, hiszen még a testvér is mind meg akar csalni, rágalmakat terjeszt még a felebarát is.” Vagyis nincs kivétel. Senkiben sem lehet megbízni, se a barátban, se a testvérben, mert annyira romlott a nép, annyira a gonosz szándék határoz meg mindent, hogy még ezeket a kötelékeket is szétszakítja.
Nem csoda, hogy Jeremiás addig fokozza a nép romlottságát, hogy ezt mondja: Hazug beszéddel koptatják nyelvüket, és belefáradnak a romlottságba. Belefáradnak a romlottságba. Milyen mélyen kell ahhoz lenni, testvérek, hogy belefáradjunk a romlottságba. Hát a történetben szereplő nép, amelyet egy időben Isten népének neveztek, annyira megromlott Jeremiás idejére, hogy ez volt a valóság, belefáradtak a romlottságba.
Ebben a helyzetben szólal meg szomorúan, és megdöbbentő felkiáltással az Úr, hogy kihirdesse ítéletét. Hogy elmondja, ez így nem mehet tovább, mert a bűn, az engedetlenség, az ilyen mértékű romlottság elmarasztalást követel. Így mondja a 8. versben: Ne toroljam meg ezeket – így szól az Úr – és ne álljak bosszút az ilyen népen? A válasz pedig mindnyájunkban automatikusan megfogalmazódik: jogos az ítélet, nem csoda, hogy Isten haragszik a nép bűne miatt.
Láthatjuk tehát testvéreim, hogy Jeremiás idejében a nép romlottsága miatt egy elmarasztaló, ítéletet hirdető Istennel találkozhatunk. De most menjünk tovább, és nézzük meg újszövetségi szakaszunkat, Lukács evangéliumából. Zakariásról tudhatjuk, hogy keresztelő János édesapja volt, és bár fia születését kétkedve fogadta, később belátta, Isten ígéretei még idős kora ellenére is beteljesedhetnek. Így aztán, amikor fia születésekor ismét megnyílt a szája, Istent magasztaló énekbe kezdett, és prófétaként beszélt az Úr Jézus érkezéséről. Énekében pedig az előbb elhangzott szakasz ítélethirdető Istenéhez képest egy teljesen más Urat mutat be. Foglaljuk össze az ő főbb gondolatait is röviden.
Zakariás azzal kezdi, hogy az Úr meglátogatta népét, és váltságot szerzett neki. Azok után, hogy a nép római elnyomásban élt, és a Messiás várása egyre kevesebb embert foglalkoztatott, Zakariás megérti Isten üzenetéből, hogy most valami új következik. Fia, János lesz az útkészítő, utána pedig meg fog érkezni az, aki magára veszi a világ bűnét. Jézus érkezésével ráadásul a korábbi próféciák is beteljesednek, ami azt jelenti, hogy Isten megtartja a szavát. Amit korábban megígért, azt most beteljesíti.
Emellett, másik üzenetként Zakariás meg is magyarázza Isten tettét. Elmondja, hogy miért is kell megérkeznie a megváltónak, miért is volt szükség arra, hogy az Úr meglátogassa népét. A válasz nagyon egyszerű: azért mert Isten irgalmas. „Megszabadít ellenségeinktől, és mindazok kezéből, akik gyűlölnek minket, hogy irgalmasan cselekedjék atyáinkkal, és megemlékezzék szent szövetségéről, arról az esküről, amellyel megesküdött atyánknak, Ábrahámnak: és megadja nekünk, hogy ellenségeink kezéből megszabadulva félelem nélkül szolgáljunk neki, szentségben és igazságban őelőtte életünk minden napján.” Vagyis Isten azért küldte el az Úr Jézust, mert nem szerette volna, hogy népe a bűn fogságában éljen, hanem azt akarta, hogy megváltottként, lelkileg is szabad emberekként mindnyájan Őt szolgálhassák. Ez az Isten látszólag teljesen más, mint Jeremiás Istene. Míg ószövetségi igénkben egy elmarasztaló, ítélethirdető kegyetlen Istenről hallunk, addig Zakariás énekében egy szerető, irgalmas és ígéreteit betartó Istent ismerhetünk meg.
Fel kell tennünk tehát a kérdést, Testvéreim, hogy akkor mi, akik most itt vagyunk, és több száz, több ezer év távlatából olvassuk ezeket a beszámolókat, melyik Istenben hiszünk? Melyik Isten a mi Istenünk? Az elmarasztaló, vagy a kegyelmes Úr? Ha egyben nézzük a Bibliát, akkor azt kell mondanunk, hogy a két Isten egy, és ugyanaz. Jeremiás Istene, az elmarasztaló, ítéletet hirdető Isten, és Zakariás Istene, a kegyelmes Úr, egy és ugyanaz. Végezetül essen szó arról, hogy ez mit jelent számunkra.
Először is, tudnunk kell, hogy Isten soha nem az Ő népét gyűlöli, hanem azokat a bűnöket, amelyet gyermekei elkövetnek. Az ószövetség idején sem azért mondott ítéletet, mert nem szerette volna az övéit, hanem csakis azért, hogy felismerjék, téves úton járnak, és meg tudjanak térni hozzá. Ez a megmentő szándék késztette Istent a különböző büntetésekre, rövidebb, vagy hosszabb ideig tartó próbák kiszabására. Isten tehát mindig a bűnt, a romlottságot, a gonoszságot ítéli el, azért, hogy a büntetés által az ember meglássa, sokkal többre képes, és sokkal boldogabb lehet, ha az Úr útját választja. Ezért mondhatjuk azt, hogy Jeremiás Istene a mi Istenünk is.
Mert nem minket gyűlöl, hanem a bennünk uralkodó bűnt. És ebben azóta sem változott. Ma is gyűlöli azokat a bűnöket, amelyeket elkövetünk. Ma is gyűlöli a hűtlenséget, a romlottságot, a nyelv bűneit, az ösztönös gonoszságot, a kapcsolatok szétesését okozó önzést, képmutatást, vagyis mindazt, amit annak idején, Jeremiás korában is megítélt. Ha bűnben élünk, azt Isten ma sem szereti. Ma, advent első vasárnapján tehát először is tisztáznunk kell magunkban, hogy melyek azok a dolgaink, amik egyáltalán nem tetszenek az Úrnak. Sorra kell vennünk életünk különböző területeit, és át kell gondolnunk, hogy mi az, amit Isten megítél bennünk? Mi az, amire azt mondja, hogy ki kell dobnunk az életünkből?
Ha ezt tisztáztuk, és engedtük, hogy Isten megtisztítson minket, akkor azt is tudhatjuk, hogy ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő, megbocsátja vétkeinket. Vagyis nem hozza fel újra és újra régi hibáinkat, rossz döntéseinket, hanem megkegyelmez nekünk. Ahogyan annak idején megkegyelmezett az Úr Jézus érkezése által, úgy ma is él az Ő kegyelme, hiszen a mi bűneinkért is az Úr Jézus szenvedett. Ránk is vonatkozik Isten ígéreteinek beteljesülése, hiszen a Megváltó nemcsak Izrael népéért, hanem az egész világért eljött az első karácsonykor, és életet, új esélyt, és vele való örök közösséget ajándékozott nekünk.
Ha tehát feltesszük a kérdést, hogy elmarasztaló, vagy kegyelmet adó Istenünk van, akkor most már tudhatjuk, hogy Istenre mindkét tulajdonság jellemző. Elmarasztalja a bennünk lakozó bűnt, de az Úr Jézusban kegyelmet ad mindnyájunknak. Ha ezt tudjuk, akkor Zakariás szavaival élve mi is félelem nélkül szolgálhatjuk őt, és életünk minden napján hálát adhatunk azért, hogy bár a bűnt megítélte bennünk, mégis kegyelméből élhetünk. Itt is, ebben a földi létben is, és majd egykor, ott az örökkévalóságban. Ámen.