jan
Tiszanagyfalui Igehirdetések
Textus: János 1,19-23
2019. január 13.
Kedves Testvérek! Az elmúlt héten olvastam egy külföldi cikket, ami egy érdekes kérdést vetett fel. Egyes európai országokban ugyanis minden évben választanak egy szót, ami az adott egyházi év legjellemzőbb szava lesz. Mindig az elmúlt évből merítik az ihletet, így például a család, a bevándorlás, a szeretetszolgálat, és hasonló szavak egy-egy évet jelképeznek. A cikk írója azonban az elmúlt évre nézve egy szokatlan, és felkavaró szót választott volna, mégpedig azt, hogy tévedtünk! Véleménye szerint ugyanis az egyháznak (és itt egyébként nem konkrétan a reformátusokról van szó) az volna a feladata, hogy végre bevallja mi mindenben tévedett az elmúlt évben is. És sorra hoz olyan témákat, amelyekben szerinte változtatni kellene az egyházi hozzáálláson. Követve a felvilágosult gondolkodókat, és eldobva a legfőbb Bibliai tanítások alapjait, azt szeretné, ha az egyház végre beismerné, hogy számos társadalmi kérdésben tévedett. Ilyen témák a környezetvédelem, az egyházi bűnök dolga, az abortusz kérdése, a migránsválság, az egészséges családi kép, vagy éppen a homoszexualitás.
Nyilván nem tévedhetetlen az egyház, legyen szó katolikus, református, vagy bármilyen felekezetről, de azért azt gondolom, elég szomorú lenne, ha az elmúlt évünkkel kapcsolatban összefoglalóan azt kellene mondanunk, hogy tévedtünk. Furcsán jönne ki, ha például a mai prédikációmban arról beszélnék, hogy lelkészként mi mindenben tévedtem az elmúlt év során. És nem arról van szó, hogy egy lelkész nem tévedhet, vagy nem követhet el hibákat, hanem arról, hogy ha azt mondanám, hogy tévedtem, akkor komolyan fel kellene tennem a kérdést, hogy ki is vagyok valójában, és mit képviselek?
Egy gyűlésen beszélgettünk néhány lelkész testvéremmel, és az akkori napi ige kapcsán arra jutottunk, hogy nagyon fontos a mi szolgálatunkban, hogy tudjuk, kik vagyunk, és kit szolgálunk. És éppen ezért szép János evangéliumának az eleje, amikor az apostol úgy beszél magáról: nem ő volt a világosság, de a világosságról kellett bizonyságot tennie. Református lelkészként ezért nem mondhatom, és nem is akarom azt mondani, hogy az elmúlt évi igehirdetésekben olyan sokat tévedtem volna, mert igyekeztem az Igét hirdetni, az igazi világosságról beszélni. Az azonban egyértelmű, hogy nemcsak lelkészként, hanem más foglalkozású emberekként, illetve sokféle közösség tagjaiként is keressük a helyünket, keressük az identitásunkat. Szeretnénk tudni, kik vagyunk, mit képviselünk, mi a célunk.
Ha már az egyházi dolgokról beszéltünk, hadd említsek néhány konkrét példát is. Mert arra azért jó volt ez az említett cikk, hogy elgondolkodjak azon, milyen értékeket képvisel egyházunk? Azt kell mondanom, hogy bár sok mindent megtanultunk a teológián, illetve a segédlelkészi éven, azért van néhány olyan ügy, amiben nem egységes a református egyház. Ilyen kérdés például a keresztelések ügye. Gondoljunk csak bele. Ha csak a mi egyházmegyénket nézzük, itt is több mód és többféle elvárás van a keresztség kapcsán. Van, ahol csak azokat a gyermekeket keresztelik meg, akiknek a szülei egyházadót fizetnek, házasságban élnek, és járnak a templomba. Ezzel szemben olyan gyülekezetek is vannak, ahol pedig mindenki felé nyitottak a keresztelés terén, egyfajta missziói lelkülettel gondolkodnak, hátha a gyermek kapcsán a szülők is közeledni fognak a gyülekezethez, és Istenhez. Van, ahol háznál is keresztelnek, a hét bármelyik napján, máshol azonban kizárólag istentisztelet keretében lehet keresztelés.
Eltérő szokások, eltérő elvárások, mégis elméletileg ugyanaz az egyház. Azért van ez így, mert egyházilag nincs leszabályozva mindez. A mi egyházmegyénkben már tárgyaljuk ezt a konkrét dolgot, annyira jutottunk, hogy legalább istentisztelethez kötjük a keresztséget, de a további részletekben még nem sikerült egyeztetni. Persze a keresztség csak egy a sok téma közül, amiben jó lenne, ha a református egyház felsőbb vezetői egy egyértelmű útmutatást, esetleg szabályrendszert dolgoznának ki, hogy tudjuk, mit vallunk, és mit miért, hogyan végzünk.
De nemcsak egyházi dolgokban, hanem az élet más területein is fontos az identitás kérdése. Tudnunk kell, kik vagyunk, és mit miért teszünk. Így van ez a politikában is. A híradókat követve sokan foglalkoznak napi szinten is a politikai pártok dolgaival. Ki mit mondott, ki mit tett, ki mivel ért egyet, vagy mitől zárkózik el. Azt hiszem a politikusok, és a pártok is leginkább úgy szerezhetnek maguknak támogatókat, hogy egyértelműen tudatják a választópolgárokkal, hogy mit képviselnek. Ha van egy értékrend, néhány érthető cél, ha van következetesség egy-egy pártban, akkor valószínűleg lesz támogatás is mögötte. De ha valamelyik párt következetlen, egyszer ezt mondja, aztán meg mást, ha nem mindig ugyanazt az értékrendet képviseli, akkor támogatottsága is meg fog gyengülni. Itt is az identitás a kulcs, tudni kell, kik vagyunk, kit támogatunk, és miért.
És nyilván egyéni szinten is így van ez. Keressük a magunk helyét, szeretnénk meghatározni önmagunkat, értékeinket, céljainkat. A gyermek próbálgatja a határait, mert szeretné tudni, meddig mehet el, mit szabad, és mit nem szabad megtennie. A fiatal gondolkodik, hogy milyen irányba induljon, keresi a példákat, a mintákat, amik által meghatározhatja önmagát. És persze a felnőttek is foglalkoznak ezzel, amikor elgondolkodnak azon, hogy kik ők valójában, miért élnek, mik az értékeik, és mi lehet a céljuk. A lényeg tehát, testvérek: tudnunk kell, kik vagyunk. Tudnunk kell, hogy mit képviselünk, mitől vagyunk azok, akik.
Felolvasott igénkben egy olyan történetbe nyerhetünk bepillantást, amelyben a főszereplő, keresztelő János éppen magáról beszél. Konkrétan és egyszerűen meg kell határoznia azt, hogy kinek is tartja magát, és mi a küldetése ebben a világban.
Papok és léviták érkeznek hozzá azzal kérdéssel, hogy ki vagy te? Jánosról pedig azt olvassuk, hogy amikor ezt kérdezték tőle, akkor vallott, és nem tagadott. Nézzük meg most röviden az ő válaszait, hogy megtudjuk, hogy érdemes meghatároznunk önmagunkat.
János válaszát két részre oszthatjuk. A feltett kérdésekre először tagadóan válaszol, vagyis elmondja, hogy Ő nem a Krisztus. Lehet, hogy valaki azt hitte, hogy végre megérkezett a Messiás, hiszen olyan különleges a megjelenése, a kisugárzása. Ő azonban tagadta ezt. Aztán megkérdezték tőle, hogy nem-e Ő Illés? Ez is egy megtisztelő kérdés, hiszen Illés volt az ószövetség egyik legmeghatározóbb személyisége, aki ráadásul meg se halt, hiszen tüzes szekerek kíséretében tűnt el, a felhőben. Az ő visszajövetelét is várták, ezért rá is gondoltak, amikor János feltűnt. De ismét hangzik a válasz: nem az vagyok. Harmadjára pedig prófétának titulálják, azonban János még ezzel a címmel sem tud azonosulni, erre a kérdésre is azt mondja, hogy nem. Nem vagyok az.
Ebből a három kérdésből az tűnhet ki számunkra, hogy János alázattal határozta meg önmagát, mert nem akart többnek látszani, mint ami valójában volt. Nem fogadta el a megtisztelő címeket, nem nagyzolt, nem játszotta meg magát.
Ezt követően azonban, válasza második részében már arról kellett beszélnie, hogy ha Ő nem Krisztus, nem Illés és nem próféta, akkor mégis ki? Erre a kérdésre annyit mondott: Én kiáltó hang vagyok a pusztában: készítsetek egyenes utat az Úrnak.Vagyis János életének célja és értelme az volt, hogy Krisztusra mutasson. Azért jött, hogy a bűn pusztájában, a farizeusi vallásosság képmutatásában útjelző táblaként a Messiásra mutasson. Nem ő a Messiás, nem ő a lényeg, de jelenléte életeket menthet. Mint ahogyan egy éles kanyar előtt az útjelző tábla figyelmeztet, úgy kiált bele hangja a pusztába, hogy az embereket megtérésre, bűnbánatra hívja. János tehát alázattal beszél, de azt is tudja, hogy küldetése egyáltalán nem jelentéktelen. Ő maga pedig nem több, de nem is kevesebb, mint a Messiás érkezését hirdető kiáltó hang.
Kedves Testvérek! Nekünk is valahogy így kellene meghatároznunk önmagunkat! Ne mondjuk magunkat se többnek, se kevesebbek, mint amik valójában vagyunk.
Ne akarjunk először is többnek látszani. A farizeusok és a léviták abban az időben gyakran többnek akartak látszani a valóságnál. Szinte színjátékként élték meg a vallási gyakorlatokat, a templomba járást, az imádkozást, (gondoljunk a farizeus és a vámszedő történetére), és más helyzetekben is szentebbnek, jobbnak, okosabbnak akartak látszani. János ezzel szemben alázatos volt. Ő csak kiáltó hang akart lenni, és az is volt.
De az is fontos, hogy ne akarjunk kevesebbnek se tűnni, mint amik valójában vagyunk. Nem mi vagyunk a világosság, de azért vagyunk a világban, hogy a világosságról tegyünk bizonyságot.
Isten komoly küldetéseket bíz ránk, ahogyan Jánosra is annak idején, és ezek a feladatok nagyon fontosak. Mi is kiáltó hangok, útjelző táblák lehetünk egy-egy ember, egy-egy közösség életében.
Kiáltó hangként állhatunk azok elé a gyermekek elé, akik apa vagy anya nélkül nőnek fel, és torz családképet, helytelen mintákat látnak maguk előtt. Kiálthatunk nekik, figyelmeztethetjük őket, hogy van más út, mert az Úr Jézusban, megismerhető és megtapasztalható az a szeretet, amely mindent elfedez. Eléjük élhetjük a megbocsátást, az egymás iránti hűséget, és az önzetlen áldozathozatalt.
Kiáltó hangként szólalhatunk meg ebben a becstelen világban, ahol a sikkasztás, csalás, az egyéni érdek mindent felül szokott írni. Lehet más a mi életünk, a mi gondolkodásunk, és pénzügyeink terén is mutathatunk Krisztusra. Tisztességes üzletekben, takarékos életmódban, örömteli adakozásban, mert mindez kitűnik, és felfelé mutat. Vagy eszünkbe juthat a természetvédelem témája is. Isten kezében ezen a területen is kiáltó szóként működhetünk. Figyelhetünk rá, és másokat is ösztönözhetünk arra, hogy tudunk mit tenni a teremtett világért. Képesek vagyunk kevesebb szennyeződést okozni, képesek vagyunk jól gazdálkodni, takarékosan bánni a Föld kincseivel, és tudunk szeretettel, felelősséggel odafordulni az állatokhoz.
És persze közösségeinkben is lehet kiáltó szó az életünk. Miért ne tűnhetne ki egy gyülekezet azzal, hogy tagjai békességben élnek egymással. A mai világban jó értelemben kiált a jó légkör, a pénzügyek tisztasága, a vendégszeretet, a gyülekezeti összefogás, a külső rendezettség, és az együtt való gondolkodás, imádság. Mindez kiáltó szóként hathat a körülöttünk élők számára.
A kérdés csak az, hogy tudjuk-e, hogy kik vagyunk? Tudjuk-e, hogy milyen céllal alkotott meg minket Isten? Jegyezzük meg János történetéből, hogy nem szabad többnek, de nem szabad kevesebbnek se gondolnunk magunkat. Nem mi vagyunk a világosság, de ránk van bízva mások figyelmeztetése, és a jó példával való elöljárás. Kiáltsunk hát életünkkel, szavainkkal, döntéseinkkel, hogy a körülöttünk lévők észrevegyék magukat, és megtalálják a Krisztushoz vezető utat. Ámen.