Sze
Tiszanagyfalui Igehirdetések
Textus: 2Krónikák 33,1-20,
2019. szeptember 22.
Kedves Testvérek! Néhány héttel ezelőtt megkeresett egy távoli rokonom, aki az Andrássy család történetét kutatja, és ehhez keresi az ismerősöket, rokonokat. Megkért, hogy írjak a családom tagjairól, nagyszülőkről, szülőkről, és lehetőleg képet is mellékeljek a beszámolókhoz, hogy minél több információ maradjon fent a családtagokról. Olyan egyszerűnek tűnik a kérés, hogy írjak a nagyszüleim életéről, de megvallom őszintén, nekem ez egyáltalán nem könnyű. Hiszen annak a több évtizednyi útnak, amelyet megéltek például a nagyszüleim, én csak az utolsó néhány évét, évtizedét láttam, és azt is inkább gyermekfejjel. És ha rajtam múlna, hogy mi marad fent a nagyszüleimről, bizony szégyenben maradnék, mert elég kevés információt tudnék elmondani róluk. Nyilván szüleim fogják megírni a beszámolót, de ők is belátják, hogy nem emlékeznek mindenre pontosan. Mi marad fent rólunk? Melyek azok az információk, melyek azok a történetek, amelyek akár nemzedékekkel később is élni fognak. Vajon milyen emléket fognak megőrizni az utánunk jövők, és mi az, ami az életünkből teljesen feledésbe fog merülni?
Mai igénk kapcsán ez a kérdés merül fel, hiszen a Krónikák második könyvének leírása éppen egy ilyen összegzést tár elénk. Mert miután a történetíró megfogalmazza a Manassé királyról szóló tömör megemlékezést, hozzá teszi: Manassé egyéb dolgai, Istenéhez mondott imádsága és a látnokok beszédei, akik Izráel Istenének, az Úrnak a nevében szóltak hozzá, megtalálhatók Izráel királyainak a történetében, minden vétke és hűtlensége, meg azok a helyek, ahol áldozóhalmokat épített, bálványoszlopokat és szobrokat állított fel megalázkodása előtt, meg vannak írva a látnokok beszédeiben. A Manasséról szóló feljegyzések összességében elég sötét képet festenek erről az uralkodóról. De mielőtt megítélnénk őt, vessük össze a róla szóló beszámolót a saját életünkkel, és nézzük meg, hozzá képest mi hogy állunk? Ha most, ebben a pillanatban készítenének rólunk egy feljegyzést, mi minden kerülhetne bele? Vegyük sorra a Manasséról leírt információkat, és tartsunk önvizsgálatot, vajon ránk jellemző-e mindaz, amiről ebben a visszaemlékezésben szó van?
Az első bejegyzés arról beszél, hogy Manassé bálványimádó volt. Apja, Ezékiás egy nagy reformot hajtott végre, helyreállította az istentisztelet részleteit, helyszíneit, és az ő idejében újra csak a jeruzsálemi templomban lehetett áldozatot bemutatni. Ehhez képest, a fiatal Manassé első intézkedései között volt az, hogy újra megépítette az áldozóhalmokat. Így aztán nemcsak az Isten által rendelt szent helyen, hanem mindenféle, sokszor méltatlan áldozóhalmon is zajlott az áldozatbemutatás. De ennél sokkal nagyobb probléma volt az, hogy újra előtérbe került a bálványimádás. Mindenféle bálványnak hódoltak, és Isten helyett a saját maguk által kitalált, és megformázott tárgyaknak hódoltak. Vajon a mi beszámolónkban szerepelne-e ez a megjegyzés? És most nem a saját magunk által megfogalmazott életútról beszélünk, hanem a valóságról. Sajnos, a mi bálványainkról is lehetne írni bőségesen. De sok élettörténet beszélne arról, hogy szinte végig a munka állt az életút középpontjában. Fontosabb volt, mint a család, fontosabb volt, mint a hit, minden mást alárendeltek neki, mert bálvánnyá lett. Vagy hány életút szólna a pénzről, vagy különböző vagyontárgyak megszerzéséről. Milyen sokan bálványként gyűjtik a többet, a jobbat, mert semmi más nem számít nekik. Csak a nagyobb tévé, a modernebb telefon, az újabb számítógépes játék, amivel órákat eltölthet a gyerek, a korszerű lakásfelújítás, szebbnél szebb ruhák tömkelege. Nem számít, hogy szükséges-e, vagy nem, a birtoklás bálványként telepszik az életünkre.
De beszélhetünk a testiségről is. Amikor már általános iskolában mindenki tud mindent a szexualitásról, a tv-ben, interneten pár másodperc alatt, akarva, akaratlanul is ezzel találja magát szembe mindenki, nem kell csodálkoznunk, hogy ez is bálvánnyá lesz az életünkben. Sajnos, néhányan már általános iskolában ennek hódolnak, aztán jönnek a gimnazista évek, ahol már szégyenszámba megy, ha valakinek nem volt néhány kapcsolata, vagy egyenesen tragédiának tekintik, ha 18 éves koráig még megőrizte tisztaságát. Ma már a jegyes beszélgetés sem úgy kezdődik, hogy megbeszéljük, milyen sok új dolog lesz a házasságban, hanem azt kell megkérdeznem, hogy hány éve élnek együtt a házasulandók. Azért, mert nem vagyunk képesek uralkodni a vágyainkon, és a testiség bálványának hódolunk házasság előtt, házasság közben, és sokszor még házasság után, egy-egy kapcsolat végeztével is. A bálványimádás mellett azonban más szörnyű dolgokat is felsorol a krónikás. Így foglalja össze: sok olyan dolgot vitt véghez, amit rossznak lát az Úr, bosszantva őt. Manassé legdurvább tettét meg is említi a Szentíró, mert azt mondja, hogy még a fiait is elégette áldozatul. Olyan mértékben eltorzult az értékrendje, hogy még a saját fiait is képes volt feláldozni, megölni.
Méltatlankodva nézzük a Manasséról szóló leírást, de ha a mi utálatos dolgainkról kellene egy listát írnunk, bizonyára mi is szégyenkeznénk. A konfirmandusokkal szoktuk tanulni a bűn négy fajtáját. Lehet vétkezni gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Bizony, bőséges listát tudnánk írni ilyen bűneinkről. Fel tudnánk sorolni azokat a gondolatainkat, amelyek talán nem öltöttek testet, nem váltak cselekedetté, de szennyként, utálatos bűnként megfertőzték, vagy megfertőzik életünket. Amikor valakiről rosszat gondolunk, amikor gondolatban szinte meggyilkoljuk a másikat haragunkkal, amikor gyűlik a bosszúság, és a harag felgyűléséből gyűlölet lesz, ez mind gondolattal való vétkezés.
De felhozhatjuk szavainkat is. Milyen sok indulattal, vagy ártó szándékkal kimondott szavunk vádolna bennünket, ha fel kellene sorolni mindet. Ha csak egy nap szavait vizsgálnánk meg, akkor is bizonyára szégyellnénk magunkat. Szavaink, amelyek bántanak, csúfolnak, bosszantanak, szégyent hoznak Istenre, méltatlanná tesznek a keresztyén jelző viselésére, és vádolnak minket. Aztán jönnek a tettek. Istennek nem tetsző döntéseink, felelőtlen vállalkozásaink, haszonleső, másokat háttérbe szorító cselekedeteink, gyermekeinkkel, szüleinkkel, családtagjainkkal szembeni szeretetlen megnyilvánulásaink, embertársainkkal kapcsolatos méltatlan tetteink. És még nem is beszéltünk a mulasztásokról. Amit meg kellett volna tennünk, de amit mégsem tettünk meg. Hány és hány bocsánatkérés, és mennyi megbocsátás van az elmulasztott dolgaink listáján? Milyen sok érintést elmulasztottunk, amikor a gyermeknek, unokának ölelésre, simogatásra lett volna szüksége, mi pedig a magunk dolgaival foglalkozva ellöktük őket? Vagy mennyi látogatásra, meghallgatásra, beszélgetésre lett volna szüksége idősödő szeretteinknek, akik talán már készültek az eltávozásra, és akik végül egyedül maradtak, magányosan költöztek, mert mi egyáltalán nem, vagy csak felszínesen voltunk velük?
A leírás azonban újabb mélységekkel folytatódik. Manassé ugyanis varázslást, jelmagyarázást és igézést űzött, halottidézőket és jövendőmondókat tartott. Vajon ezek is ott vannak a mi listánkon? Mert bizony a mai világban is vannak ilyen okkult, és Istennek nem tetsző dolgok. Szellemidézés, horoszkóp, jóslás, halottakkal való kapcsolattartás, vagy hozzájuk való beszéd, mind-mind az Isten szemében utálatos kategóriába tartozik.
Aztán találunk még egy ránk is jellemző tulajdonságot. Azt mondja az Ige, hogy „Manassé tévelygésbe vitte Júdát és Jeruzsálem lakóit, és még gonoszabb dolgokat követtek el, mint azok a népek, amelyeket kipusztított az Úr Izráel fiai elől.” Sajnos ránk is jellemző a félrevezetés. Szomorú tény, hogy amíg nem térünk rá az Isten által kijelölt útra, addig félrevezetjük, tévelygésbe visszük a ránk bízottakat. Gondolhatunk itt például a gyermeknevelésre, unokákkal való foglalkozásra. Ha nem foglalkozunk a hitben való neveléssel, tulajdonképpen félre vezetjük gyermekeinket. Úgy teszünk, mintha minden más fontosabb lenne Istennél. Mutatunk egy mintát, amelyet lekövetnek, és ha az a minta nem Istenhez vezet, akkor kárt okoztunk azoknak, akik elvileg a legfontosabbak számunkra. Mindent meg akarunk adni az iskoláztatással, a munkára való neveléssel, a manapság annyira elterjedt különórákkal, mindent meg akarunk adni a pénzzel, élményfürdővel, okos telefonnal és ilyesmivel, de mindeközben félrevezetjük gyermekeinket. Mert ha kimarad az Isten az egészből, akkor félre lesznek vezetve.
Aztán folytathatjuk a sort egy szintén ránk is jellemző magatartásformával. Így írja a beszámoló a 33. rész 10. versében. „Szólt ugyan az Úr Manasséhoz és népéhez, de nem figyeltek rá.” Manassénak és a népnek lett volna esélye, de egy ideig nem figyeltek rá. Vajon hányszor marad figyelem nélkül Isten Igéje? Hány istentiszteletről megyünk haza úgy, hogy nem viszünk magunkkal semmit? Vagy hányszor olvassuk úgy a Szentírást, hogy 5 perc múlva azt sem tudjuk, miről szólt a történet? Milyen sok alkalommal lenne megemlítve életünk történetében ugyanez a mondat: szólt ugyan az Úr, de nem figyeltek rá?
Mielőtt azonban azt gondolnánk, hogy Manassé listája csupa negatívumból áll, azért a mai szakasz második felében sok jó dolgot is találhatunk. Az ő életében is volt imádság, Istenhez való könyörgés, aztán volt, amikor jó irányba vitte a rá bízottakat, igyekezett rendet tenni a vallási tévelygések dolgában, és helyreállította a kultusz számos részletét. Így van ez a mi életünkben is. Sok mindenben példaértékű lehet az életünk, lehetnek jócselekedeteink, helyes döntéseink, van, amiben Isten dicsőségét szolgáljuk, és még az Ő ügyét is előre vihetjük.
Most azért nem megyek ebbe bele, mert mai üzenetünknek nem ez a lényege. A kérdés sokkal inkább az, hogy milyen az arány? Vajon elegendő lesz-e jócselekedeteink száma, vajon elég kedves szó hangzik-e el a szánkból, és mindaz, amit jól csinálunk, be fog-e segíteni minket az üdvösségre? A Bibliából egyértelműen kiderül, hogy nem. A bűneset óta ugyanis minden ember úgy születik, és később is úgy él, hogy saját érdemei miatt nem jutna az örök életre. Nem tudunk elég jó pontot gyűjteni az üdvösséghez.
A jó hír azonban az, hogy az üdvösség, nem a cselekedeteinktől függ. Mert bár az életünkre való visszatekintés végeredménye szégyenletes, és szomorú lenne, de az örök élet nem érdemből, hanem kegyelemből van. Kegyelemből van üdvösségetek, hit által. – mondja az Ige. Ez pedig azt jelenti, hogy amikor majd megállunk Isten előtt, akkor nem a mi életünkre fognak visszatekinteni, hogy ezt és azt tettük, és ennyi és annyi pontot gyűjtöttünk, hanem ha elfogadtuk az Úr Jézust, és megvallottuk előtte bűneinket, akkor az Ő életére fognak visszatekinteni. Az Ő kedves szavait, jóindulatú megmozdulásait, mások felé megnyilvánuló szeretetét, és önfeláldozó kereszthalálát fogják nézni. Ha pedig az Atya ránéz, akkor nem kell aggódnunk az elmarasztalás miatt. Így aztán, az üdvösség szempontjából nem az számít, hogy milyen visszatekintést tudnának írni az életünkről, hanem az, hogy az élet könyvébe be van-e írva a nevünk. Persze félreértés ne essék, ez nem azt jelenti, hogy mindegy, milyen életet élünk. Ha valaki elfogadta az Isten kegyelmét, akkor arra törekszik, hogy minél inkább Istennek tetsző élete legyen. Aki komolyan veszi az Úr Jézus áldozatát, az örömmel teszi a jót, és keményen küzd saját kísértései, bűnei ellen. Kedves Testvérek. Azzal a kérdéssel kezdtük, hogy vajon mi marad fenn rólunk? Jó dolog, ha a családunk feljegyzi életünk jeles eseményeit, szép az, ha valakinek fennmarad a neve, mert sokat tett egy ügyért, egy faluért, egy gyülekezetért, de a lényeg az, hogy egy helyen, az élet könyvében ott legyen a nevünk. Tartsunk hát önvizsgálatot, számadást, hogy min tudnánk javítani az életünkben, de ha átadtuk életünket Urunknak, akkor éljünk felszabadulva, mert biztosak lehetünk a vele való örök közösségben. Ámen.