nov
Az évnek ebben a szakaszában sokan ellátogatnak a temetőkbe, felkeresik a rokonok, szeretett ismerősök sírjait, és virággal, vagy mécsesekkel jelzik, hogy nem feledkeztek el elhunyt szeretteikről. Az ilyen temetőlátogatások alkalmával akarva-akaratlanul is felfigyelünk arra, ha egy-egy sír különösen is gondozatlanul marad. Ha pedig látunk egy gazos, ápolatlan sírhelyet, az első dolog, ami eszünkbe jut róla az az, hogy talán már nincs, aki emlékszik az illetőre, lehet, hogy a neve lassan feledésbe merül. Az elfeledettség érzése pedig szomorúvá tesz bennünket. Ha belegondolunk, hogy azok a szeretteink, akik számunkra olyan sokat jelentettek valaki számára már csak egy ismeretlen névvé válnak, vagy ha ráébredünk, hogy egyszer talán a mi nevünk is egy lesz a számtalan márványba vésett, elfeledett név közül, akkor teljesen hiábavalónak érezhetjük az életet.
A Szentírás azonban ma is rávilágít arra, hogy mit tehetünk a mulandósággal szemben. Három ilyen küldetést ad elénk az Ige.
Az első küldetés Isten magasztalása. „Legyen áldott Isten neve örökkön-örökké; övé a bölcsesség és a hatalom! Ő szabja meg a különböző időket és alkalmakat.” Dániel próféta könyvéből olvastuk ezt a mai szakaszt, amelyben a próféta Istent magasztalja az Ő örökkévaló bölcsességéért, és azért, hogy az Úr az idők Ura, és jól tudja, hogy mikor minek kell megtörténnie. Tudja, kinek mennyi időt szán, itt ebben a földi létben, és tisztában van vele, hogy mi miért történik.
Amikor visszatekintünk elhunyt szeretteink életére, Istent magasztalhatjuk értük. Isten tudta, hogy milyen korban kell élniük, tudta, milyen küldetéseket szeretne rájuk bízni, tudta, hogy meddig kell itt maradniuk, és mikor költözhetnek át az örökkévalóságba. Ha el tudjuk fogadni Isten akaratát, akkor nem lázadunk az élet végessége miatt, nem lázadunk szeretteink távozása miatt, hanem sokkal inkább azért magasztaljuk Urunkat, mert Ő bölcsen tudja az időket és az alkalmakat. Ha Ő engedte, akkor annak oka volt. Első feladatunk tehát ez: magasztalni Istent az Ő bölcsességéért, és rábízni az időket.
A második küldetés az a ránk bízott kincsek továbbadása. Nincs olyan elhunyt szülő, házastárs, vagy másféle családtag, aki ne hordozott volna értékeket. Isten mindenkire bízott különböző tálentumokat, amelyekkel jól élhetünk. Van, akitől a gondoskodást, van, akitől a szeretetet, van, akitől a szolgálatkészséget, vagy az Isten ügyéért való odaszánást tanulhattuk meg, de egy biztos, mindezeket tovább tudjuk vinni. Vagyis elhunyt szeretteink élete itt a földi kategóriákban nem marad nyomtalanul. Ha átveszünk valami pozitívumot az Ő életükből, hitvallásukból, jellemükből, akkor máris továbbvittünk valamit. És ha a nevek idővel feledésbe is merülnek, a családi, rokoni szálakon keresztül tovább öröklődik egy-egy tulajdonság, jellemző.
A legfontosabb feladatunk azonban mégis az, hogy emlékezve szeretteinkre, felelősen éljük a magunk életét. Tudnunk kell, hogy van egy könyv, amelyből nem törlődnek ki a nevek, és van egy hely, ahol a múlandóból örökkévaló lesz. Mert az Ige arról is beszél, hogy Isten előtt soha sem merül feledésbe az emberi élet. Születésünkkor kapunk egy adóslevelet, amelyre bűneink által még több adósság kerül, és halálunkkor ezzel az adóssággal el kell számolnunk. Ha elfogadtuk az Úr Jézus szeretetét, ha megbántuk bűneinket, és meg akartunk azokból szabadulni, akkor az Úr Jézus egyszer és mindenkorra kifizeti helyettünk az adósságot. Így írja Pál a kolossébeli gyülekezethez: „Titeket is, akik halottak voltatok vétkeitekben és testetek körülmetéletlenségében, ővele együtt életre keltett, megbocsátva nekünk minden vétkünket. Eltörölte a követeléseivel minket terhelő adóslevelet, amely minket vádolt, és eltávolította azt az útból, odaszegezve a keresztfára.”
De ha elmarad a bűnbánat, ha nincs kapcsolatunk az Úr Jézussal, akkor úgy kell majd megállnunk Isten előtt, hogy az adóslevél a kezünkben van. Isten adósaiként pedig nem mehetünk be az Ő országába, így marad a másik út, a kárhozat. Az örök szenvedés, fájdalom, és reménytelenség állapota, amelyben tisztában vagyunk azzal, hogy választhattuk volna az örök élet útját is.
Testvérek! Ezek azok a tények, amelyekkel tudunk felelősen, és tudunk felelőtlenül élni. Előttünk van az élet és a halál, Isten arra bátorít, hogy válasszuk az életet. Ha ezt tesszük, akkor lehet, hogy a földön egy darabig feledésbe merül szeretteink neve, vagy a mi saját nevünk, de az biztos, hogy az élet könyvében, a legfontosabb helyen ott leszünk, és ott maradunk. Magasztaljuk hát Urunkat az Ő bölcsességéért, vigyük tovább a szeretteinktől átvett kincseket, és döntsünk felelősen a magunk sorsával kapcsolatban, hogy az emberi élet ne a mulandóságról, az elfeledettségről, hanem az örökkévalóságról szóljon. Ámen.