nov
Kedves Testvérek! Nemrég olvastam, hogy tudományos felmérések igazolták, hogy azok az emberek, akiknek van valamilyen határozott életcéljuk, sokkal boldogabban, egészségesebben és hosszabb ideig élnek. Ha felmérnénk a faluban, hogy kinek mi az életcélja, itt is bizonyára sokféle választ kapnánk. Gyermeknevelés, tanulás, gyógyítás, zenélés, jótékonykodás, kert, alkotás, pénzcsinálás, hírnév, és sok más életcél van előttünk. Mi azonban, akik hétről hétre itt ülünk az istentiszteleteken, ezeknél sokkal magasztosabb életcélt is meg tudnánk határozni. Keresztyén, Krisztushoz tartozó emberekként mindnyájunk szívében ott lehet a vágy arra nézve, hogy a földi élet után majd elérjük azt a végső célt, a mennyei hajlékot, amelyet az Úr elkészített nekünk. Ebben a reménységben engedjük el hitben járó szeretteinket, ebben a tudatban hordozzuk földi próbáinkat, hogy a végső célunk nem más, mint az, hogy elnyerjük az Úrral való örök életet.
Szép és magasztos ez a cél, és bárcsak mindenkinek ez lenne az életcélja, azonban mai Igénk egy kicsit finomít ezen a célon, és még tovább mutat ennél. Mert gondoljunk csak bele. Az imént elmondottak szerint a mennyországba való megérkezés igazából teljesen öncélú. Azért szeretnénk oda kerülni, mert ott már nem lesz például sírás, és szomorúság. Ha pedig nincs veszteségünk, az nekünk jó. Egy jobb világba megyünk. Aztán azért is szeretnénk a mennybe jutni, mert ott már nem kell majd bajlódnunk a testünk fájdalmaival. Nem lesz többé fájdalom, szenvedés, betegség, mindaz végérvényesen lezárul, amivel ki többet, ki kevesebbet, de bajlódott földi útja során. És persze a közérzetünk is sokkal jobb lesz, mert a sok szenvedés helyett a program is sokkal jobb lesz, hiszen az Úrral, és üdvözülő testvéreinkkel együtt békességben, szeretetben leszünk. Vagyis azt kell mondanunk, hogy teljesen érthető, miért tűzzük ki a mennyországba való bejutást életünk céljának, hiszen a földi körülményekhez képest minden jobb lesz, és mi jobban járunk, ha a mennyet választjuk, mint ha a kárhozatra jutnánk, vagy itt maradnánk. Persze hozzátesszük, hogy mindezt az Úr Jézus tette lehetővé, aki megváltott minket, de ez is igazából rólunk szól, mi járunk jól az Ő szeretetével.
Kedves Testvérek. Ha azt gondoljuk, hogy ez a helyes cél, mármint az, hogy mi jól járjunk, és elnyerjük az örök életet, és az üdvösséget, azt kell mondanom, hogy nem teljesen pontosak az ismereteink. Mai igénk azonban segít abban, hogy – a modern kifejezéssel élve – frissítsük ismereteinket, hogy tudatosan tűzhessük ki életünk legfőbb célját. Éppen ezért mai istentiszteletünkön az Ige tükrében nézzük meg, hogy mi lehet a legfőbb célunk, és mit tehetünk azért, hogy ezt elérhessük!
A bibliaolvasó kalauz vezetése szerint Pál apostol Thesszalonikaiakhoz írott második levelét kezdtük el olvasni, melynek az első részét hallottuk az imént. A 9-10. versben beszél Pál az utolsó napról, amelyen az Úr Jézus majd vissza fog jönni. Három információt biztosan tudhatunk erről az alkalomról, és ezek alapján határozhatjuk meg életcélunkat.
„Ezek majd örök pusztulással bűnhődnek az Úrtól és az Ő hatalmától, amikor eljön az a nap, hogy megdicsőüljön szentjei között, és csodálják mindazok, akik benne hittek, aminthogy ti is hittel fogadtátok bizonyságtételünket.” Vagyis az első dolog, amit megtudhatunk az az, hogy az utolsó napon az Úr Jézus meg fog dicsőülni. El fogja nyerni azt a dicsőséget, ami megilleti Őt, de ami odáig el van rejtve sokak szeme elől. Aztán másodjára az is kiderül az Igéből, hogy akik nem engedelmeskedtek neki, és nem hódoltak előtte földi életük során, azokon az Úr bosszút fog állni, és örök szenvedésre ítéli őket. Harmadjára pedig azt is megtudhatjuk, hogy akik hittek benne, azok csodálni, imádni fogják, és vele örök közösségben élhetnek majd.
Ezek szerint a legfőbb célunk nem csupán az lehet, hogy valahogy elnyerjük az örök életet, hanem sokkal inkább az, hogy az Úr Jézusnak dicsőséget szerezzünk. Hogy imádjuk, csodáljuk, és magasztaljuk Őt. Azért mehetünk az örök életre, hogy ebben az imádatban, csodálatban mi is részt vehessünk. Vagyis nemcsak azért érdemes hitben élni, hogy ne kelljen többé szenvednünk, és egy kicsit jobban érezzük magunkat a számunkra elkészített új testben, hanem sokkal inkább azért, hogy mi is dicsőítsük a győztes Urat. Ezt azonban nemcsak az Úr Jézus eljövetele után tehetjük majd meg, hanem már itt, ebben a földi létben is. Az Úr már most is méltó a dicséretre, csak a világ előtt egyelőre rejtve van az Ő dicsősége. Nem mindenki számára egyértelmű. Azok azonban, akik Isten kijelentése által már felismerték az Ő nagyságát, dicsőségét, fel vannak hatalmazva arra, hogy azt tovább adják, és másoknak is megmutassák. János evangélista írja különleges bevezetésében a jól ismert mondatot: „az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az Ő dicsőségét.”
A kérdés csak az, hogy ha mi már láttuk, felismertük az Ő dicsőségét, meg tudjuk-e mutatni ebben a világban? A következőkben nézzünk meg két olyan tulajdonságot, amellyel mi is képesek lehetünk Isten dicsőségének továbbadására. Vessük össze életünket a Thesszalonikai gyülekezetbe járók jellemzőivel, és gondoljuk át, hogy vajon tudjuk-e dicsőíteni az Urat?Pál hálát ad a gyülekezet néhány tulajdonságáért, most kettőt emeljünk ki ezek közül. Így kezdi:„Szüntelen hálával tartozunk Istennek értetek, testvéreim, amint ez méltó is, hiszen hitetek nőttön nő…” Az első tulajdonság tehát, amellyel az Úr Jézus dicsőségét szolgálhatjuk, az a növekvő hit. Kulcsszó itt a növekvő. Az a hit, amely növekszik, az Úrra mutat. Pál első levelében is hálát ad a gyülekezet hitéért, amikor így fogalmaz: „szüntelenül emlegetjük a mi Istenünk és Atyánk színe előtt hitből eredő munkátokat.” Most azonban jelzi, hogy örül annak, hogy nem maradtak ugyanazon a szinten, hanem gyarapodott a hitük.
Ma is tükröt tart elénk az Ige, amelyben megnézhetjük hitünket. Vajon a mi hitünk gyarapszik-e? El lehet-e mondani róla, hogy nőttön nő? Ha igen, akkor az nagyon jó. Az Úr örömmel nézi, ha képesek vagyunk növekedni a hitben. Sőt, egyenesen neki szerzünk dicsőséget azzal, ha nem az aggodalom, vagy a kétely uralja az életünket, hanem a belé vetett hit. De vajon mindnyájunk hite ilyen? Sajnos, gyakran lesz a hitből közömbösség. Amikor elméletivé válik a hitünk, és a gyakorlatban már nem tudunk hinni. Hiszünk a magunk módján, de ennek semmilyen látható következménye nincs az életünkben. De az is előfordul, hogy nemhogy nem csökken, hanem pont ellenkezőleg, csökken a hitünk. Megkopik. Erőtlenné válik, elfogy. Vajon hogy állunk ezzel, Testvérek? Nőtt-e a hitünk az elmúlt időszakban? Nőtt-e a hitünk, mióta átadtuk az életünket az Úrnak, vagy nőtt-e a hitünk, akárcsak az elmúlt egy év alatt is? Ha a cél az Úr Jézus dicsőítése, akkor kérnünk kell tőle, hogy növelje, erősítse hitünket!
A növekvő hit mellett Pál második hálaadása a gyülekezetben megvalósuló szeretet gazdagodása. „Az egymás iránt való szeretet gazdagodik bennetek, úgyhogy mi magunk dicsekszünk az Isten gyülekezeteiben veletek” – mondja az apostol. Ha visszalapozunk, erről a szeretetről is szó volt az első thesszalonikai levél elején, amikor így folytatódik az előbb idézett szakasz: „szüntelenül emlegetjük a mi Istenünk és Atyánk színe előtt hitből eredő munkátokat, szeretetből jövő fáradozásotokat…” Tehát ebben a témában is arról van szó, hogy Pál azért ad hálát, mert a szeretetben is növekedtek, gazdagodtak. Eddig is szerették egymást, szeretetből fáradoztak testvéreikért, de ebben is haladtak, gyarapodtak az Úr dicsőségére.
Vajon a mi szeretetünk képes-e a növekedésre? Képesek vagyunk-e a szeretetünk változtatására? Egy ilyen gyülekezet, sőt, még talán azt is mondhatjuk, hogy egy ilyen falu, mint a miénk, azért valamennyire egy zárt közösség. Vannak, akik elköltöznek, vannak, akik beköltöznek, de azért többnyire ugyanazok között az emberek között kell megélnünk a hitünket. Itt a gyülekezetben is, faluszinten is, és persze legfőképpen saját családunkban. Nagyjából ugyanazok az emberek fognak itt ülni a jövő héten is, ugyanazokkal leszünk bibliaórán, mint most, ugyanazokkal a szülőkkel kell éveken át kapcsolatban lenni a gyermekeink csoportjaiban, osztályaiban, apró változásokkal hasonló lesz az utcabeliek közössége is jó néhány éven át, és a családi közegből sem tudunk, és talán nem is akarunk kiszakadni. Az emberek nem fognak változni. De vajon a mi szeretetünk tud-e változni? Tud-e gazdagodni? Tud-e növekedni? Tudjuk-e jobban szeretni a házastársunkat, a testvérünket, a gyermekeinket? Tudjuk-e mégis szeretni azokat, akikkel nem tudunk zöld ágra vergődni? Tudjuk-e jobban szeretni azokat, akik ki is nyilvánítják, hogy nem szeretnek minket, vagy a hozzánk tartozókat? Tudjuk-e jobban szeretni a mellettünk ülőt, a falubelit, a gyülekezeti tagot, az embertársat? Ha igen, akkor gazdagabbak lettünk a szeretetben, és az Úr Jézusnak dicsőséget szereztünk. Már itt célhoz értünk, ha a szeretetünk növekszik.
Tudunk-e növekedni hitben, és szeretetben? Kedves Testvérek! Ez a mai üzenet fő kérdése. Ha igen, akkor nemcsak az Isten országában láthatjuk majd meg az Úr Jézus dicsőségét, hanem már itt is, és még mi is fel tudjuk mutatni azt a világnak! Ahogyan az Úr Jézus is emberré lett, közöttünk lakott, és még törékeny, keresztre feszített mivoltában is megmutatta az Atya dicsőségét, úgy lehetünk mi is az Ő eszközei, hogy a kívül állók is megismerhessék az Ő szeretetét, nagyságát. Legyen ez életünk legfőbb célja, Neki dicsőséget szerezni, hogy amikor majd megérkezünk hozzá, minél többen magasztalhassuk az Ő szent nevét! Ámen.
