Júl
11Azután így folytatta: Egy embernek volt két fia. 12A fiatalabb ezt mondta az apjának: Atyám, add ki nekem a vagyon rám eső részét! Ő pedig megosztotta közöttük a vagyont.
Lukács 15,11-12
Mindenütt jó, de legjobb otthon, tartja a közmondás. E heti történetünk első két verse azonban arról beszél, hogy vannak olyan életszakaszaink, amelyekben megunjuk az otthoni létet. A tékozló fiúnak elege lett megszokott életéből. Önállóságra, élvezetekre, élményekre vágyott. Inkább feláldozta az apjával való életközösséget, mintsem otthon maradjon.
Velünk is előfordulhat, hogy a megszokott Istennel való kapcsolatunkból, lelki otthonunkból más vizek felé szeretnénk evezni. Megunjuk a szabályokat, kötöttségeket, elvárásokat, és szeretnénk csak úgy élvezni az életet, a magunk módján, a saját szabályaink szerint.
És bár ha a mi gyermekeink távozásáról volna szó, biztosan erősen tiltakoznánk, vagy fizikailag is akadályoznánk az elmenetelt, a példázatból azt láthatjuk, hogy az Atya elengedi fiát. Sőt, még az örökséget is odaadja neki. Micsoda szeretet kellett ehhez a tettéhez. Még csak egy rossz szót sem szólt, hanem elengedte a fiút.
Ha menni akarunk, Isten elengedi a kezünket. Ha nem elég jó a vele való közösség, ha többre, jobbra, élvezhetőbbre vágyunk, megadja a lehetőséget a távozásra, sőt, még költőpénzt is ad hozzá. De mindezt olyan szeretettel teszi, hogy azért ott legbelül, a szívünkben megérezhetjük: bármikor visszavár bennünket.
Hol vagy? Otthon vagy? Közösségben vagy Istennel? Vagy elkérted már az örökséget, és valahol épp azt pocsékolod? Mennyire kerültél távol az atyai háztól? Isten, a Te Mennyei Atyád azt üzeni ma neked, hogy visszavár. Bármilyen messze is vagy, bármit is tettél azóta, hogy elmentél, Ő vissza vár.
Imádság: Köszönöm, Uram, hogy Te elengedsz. Nem akarsz magadhoz láncolni, hanem szeretnéd, hogy ráébredjek: nélküled nem jó az élet. Kérlek, segíts, hogy ne legyek elégedetlen a veled való közösségben, és ha időnként elhagylak, mindig visszaforduljak Hozzád. Ámen.