aug
47Még beszélt, amikor megjött Júdás, egy a tizenkettő közül, és nagy sokaság jött vele kardokkal és botokkal a főpapoktól és a nép véneitől. 48Az árulója ezt a jelet adta nekik: Akit megcsókolok, ő az, őt fogjátok el! 49És azonnal Jézushoz lépett, és így szólt: Üdvöz légy, Mester! – és megcsókolta őt. 50Jézus ezt mondta neki: Barátom, ezért jöttél! Akkor odamentek, megragadták Jézust, és elfogták. 51Egy pedig azok közül, akik Jézussal voltak, a kardjához kapott, kirántotta azt, lesújtott a főpap szolgájára, és levágta a fülét. 52Ekkor így szólt hozzá Jézus: Tedd vissza kardodat a helyére, mert akik kardot fognak, kard által vesznek el. 53Vagy azt gondolod, hogy nem kérhetném meg Atyámat, hogy adjon mellém most tizenkét sereg angyalnál is többet? 54De akkor miképpen teljesednének be az Írások, hogy ennek így kell történnie?
55Abban az órában így szólt Jézus a sokasághoz: Mint valami rabló ellen, úgy vonultatok ki kardokkal és botokkal, hogy elfogjatok engem! Mindennap a templomban ültem és tanítottam, és nem fogtatok el. 56Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjenek a próféták írásai. Akkor a tanítványok mind elhagyták őt, és elfutottak.Máté 26,47-56
5Ekkor leszállt felhőben az ÚR. Mózes pedig odaállt mellé, és segítségül hívta az ÚR nevét. 6Elvonult előtte az ÚR, és így mondta azt ki: Az ÚR, az ÚR irgalmas és kegyelmes Isten! Türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy! 7Megtartja irgalmát ezer nemzedéken át, megbocsátja a bűnt, hitszegést és vétket. Bár nem hagyja egészen büntetés nélkül, hanem megbünteti az atyák bűnéért a fiakat és a fiak fiait is három, sőt négy nemzedéken át.
8Mózes sietve a földig hajolt, leborult, 9és ezt mondta: Ó, Uram, ha elnyertem jóindulatodat, járj közöttünk, Uram! Mert bár keménynyakú nép ez, bocsásd meg mégis bűnünket és vétkeinket, és tégy tulajdonoddá bennünket!2Mózes 34,5-8
Szeret, nem szeret, szeret, nem szeret. Kedves Testvérek! Kinek ne jutna eszébe erről a néhány szóról az a küzdelmes állapot, amikor fiatal korunkban valaki megtetszett nekünk, és sehogy sem tudtuk eldönteni, hogy szeret-e bennünket az illető, vagy sem. És bár komolytalannak tűnik a virágtépkedős játék, mégsem jelentéktelen a kérdésre adott válasz. Számunkra ugyanis egyáltalán nem mindegy, hogy szeretnek-e minket, vagy sem?
Ez a kérdés életünk más szakaszaiban is nagyon fontos szerepet játszik. Már kisgyermekkorban is meghatározó, jellemformáló az, ha szeretnek minket, de az is, ha híjával vagyunk szüleink szeretetének. Ha szeretnek, biztonságban érezzük magunkat, és mi is képesek leszünk megbízni másokban. Ha azonban nem szeretnek bennünket, a bizonytalanság, és saját magunk helyes értékelése is komoly problémát okozhat számunkra.
De később, a párkapcsolatok idején sem mindegy, hogy szeretnek-e bennünket. Ilyenkor, a nyári hónapokban szinte naponta tesznek ki a közösségi oldalakon esküvői képeket, leginkább házassági évfordulók alkalmából. Szépek ezek a megemlékezések, de mindnyájunk számára húsbavágó kérdés, hogy a hétköznapokban érezzük-e, hogy szeret minket a házastársunk? Vajon ismeri-e a szeretetnyelvünket? Tudja-e, akár évtizedek után is azt, hogy mi az, aminek örülünk, és miből érezzük meg szeretetét?
És persze szüleinkkel, nagyszüleinkkel kapcsolatban is felmerül ez a kérdés. Szeretnek-e bennünket? Ki tudják-e mutatni felénk érzéseiket? És mi, akik a kezeik alatt nőttünk fel, vajon eléggé szeretjük-e őket? Tudják-e, hogy szeretjük őket? Kimutatjuk-e bármilyen módon szeretetünket? Sajnos legtöbben akkor akarjuk szeretni őket, amikor már nincsenek közöttünk. Sokan vannak úgy, hogy az élő szülőt, az élő családtagot nem tudták eléggé szeretni, halála után azonban napi szinten viszik a virágot a sírhoz. Nem mindegy, hogy szeretnek-e minket, és mi tudjuk-e szeretni a körülöttünk levőket.
És ez az életet meghatározó kérdés Istennel kapcsolatban is igazán fontos. Vajon szeret-e bennünket az Isten? Érezzük-e azt, hogy szeret? Vajon, mikor betegek vagyunk, amikor fájdalmaink vannak, érezzük-e, hogy szeret minket az Isten? Vagy amikor elvesztünk valakit, érzünk-e egyáltalán valamit Isten irányából? Átéljük-e az Ő jelenlétét, vigasztalását?
Mai igeszakaszainkban arra láthatunk néhány példát, hogy kiket, és hogyan szeretett Isten a bibliai időkben. Három embercsoportot vizsgáljunk meg, és közben gondoljuk át, hogy szeret-e bennünket az Úr?
Kezdjük a mai napra kijelölt ószövetségi történetünkkel, benne Izrael népével. Az előzményekből megtudhatjuk, hogy miután a nép már egy jó ideje a pusztában vándorolt, Isten megújította velük való szövetségét. Ennek az egyik fontos része az volt, hogy az Úr két kőtáblára ráírta a 10 parancsolatot, hogy a nép tudja, milyen dolgokra kell odafigyelnie. Miközben azonban Mózes a Sínai-hegyen várta a kőtáblákat, a hegy lábánál marad nép türelmetlenkedni kezdett. Nem értették, miért van már olyan sokáig távol Mózes, és lázadni kezdtek vele kapcsolatban. Ez a lázadás annyira elfajult, hogy Mózes Istene helyett egy másik, saját bálványt akartak készíteni. Áron pedig, a nép másik vezetője, egyáltalán nem kifogásolta a dolgot. Sőt, összegyűjtötte az arany ékszereket, és egy borjú formát öntött belőle, amit a nép aztán istenként kezdett el imádni. Áldozatokat mutattak be előtte, és azt mondták, hogy ez a mi istenünk, ő hozott ki bennünket Egyiptom földjéről.
Mondani sem kell, Isten mennyire megharagudott a népre, amikor meglátta tettüket. Le is küldte Mózest a hegyről, és később meg is mondta, hogy egyszerűen nem akar tovább a nép között lenni. Mózes azonban sokat könyörgött hozzá a népért, míg végül Isten mégsem pusztította el őket, hanem új kőtáblákat készített, és újra gondjaiba fogadta népét. Amikor pedig elkészültek az új kőtáblák, Mózes így beszélt Istenről: Az Úr irgalmas és kegyelmes Isten! Türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy. Megtartja szeretetét ezer ízig, megbocsátja a bűnt, hitszegést és vétket. Bár nem hagyja egészen büntetés nélkül, hanem megbünteti az atyák bűnéért a fiakat és a fiak fiait harmad és negyed ízig.
Annak ellenére, hogy a nép egy bálványt készített, és megfeledkeztek Istenről, az Úr mégis megbocsátott nekik. És tulajdonképpen az egész pusztai vándorlás Isten irgalmáról, szeretetéről szólt, mert a nép újra és újra bűnbe esett, az Úr pedig rendre új esélyt adott nekik. Bármilyen bűnt követtek tehát el, az sosem volt kérdés, hogy Isten szereti-e őket? Mindig volt következménye a bűnöknek, de végül mindig rájöttek arra, hogy Isten mennyire szereti őket.
Hasonló tapasztalatokról beszél mai újszövetségi igeszakaszunk is, amelyben két másik embercsoport is megtapasztalja az Isten oldaláról érkező szeretetet. A választott nép ószövetségi története után, most nézzük meg az újszövetségi nép képviselőit, közülük is a Jézus elfogatásában főszerepet játszó embereket. Ebbe a csoportba tartoznak a főpapok, a Jézus elfogatására érkező fegyveres erők. Kérdésünk velük kapcsolatban is az: vajon szereti-e őket Isten? Tudta-e szeretni őket az emberré lett Isten, Jézus Krisztus?
A főpapok és írástudók egészen hamar ráébredtek, hogy Jézus konkurenciát jelent számukra. Amikor az Úr gyógyított, csodákat tett, majd később fel is támasztott néhány embert a halálból, elhatározták, hogy meg fogják ölni. Nagycsütörtök éjszakáján el is fogatták, majd egy törvénytelen vallatás után másnap Pilátus elé vitték. Ők nem ölhették meg, de addig fenyegették a helytartót, hogy az nem mert tiltakozni, és végrehajtotta akaratukat. Szerette őket Jézus? Igen. Többször figyelmeztette őket bűneikre, számos alkalommal válaszolt kérdéseikre, tanította őket, esélyt adott nekik a változásra, és amikor bántották, megalázták, akkor sem bánt el velük, hanem tűrte a szenvedést.
A Jézus elfogatásában és kivégzésében szolgáló katonák is hasonlóan viselkedtek. Bár küldetésük a rend fenntartása, és a törvényszegők megbüntetése lett volna, ők mégis az ártatlan Jézust bántották, és őt fogták el. Talán némelyek közülük élvezték is fölényes helyzetüket, amikor láncra verték, megkorbácsolták, keresztre feszítették a zsidók királyának mondott embert. Szerette őket Jézus? Igen. A Gecsemáné-kertben fizikailag is segített egyikükön, amikor Péter levágta annak fülét. Jézus visszahívta a hirtelen tanítványt, majd meggyógyította a sérültet. De később is gondolt rájuk. Miközben azok épp keresztre feszítették, ő értük imádkozott. Bocsásd meg Atyám, mert nem tudják, mit cselekszenek. Hiába minden gonosz-ság, és bűn, az Úr még vádlóit és kivégzőit is szerette. Értük is imádkozott, és értük is meghalt a kereszten.
Harmadjára pedig a tanítványokról is beszélnünk kell. Mit csináltak a tanítványok nagycsütörtök este? Péter fogadkozik, hogy mindhalálig követi Jézust, majd háromszor is elárulja őt. A tanítványok közül hárman imádkozni mennek Jézussal, azonban hamar elalszanak, feladják a könyörgést. Júdás katonai sereggel érkezik a Mesterhez, és csókkal árulja el őt. Végül pedig, amikor a sereg megérkezik, a tanítványok mindnyájan elfutnak, és elhagyják Jézust. A kérdés velük kapcsolatban is ugyanaz: szerette Őket az Úr? A válasz pedig nem változik: igen. Jézus szerette az övéit. Tudta, hogy bizonyos helyzetekben csalódást fognak neki okozni, mégis szerette őket, és később, feltámadása után örömmel mutatja meg nekik sebeit, sőt mennybemenetelét követően a Szentlelket is elküldi hozzájuk, hogy tanítványokból apostolokká, küldöttekké legyenek. Minden gyarlóságuk, esendőségük ellenére szerette őket, és aki nála kereste a megbocsátást, annak meg is adta ezt.
Kedves Testvérek! Szeret-e minket az Isten? Ezek után, azt hiszem, egyértelműen mondhatjuk, hogy igen. Érthetetlen, nem logikus, de mégis szeret. Ahogyan a múlt heti igehirdetésben is hallhattuk, szereti a tékozló fiakat is, akik nagy kerülőutakat járnak be, visszafogadja őket, de szereti azokat a gyermekeit is, akik a közelében vannak, és csak kisebb kihágásokat követnek el ellene. Mindnyájunkat szeret, mert az Ő alkotásai vagyunk, szeretett gyermekei. Mindnyájunkért odaadta a Fiát, és ma is mindnyájunkat szeretne az üdvözülők seregében, az Ő megváltottai között látni.
És bár bűneinket nem hagyja szó nélkül, mert vannak földi következmények: szenvedés, fájdalom, széthullott családok, vagy éppen gyász, de a megoldást mindig az Ő végtelen irgalma adja meg számunkra. Bármilyen földi nyomorúság legyen is az életünkben, minden helyzetben megérezhetjük az Ő szeretetét. Abban, hogy felkel a nap, abban, hogy esik az eső, abban, hogyha együtt van a család, de abban is, ha magányosan, vele élünk közösségben. Érezhetjük szeretetét, amikor örömeink vannak, és akkor is ha enyhül a fájdalom, vagy vigaszra lelünk a veszteségben. Isten megtalálja a módját annak, hogy éreztesse velünk szeretetét.
A kérdés csak az, hogy mit válaszolunk az Ő közeledésére? Mi szeretjük-e Istent? Ki tudjuk-e, és ki akarjuk-e mutatni irányába szeretetünket? Te hogyan tudod neki megmutatni, hogy szereted? Kimutatod-e azzal, hogy próbálsz az ő útján járni? Vagy kimutatod-e azzal, hogy kikéred a véleményét egy-egy élethelyzetben? Kimutatod-e azzal, hogy jól élsz az általa felkínált áldásokkal, lehetőségekkel? Kimutatod-e azzal, hogy tovább adod az Ő szeretetét a körülötted élőknek?
Isten, a szeretet Istene. Legyünk hálásak ezért, véssük az eszünkbe, hogy Ő mindig, minden körülmények között szeret minket, és ha mi is viszont szeretjük, akkor ne csak mondjuk, hanem mutassuk is meg neki szeretetünket szavainkban, tetteinkben. Ámen.