Sze
9Amikor megérkeztek Dávid legényei, elmondták mindezeket Nábálnak Dávid nevében, azután várakoztak. 10Nábál azonban így válaszolt Dávid szolgáinak: Ki az a Dávid, ki az az Isai fia? Olyan sok szolga van manapság, aki elszökött urától. 11Talán fogjam a kenyeremet, vizemet, levágott marháimat, amelyeket a nyíróknak vágtam le, és adjam olyan embereknek, akikről azt sem tudom, hová valók? 12Erre megfordultak Dávid legényei, és visszatértek. Amikor megérkeztek, elmondták neki mindezeket. 13Akkor ezt mondta Dávid az embereinek: Kösse fel mindenki a kardját! És felkötötte mindenki a kardját, Dávid is felkötötte a kardját, és felvonult Dávid után mintegy négyszáz ember, kétszáz pedig ott maradt a fölszerelésnél.
14Abígajilnak, Nábál feleségének azonban megmondta az egyik legény, hogy Dávid követeket küldött a pusztából, hogy áldással köszöntsék urukat, de ő rájuk förmedt. 15Pedig azok az emberek igen jók voltak hozzánk. Nem is volt bántódásunk, és semmink sem tűnt el az alatt az idő alatt, amíg velük jártunk, amikor a mezőn voltunk. 16Olyanok voltak nekünk éjjel-nappal, mint egy várfal, amíg a közelükben őriztük a nyájat. 17Most már neked kell tudnod és látnod, hogy mitévő légy, mert kész a veszedelem urunk és egész háza népe ellen. De ő olyan megátalkodott ember, hogy nem lehet beszélni vele.23Amikor Abígajil megpillantotta Dávidot, sietve leszállt a szamárról, arcra esett Dávid előtt, és a földre borult. 24Lábai elé borult, és ezt mondta: Uram, én vagyok a bűnös! Hadd szóljon mégis hozzád szolgálóleányod, és hallgasd meg szolgálóleányod szavát! 25Kérlek, uram, ne törődj Nábállal, ezzel a megátalkodott emberrel, mert olyan ő, amilyen a neve. Bolond a neve, hát bolondságot csinál. A te szolgálóleányod azonban nem látta az én uram legényeit, akiket küldtél. 26Most pedig, uram, az élő ÚRra és az életemre mondom, hogy az ÚR tartott téged vissza a vérontástól és attól, hogy te magad állj bosszút. Úgy járjanak ellenségeid, mint Nábál, és akik vesztedre törnek, uram! 27Ezt az ajándékot pedig, amelyet szolgálóleányod hozott neked, uram, adják a legényeknek, akik az én urammal járnak együtt! 28Bocsásd meg azért szolgálóleányod hibáját, mert a te házadat, uram, bizonyosan maradandóvá teszi az ÚR, hiszen az ÚR harcait harcolod, uram, és nincs benned semmi rossz, mióta élsz.
1Sámuel 25,9-17, 23-28
Kedves Testvérek! Életünk során sokféle helyzetben találkozhatunk az igazságtalanság érzésével. Hányan élhettük át például a kollektív büntetés fogalmát, amikor az iskolában valamelyik osztálytársunk miatt igazságtalanul, mindenkinek szenvednie kellett. Vagy hányan kaptunk már úgy gyorshajtási bírságot, hogy mindig pontosan betartjuk a szabályokat, csak azon az egy délutánon éppen nem vettük észre az új 30-as táblát a fa mögött. Bezzeg, aki rendszeresen 140-nel megy, az sosem kap levelet.
Sokféle olyan élethelyzetbe kerülhetünk, amelyben jogtalanul, igazságtalanul bánnak velünk, és ilyenkor ösztönösen jönnek a gondolatok, indulatok, szavak, és nehéz féken tartanunk önmagunkat.
Hasonló helyzet Dávid életében is bőven akadt. Gondoljunk csak arra az esetre, amikor épp Saul lelkét próbálta megnyugtatni hangszeres játékával, a király pedig fogott egy dárdát, és megpróbálta megölni őt. Hát micsoda dolog ez? Vagy mondhatjuk az elmúlt napokban olvasott események láncolatát is példaként, amelyben szintén igazságtalanul bujdosik Dávid, pedig Sámuel már felkente őt Izrael következő királyának. Már a nép is tudja, hogy Dávid lesz az uralkodó, Saul azonban mégis üldözi őt. És bizony, ez a mai történet is egy hasonlóan igazságtalan esetet ír le, amelyben szintén jogos lenne Dávid felháborodása. Mai istentiszteletünkön vizsgáljuk meg ezt az igeszakaszt, és nézzük meg, hogyan érdemes, és hogyan nem érdemes kezelni életünk igazságtalan helyzeteit!
Először is tisztáznunk kell a történetben szereplő konfliktust, hogyan is kezdődött az egész problémás helyzet. Nem olvastam végig a történetet, de otthon érdemes az elejétől a végéig elolvasni, hogy megértsük az egész folyamatot. A probléma azzal kezdődött, hogy Dávid már megint igazságtalan helyzetben élt. Hiába ő volt a felkent király, mégis már jó ideje menekült Saul elől. Azt azonban tudnunk kell, hogy nem egyedül menekült. Először a családtagjai csatlakoztak hozzá, később pedig innen-onnan hozzá csapódtak katonák, vitézek, és egyszerű emberek, akik őt támogatták Saullal szemben. Így aztán lassacskán több száz fős kis sereg jött létre, amit nyilvánvalóan el kellett látni. Szó sem lehetett a földművelésről, hiszen folyamatosan úton voltak, változtatták a helyüket, így aztán eléggé leszűkültek a lehetőségeik, és bizony időnként az éhezéssel küszködtek. Dávidnak, és embereinek nem ment jól a soruk ebben az időben. De azt azért hozzá kell tennünk, hogy ennek ellenére sem indítottak rabló hadjáratokat, nem törtek be kis településekre, nem lopták el a termést a földekről, nem zsákmányolták ki a nyájakat legeltető pásztorokat, hanem becsületesen próbáltak élelmet szerezni.
Ilyen próbálkozás volt ez a mostani is, amikor Nábálhoz mentek, hogy némi adományt kérjenek tőle. Korábban ugyanis, amint az ki is derül a történetből, Dávid és csapata oltalma alá vette Nábál nyájait. Erről számolt be az egyik szolga is, amikor így fogalmaz: „Azok az emberek igen jók voltak hozzánk. Nem is volt bántódásunk, és semmink sem tűnt el az alatt az idő alatt, amíg velük jártunk, amikor a mezőn voltunk. Olyanok voltak nekünk, mint a várfal éjjel-nappal, amíg a közelükben őriztük a nyájat.” Vagyis Dávidék nem csak kéregetni mentek, hanem a kölcsönös segítségnyújtásban bíztak. Ráadásul, abban az időben nem is illett visszautasítani a nélkülöző kérését, hiszen a mózesi írásokban is volt erre utasítás. Néhány fejezettel korábban, amikor Dávid még egyedül menekült a nóbi szentélybe, az ott lévő Ahimelek pap még az áldozati kenyerekből is kész volt adni Dávidnak, sőt, még Góliát kardját is odaadta neki, mert a segítségnyújtás ennyire természetes volt.
Ezért is volt felháborító Nábál viselkedése. Nábál egy rendkívül gazdag, de közben durva, és rossz természetű férfi volt. Azt írja az Ige, hogy háromezer juha és ezer kecskéje volt, ami komoly vagyon volt abban az időben. És miközben éppen a juhokat nyírták, vagyis hálaadó ünnepséget tartottak, mulatoztak, és örültek az anyagiaknak, Nábál nem volt hajlandó egy apró adományra sem. A jót elfogadta, azt nem bánta, hogy Dávid serege vigyázott a nyájára, de hogy ő bármilyen módon is viszonozza a segítséget, hát arról hallani sem akart. Sőt, egyenesen felháborító az a stílus és hangnem, ahogyan Dávid követeinek válaszolt. Nábál nagyon jól tudhatta, hogy Dávid a felkent király, hiszen felesége is beszélt erről, mégis durván megszólja Isten választottját. „Ki az a Dávid, ki az az Isai fia? Manapság sok olyan szolga van, aki elszökött urától. Talán fogjam a kenyeremet, vizemet, levágott marháimat, amelyeket a nyíróknak levágtam és adjam oda olyan embereknek, akikről azt sem tudom, hová valók?”
Nábál tehát jól megmondta, ami a mértéktelen vigadalom közben éppen kijött belőle, és ahelyett, hogy segített volna Dávidon, és csapatán, durván visszautasította őket. Igazságtalannak, jogtalannak érezte a segítségkérést, és felháborodva, haragból adott választ. Bolond módon viselkedett, ahogyan nevének jelentése is ilyen természetre utalt.
Ami azonban ennél is meglepőbb, az az, hogy a nemleges választ követően Dávidban is a Nábáléhoz hasonló indulatokat fedezhetünk fel. Akció-reakció, ahogyan egy filmben a tanárok következetesen próbálták fegyelmezni a diákokat. Nábál akciója bántó, és gonosz, ezért Dávid reakciója szintén kemény, és kegyetlen kell, hogy legyen. Amint elmondták a választ Dávidnak, ő azonnal kiadta a parancsot, hogy mindenki kösse fel a kardját, és kétszáz emberrel útra kelt, hogy bosszút álljon Nábál igazságtalan viselkedése miatt. Út közben meg is fogadta, hogy pusztítása végleges, és alapos lesz, még egy kutya sem fog maradni reggelre Nábál vagyonából. És míg korábban azt láttuk, hogy Dávid minden fontos döntésben kikérte Isten véleményét, útmutatását, most szó sincs semmiféle mérlegelésről, mert az indulat, a harag, az igazságtalanság érzése minden mást felül írt a leendő király szívében.
Láthatjuk tehát, testvérek, Nábál és Dávid példájából, hogy milyen az, amikor haragból, indulatból, türelmetlenül reagál az ember egy megpróbáló helyzetben. A történet azonban egy másik utat is elénk tár, amelyet Nábál felesége, Abigail reakciójában ismerhetünk meg. Erről is ejtsünk néhány szót.
A helyzet békés megfékezését egy szolga indította el, aki hallva Nábál válaszát, azonnal Abigailhoz sietett, és elmondta neki a történteket. Ha ő nem lett volna, bizony nagy vérontást okozott volna a Nábál és Dávid között kialakult harag. Mivel azonban ez a szolga időben figyelmeztette úrnőjét, az asszonynak volt ideje közbelépni. A Biblia istenfélő, kegyes, és okos asszonyként jellemzi Abigailt, aki jól ismerte férje személyiségét, és tudta, hogy hogyan mentheti meg magát, és szolgálóit. Ahelyett, hogy ő is háborúra készült volna, megalázta magát Dávid előtt, leborult előtte, ajándékot vitt neki, és Isten akaratáról kezd el neki beszélni, mert ő is tudta, hogy hamarosan Dávid lesz az uralkodó. Olyannyira meggyőző volt, és nyájas, hogy Dávid Isten követét vélte felfedezni benne, aki által az Úr egy elhamarkodott bűntől mentette meg ez alkalommal. Ha nincs Abigail, és nincs az Ő közbenjárása, Dávid, még uralkodása előtt belement volna egy fölösleges, és értelmetlen pusztításba, amely talán megbélyegezte volna további uralkodását, hitelességét.
Harag, indulat, bosszúvágy, és ezzel szemben alázat, megfontoltság, és Istenre való odafigyelés. Óriási a különbség a két viselkedés között. Ráadásul a két hozzáállás következménye is komoly eltérést mutatnak. Nábál, miután elzavarta Dávid követeit, majd másnap megtudta, hogy mit tett a felesége, rosszul lett, és pár nap múlva meghalt. Megbűnhődött vétkéért. Abigail,ezzel szemben életben maradt, megmentette szolgáit is, vagyonát is, sőt, elnyerte Dávid jóindulatát is, nem sokkal később pedig Dávid feleségül is vette őt. Annyira megtetszett neki az asszony bölcsessége, józansága, hogy a lehető legmagasabb pozícióba emelte őt. Dávid maga, pedig éppen csak megúszta a helyzetet, hiszen ő is könnyen bajba sodorhatta volna magát, ha megmaradt volna eredeti tervénél, és csupán haragból, bosszúvágyból kiirtotta volna Nábál háza népét.
Kedves Testvérek! Előfordul, hogy igazságtalanság ér bennünket, és azonnal fellángolnak bennünk az indulatok, a harag, a türelmetlenség. Ilyenkor könnyen meggondolatlanul cseleszünk, és olyat mondunk, olyat teszünk, amit utána megbánunk. Hány és hány ilyen helyzet van. Megbántjuk a férjünket, feleségünket, szüleinket, gyermekeinket! Türelmetlenek vagyunk a számunkra legfontosabbakhoz, mert a pillanatnyi hév, az önérdek, a büszkeség elveszi az eszünket. Ennek az útnak azonban mindig a pusztulás a vége. Ahogyan Nábál odaveszett, úgy tehetjük mi is tönkre magunkat, ha nem tanulunk meg uralkodni az indulatainkon. Elmarhatjuk magunk mellől szeretteinket, hiteltelenné válhatunk barátaink szemében, tönkretehetjük kapcsolatainkat, mert a harag, az indulat mindig ezt eredményezi.
Ezzel szemben azonban ott a másik lehetőség is. Türelmesen, átgondoltan reagálni, még akkor is, ha igazságtalanság ér bennünket. Akkor is, ha bántanak, ha ártatlanok vagyunk, vagy ha jogtalanul bánnak velünk. A mai történetből ne Nábál és ne is Dávid indulatait vegyük át, hanem próbáljuk megtanulni Abigail alázatos, megmentő indulatát, aki áldássá lett háza népe számára, és Dávid jövőjét is pozitív irányba mozdította.
Milyen jó lenne, ha tudnánk fejlődni az indulatkezelésben! Azt mondja az Ige a példabeszédek könyvében: egész indulatát szabadjára ereszti az ostoba, de a bölcs lecsendesíti azt. Milyen jó lenne, ha nem az indulatainkat eresztenénk szabadon, hanem mi lennénk azok, akik mások gonosz szándékát, haragját, Abigailhoz hasonlóan le tudnánk csendesíteni. Vagy milyen sok áldást okozna az a környezetünkben, hogyha a szavaink építőek lennének, nem pedig kárt okoznánk velük! Jakab apostol írja levelében: ha valaki beszédében nem vétkezik, az tökéletes ember, meg tudja fékezni az egész testét!
Te hogy állsz az indulataiddal? Kikéred-e Isten véleményét, amikor jogtalanul, igazságtalanul bánnak veled? Inkább Nábál, és Dávid mintáját követed, a hirtelen haraggal, és a bosszúvággyal, vagy Abigail alázatát, türelmét, bölcsességét alkalmazod?
Az Úr Jézus az utóbbi utat választotta, hiszen bár ártatlanul szenvedett, mégis alázattal szólt az emberekhez. Mindig szelíden, megmentő szándékkal, háttérbe szorítva saját fájdalmait, érdekeit. Az Ő indulata örök életet szerzett számunkra, és áldássá lett az egész világ életére nézve. Hát próbáljuk meg mi is ezt alkalmazni, őt követni, hogy nyomunkban ne a harag, a gonoszság, és a pusztítás, hanem a türelem, a megbocsátás, és az áldás uralkodjon. Ámen.