Sze
„17Dávid ezzel a siratóénekkel siratta el Sault és fiát, Jónátánt, 18és meghagyta, hogy tanítsák meg Júda fiait is erre az íj-dalra, amely meg van írva a Jásár könyvében: 19Izráel ékessége elesett halmaidon! Jaj, hogy elhullottak a hősök! 23Saul és Jónátán, kik egymást szerették, éltükben kedvelték, a halálban sem váltak el.” 2Sámuel 1,17-19;23
Saul halálhíre hallatán Dávid – érthetetlen módon – siratóénekbe kezdett. Pedig a hírt hozó férfi – sok más emberrel együtt – arra számított, hogy Dávid örülni fog ennek az információnak. Hiszen az őt üldöző Saul már nem fog rá kezet emelni, véget ér a menekülés, a bujkálás, és jöhet a megérdemelt királyság. Nem. Dávid, nem örül Saul halálának, hiszen benne Isten felkent választottját látta. Éppen ezért, méltó módon megsiratja őt, sőt egy dalt is szerez ez alkalomból, amelyet minden júdai fiatalnak meg kellett tanulnia Saul tiszteletére.
Talán mindnyájan voltunk már olyan helyzetben, amelyben ellenségeink, vagy vetélytársaink szenvedtek. Ilyenkor gyakran hagyja el néhány meggondolatlan mondat a szánkat. Végre a jó tanuló osztálytársam is kapott egy egyest! Na, most a szomszéd is megtudja, milyen az, amikor elviszi a fóliát a vihar! Megszületett a gyermek, majd most rájönnek, hogy nem is olyan egyszerű egy újszülöttel! Na, most majd belátja, hogy nem is olyan könnyű a magányos élet! És örülünk, kuncogunk, és dörzsöljük a tenyerünket a másik szenvedése miatt!
Milyen jó lenne, ha megtanulnánk Dávid indulatát! Ha nem a kárörvendés, hanem az együttérzés lenne ott a szívünkben. Ha nem kibeszélnénk, hanem sokkal inkább felsegítenénk szenvedő társainkat. Próbáljuk ki! Törekedjünk a „mégis szeretetre”! „Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.”(János 13,35) Figyelj oda! Ne légy kárörvendő!
Imádság: Bocsásd meg, Uram, ha akarva-akaratlanul örülök a másik ember kárának. Segíts felülemelkednem emberi korlátaimon, hogy ne a vetélytársat, hanem a testvért lássam a másikban. Adj ehhez őszinte szeretetet, és kellő alázatot. Ámen.