okt
„Akkor ezt mondta a király Jóábnak: Rendben van, megteszem ezt a dolgot. Eredj, hozd vissza azt a fiút, Absolont! Elindult Jóáb, elment Hesúrba, és hazahozta Absolont Jeruzsálembe. De a király ezt parancsolta: Vonuljon vissza a maga házába, nem láthat engem!” 2Sámuel 14,21-24
Dávid király Jóáb unszolására nagy nehezen beleegyezett, hogy hozzák haza fiát, Absolont. Korábban a fiú azért menekült el, mert bosszúból megölte féltestvérét, Amnónt. Most azonban, mintha megenyhült volna Dávid szíve, hiszen készen állt a megbocsátásra. Absolon érkezésekor azonban egy váratlan parancsot ad ki: vonuljon vissza, nem láthat engem! Vagyis, bár úgy tűnt megbocsátott neki, valójában mégsem akart vele találkozni. Több, mint két évnek kellett eltelnie, mire újabb unszolás eredményeképpen kénytelen-kelletlen találkoztak. A folytatásból azonban kiderül, ez a kapcsolat már soha nem lesz a régi.
Sajnos mindnyájunkkal megeshet, hogy egyszerűen nem tudunk, vagy nem is akarunk megbocsátani valakinek. És igazunk van. Olyan dolgot mondott, vagy tett az illető, ami fölött nem lehet csak úgy szemet hunyni. A krisztusi ember azonban mégiscsak megpróbál megbocsátani. Hogy miért? Azért, mert neki is megbocsátott az Úr. Gondoljunk csak bele. Velünk szemben Jézusnak mindig igaza lesz. Jogos lenne, ha nem bocsátaná meg azt a sok-sok bűnt, amit naponta elkövetünk. Van, hogy észre sem vesszük, mégis megbántjuk. Ő azonban újra és újra megbocsát. Nem várat két évet, mint Dávid, nem bosszulja meg, mint Absolon, hanem megbocsát, mert szeret minket.
Csak akkor tudunk megbocsátani, ha felismertük, Ő mennyi mindent megbocsátott már nekünk. A mai jó tanács: próbáld megbocsátani a megbocsáthatatlant! Az Úr Jézusnak sikerült!