nov
„Minden javam, minden örömem belőle sarjad.” 2Sámuel 23,5
Amikor az élet végéhez közeledve valaki visszatekint, megpróbálja értékelni addigi útját. Talán többen hallottunk már időseket az elért eredményeikről, sikereikről, fáradságos munkájukról és a régi szép időkről beszélni. Nyilvánvalóan egy hosszú életút végén mindenki igyekszik a jóra emlékezni, és elsősorban azt továbbadni. Ami nem úgy sikerült, ami nem jól sült el, azt megpróbáljuk a feledés homályában tartani.
Mai igeszakaszunkban Dávid utolsó szavait olvashatjuk. Talán tőle is azt várnánk, hogy beszámoljon dicsőséges sikereiről, nagy hőstetteiről. Mesélhetne a Góliát ellen vívott csatáról, elmondhatná, milyen sok szenvedés által lett Izráel királyává, vagy hogy milyen kapcsolatrendszert épített ki annak érdekében, hogy Izráel egy sikeres ország legyen a térségben. Beszélhetne gazdagságáról, az általa véghezvitt fejlesztésekről, vagy gyermekeiről, unokáiról.
Ő azonban nem a földi körülményeket, és elért eredményeket sorolja, hanem Istennel való kapcsolatában határozza meg önmagát. Ő az Isten felkentje, akit az Úr választott ki, az istenfélő uralkodó. Aztán hozzáteszi: „minden javam, minden örömem belőle sarjad.” Vagyis nem a maga sikereire büszke, hanem tudja, hogy mindene, amije csak van, végső soron Istentől ered. Ő választotta ki, Ő hívta el, Ő szabadította ki a megpróbáló helyzetekből, és minden anyagi javat is tőle vehetett át.
Ha visszatekintünk eddigi utunkra, értékeljünk mi is Dávidhoz hasonló módon. Ne a magunk nagyságát, dicsőségét, sikerét emlegessük, hanem vegyük észre, hogy mindenünk az Úr ajándéka. „Mid van, amit nem kaptál?” (1Korinthus 4,7)
Imádság: Köszönöm Uram mindazt, amivel megajándékoztál. Adj nekem alázatos szívet, hogy mindig észben tartsam, hogy mindenem Tőled van. Ámen.