nov
„A te szeretetedben sok örömünk és vigasztalásunk volt, mert a szentek szíve felüdült általad, testvérem.” Filemon 7.
Olyan időket élünk, amelyekben különösen is szükségünk van vigasztalásra, mert sok a veszteség. Sajnos ebben az évben a mi gyülekezetünkben is sok temetés volt, és az elmúlt néhány hét is azt mutatja, hogy a gyász sok családba beköltözött mostanában. De nemcsak szeretteink távozása, hanem saját életünk törékeny volta is érezteti velünk a vigasztalás szükségét. A betegség, az aggodalom, a bizonytalanság, és a jövőtől való félelem mind-mind felőrli stabilnak gondolt hitünket. Magányosan és családban, szegényen és gazdagon, betegen és egészségesen is éhezzük a felülről való vigasztalást. És amikor kapunk egy bátorító szót, egy bibliai idézetet, egy kedves, nem várt telefonhívást, rögtön felüdül a lelkünk, vigaszra lelünk, és szinte szárnyakat kapunk napunk további részéhez.
Pál apostol azzal kezdi Filemonhoz írt levelét, hogy hálát ad azért, hogy barátja ilyen vigasztaló szolgálatot végez. Amikor Pálnak és társainak vigasztalásra volt szüksége, Filemon által Isten megvigasztalta, felüdítette őket. Azért tudta ezt megtenni, mert szoros kapcsolatban volt az Úrral, az Ő megváltójával. Légy Te is ilyen vigasztaló, felüdítő ember! Manapság, amikor a veszteség, a szomorúság, a félelem sokakat megkötöz, foglyul ejt, és tönkre tesz, légy az Isten eszköze, és vigasztalj, bátoríts! Gondold át, ki szorul vigasztalásra a környezetedben, és az Istentől jövő szeretettel, jó szándékkal állj oda valaki mellé. Hadd mondhassák el rólad is: „a te szeretetedben sok örömünk és vigasztalásunk volt.”
Imádság: Köszönöm, Uram, hogy Te mindenről lemondtál a kereszten, hogy nekem mindent odaadhass. Szegénnyé lettél, hogy én meggazdagodjak. Add, hogy felismerjem ezt az odaadó szeretetet, és a hitben növekedve hadd legyek egyre inkább elégedett. Ámen.