nov
„Örülök, ha ezt mondják nekem: Az Úr házába megyünk!” Zsoltárok 122,1
A mostani időkben különleges értelmet nyer a zsoltáros örömteli felkiáltása. Ma ugyanis sokan örülnénk, ha arról beszélhetnénk, hogy ismét megyünk az Úr házába, a templomba. De egyelőre még nincs ilyen hír. Egyes országokban már vannak enyhítések, de nálunk egyelőre várat magára az üzenet: ismét találkozhatunk a gyülekezeti közösségben. Jó lenne látni egymást, jó lenne végignézni a megszokott gyülekezeten, jó lenne megölelni egymást, vagy kezet rázni a gyülekezeti tagokkal. Szívesen néznénk, ahogy a gyermekek kimennek gyermekistentiszteletre, örömmel ülnénk be megszokott helyünkre, hogy együtt magasztaljuk Istent. De sajnos, nem mehetünk az Úr házába. Legalábbis fizikai értelemben nem.
Azt azonban senki sem akadályozhatja meg, hogy a saját hajlékunkat az Úr házává változtassuk. Mert Isten tisztelete nincs helyhez kötve. Bár vágyunk a templomba, mert már megszoktuk, hogy az lelki életünk elsődleges színtere, most még fontosabbá válik az, hogy otthonainkban is leboruljunk Urunk elé. Így válhat Istentiszteleti hellyé egy konyhaasztal, így imádkozhatunk az ágyunk szélén, így lehet az igeolvasás eszközévé kedvenc fotelunk, és a saját Bibliánk, vagy akár az okos telefonunk is. Saját hajlékunk Isten templomává változhat. És ha egymással nem is találkozhatunk ilyen formában, a sok-sok falubeli istentiszteleti térben ugyanaz az Ige szólal meg, és ugyanazt az Urat dicsérik a hívek.
Örülünk, ha azt halljuk, hogy az Úr házába megyünk, de legyünk hálásak azért is, ha saját hajlékunkból lett Istentiszteleti tér. A lényeg nem a helyszín, hanem az Úr, akit segítségül hívunk. Ő áldja meg azt a sok-sok házat, ahol minden nap, vagy minden héten Őt magasztalják!
Imádság: Köszönöm, Uram, hogy vannak olyan épületek az életemben, ahol sok áldást kaptam Tőled. Hálás vagyok Neked, hogy a saját szobám, saját házam is ilyen hajlékká válhat. Ámen.