jan
„A Prédikátornak, Dávid fiának, Jeruzsálem királyának beszédei: Igen nagy hiábavalóság – mondja a Prédikátor –, igen nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság!”
Prédikátor 1,1-2
Kedves Testvérek! Alapigénket hallva, szerintem igen komoly és súlyos kijelentéssel nyit a Prédikátorok könyve. Ugyanis azt mondja: Igen, nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság! Nagyon elgondolkodtató sorok. Vajon mi válthatta ki a prédikátorból ezt a megállapítást?
Első hallásra megfogalmazódhat bennünk, hogy akkor, amit eddig elértem, amiért eddig küzdöttem, az mind hiábavalóság volt? Nem volt semmi értelme? Mindaz, aminek örülni tudunk, mindaz, ami lelkesít bennünket, mindaz, amit értékesnek tartunk egytől-egyig hiábavalóság, hasztalan dolog? De ha valóban minden hiábavaló, ahogyan a Prédikátor is mondja, akkor miért is vagyunk itt? Miért hallgatjuk Isten igéjét? Miért is létezünk egyáltalán a földön, ha így van?
Ha visszatekintünk a kezdetek kezdetére és végig olvassuk Mózes első könyvének kezdő fejezetét, akkor ott arról bizonyosodhatunk meg, hogy amikor Isten megteremtette a világot, látva mindazt, amit alkotott, kijelentette, hogy minden „igen jó.” Ezzel szemben, itt pedig azt olvashatjuk, hogy a Prédikátor látszólag becsméreli mindezt, az életet, mintegy pesszimista módon, teljes magabiztossággal és határozottsággal kijelenti, hogy: Minden hiábavaló! Akkor mégis hogyan van ez? Itt elengedhetetlen, hogy figyelmen kívül hagyjunk bizonyos dolgokat.
Először is vizsgáljuk meg, hogy ki az, aki írta mindezt, és vajon mi lehet az oka annak, vagy épp mi váltotta ki belőle ezen szavakat: „igen nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság!” Nagyon fontos itt a könyv egészét szemlélni, ugyanis az írója elárulja, hogy nagyon sok mindent kipróbált, nagyon sok mindent megélt. Kereste, kutatta, hogy miben lelhetne örömöt és nem tartózkodott semmitől. Többek között kereste a boldogságot az alkoholban, a paráználkodásban, vagy épp ha kedve úgy tartotta, akkor épített, hogy legyen miben gyönyörködnie. Tehát, ahogy szoktunk is mondani, amit szeme-szája megkívánt, azt igyekezett megvalósítani.
Sok mindent megélt, megpróbált emberről van itt szó, aki visszatekintett cselekedeteire, visszatekintett a megélt történésekre és mindezek után jelenti ki, hogy igen, mindezek hiábavaló, tartós örömöt nem adó dolgok voltak az életében. Nagyon sok mindent kitűzünk magunk elé, hogyha ezt vagy azt elérem, akkor sokkal boldogabb leszek. De azt mondja a Prédikátor, hogy mindez hiábavaló. Lehet ideig-óráig lesz öröm, egyfajta elégedettség érzés, aztán ismét valamilyen célt, forrást keresünk, ami újra boldoggá tud bennünket tenni.
Másodszor, nagyon fontos mindemellett és elengedhetetlen a könnyebb megértés miatt, magának a szónak az elemzése. Ugyanis a legtöbb fordítás a „hiábavaló, hiábavalóság” szavakat használja. Ha megvizsgáljuk magát a héber szót, ami itt szerepel, azt jelenti, hogy pára, lehelet, De magában hordozza mindemellett az értelmetlenség, hiábavalóság mondanivalóját is. De mégis miért ezzel a képpel vélekedik a prédikátor az életről?
Pára, lehelet, hiábavalóság. Ezekről a szavakról eszünkbe juthat a kiszámíthatatlanság, múlandóság, időlegesség, olyan dolog, ami nem időtálló. Ha ebből a szemszögből közelítjük meg a témát, akkor elmondhatjuk, hogy életünk „párának” tűnik, gyorsan elillan. Nagyon szépen megfogalmazza a 144. zsoltár 4. verse is, hogy igazából mennyi is az ember élete, ami így hangzik: „Az ember lehelethez hasonló, napjai a tűnő árnyékhoz.”
Szerintem nem vagyok egyedül azzal az érzéssel, hogy, amikor visszatekintünk az előző napra, az előző hétre, hónapra, vagy akár több évre visszamenőleg, akkor ne ejtenénk el a következő mondatokat magunkban, vagy esetleg másoknak is: Milyen gyorsan eltelt! Mintha semmi sem történt volna, szempillantás alatt elmúlt. Vagy, amikor a szülő rápillant gyermekeire, a nagyszülő az unokáira és azt mondják: Milyen gyorsan felnőttek, mintha egyik-napról a másikra történt volna mindez. Megfogalmazódhat bennünk az is, hogy mennyire monoton, mennyire egysíkú volt, tartalmakban szegény, szinte már-már körforgásszerű.
Hiábavaló napok! Hiábavaló hetek! Hiábavaló hónapok! Hiábavaló évek! Akkor mégis igaza lenne a Prédikátornak, valóban minden hiábavalóság? A válasz: igen! Feltehetjük ismét a kérdést, de miért? Amikor gimnazista diák voltam, gyakorta előfordult, hogy a hittan oktatónk személyes történeteket mondott el, amellyel felkeltette méginkább érdeklődésünket, illetve amivel még szemléletesebbé, érthetőbbé tudta tenni számunkra a tananyagot. Egy alkalommal bizonyságot tett, elmondta, hogy az ő élete hogyan változott meg. Amikor a prédikátorok könyvéből olvastam ezt az igeszakaszt, akkor rögtön eszembejutott, hogy ugyanezekkel a szavakkal illette a saját életét a hittan tanárunk. Ugyanis azt mondta: 17 évet pazaroltam el az életemből, 17 évet töltöttem hiábavalósággal, 17 évet töltöttem el Isten nélkül. Ez az ige, amelyet ma hallhattunk, ezt a jelentéstartalmat hordozza magában: Minden hiábavaló, de csak akkor, hogyha Isten nincs ott az életünkben. 17 évig nem volt kapcsolatban Istennel, amikor, pedig belépett az életébe, rádöbbent arra, hogy igen nagy hiábavalóság volt nélküle az élet. Mert azzal, hogyha már a szívemmel is megvallom: Hiszek benned Uram! Amikor az életünk fordulatot vesz, akkor eszmélünk rá csak igazán, hogy mennyi napot elpazaroltunk hiábavalóságokkal.
A Prédikátor könyve az Isten nélküli élet hiábavalóságáról beszél. Hiábavaló az élet Isten nélkül. Nélküle semmi sem lesz maradandó az életünkben, csupán ideig-óráig tartó sikerek, apró örömök. Ami örökké megmarad, az csakis Istentől kapható meg. Az, hogy minden hiábavalóság nem csak a Prédikátor jelenheti ki, hanem, ahogyan a fenti példában is hallhattuk mindazok is, akik találkoztak Jézus Krisztussal, akinek az életében munkálkodik.Ha Pál apostol életére tekintünk, miután megismerte teljesen megváltozott az élete. Pál is hasonlóan hiábavalónak tekintette életét, mindent kárnak és szemétnek ítélt, és rájött arra, hogy, ami igazán értékes és igazán maradandó az ő életében, az maga Jézus Krisztus. Az igazi hiábavalóság, ha kihagyjuk életünk történéseiből a Teremtő Urat, és nélküle indulunk útnak.
Hiábavaló az élet Isten nélkül, de itt is feltehetjük a kérdést: miért? Miért hiábavaló minden nélküle? Válaszként, két gyönyörű zsoltár részlet jutott eszembe. A 139. zsoltárban arról olvashatunk, hogy: „A karmesternek: Dávid zsoltára. Uram, te megvizsgálsz és ismersz engem. Tudod, ha leülök, vagy ha felállok, messziről is észreveszed szándékomat. Szemmel tartod járásomat és pihenésemet, gondod van minden utamra. Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében. Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam, mintha a föld mélyén képződtem volna. Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük. Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg, és ismerd meg gondolataimat! Nézd meg, nem járok-e téves úton, és vezess az örökkévalóság útján!”
A másik zsoltár, pedig a 36., annak is a 10. verse: „Mert nálad van az élet forrása, a te világosságod által látunk világosságot.”
Ezen igeversek után szerintem már nem az a kérdés, hogy miért hiábavaló az élet nélküle, hanem inkább az, hogy miért tennénk hiábavalóvá az életünket, hogy kihagyjuk Őt a mindennapjainkból? Ugyanis ő az, aki a legjobban ismer bennünket, aki szemmel tartja minden léptünket, minden rezdülésünket, gondja van minden egyes percben ránk. Ő az, aki megalkotott bennünket, ő az, aki jónak látta, hogy életet leheljen belénk, ő az, aki nem úgy tekint ránk, mint hiábavaló teremtményekre. Hanem, mint tökéletes alkotásaira, mint, szeretett gyermekeire. Végezetül, pedig, azért ne rekesszük ki, mert „Nála van az élet forrása”. Pál apostol konkrétan megnevezi, és teljes bizodalommal megvallja, hogy az élet nem más, mint Krisztus. Az egyetlen örömhír, az egyetlen megoldás: Krisztus. A mi Mennyei Atyánk egyszülött fia, Jézus Krisztus nélkül nincs élet, csakis a hiábavalóság. Nélküle a halálba zuhanó élet, elveszett, örökre kárba veszett élet marad. Az élet, akkor nem hiábavaló a számunkra, hogyha már Pál apostollal együtt valljuk meg: „Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus, és azt az életet, amelyet e testben élek, azt az Isten Fiában való hitben élem…” Az élet Krisztus! Jézus Krisztusban van élet! Őrajta kívül, pedig nincs élet, csak hiábavalóság! A hiábavaló napok feladásának egy titka van, az nem más, mint: Én Krisztusban, Krisztus énbennem.
Tegyük mérlegre az életünket! Szelektáljunk, gondoljuk végig, hogy mik azok a tényezők az életünkben, amik hiábavalók, mik azok a tettek, cselekedetek, kapcsolatok, amik távol tartanak bennünket Istentől. Fohászkodjunk hasonlóképpen a zsoltárossal együtt: Nézd meg, nem járok-e téves úton, és vezess az örökkévalóság útján!” Ő a legnagyobb, Ő a legbölcsebb, Ő az egyedüli, aki igazán örömtelivé és tartalmakban gazdaggá teheti a mi életünket. Egyedül az Úr képes arra, hogy a legbölcsebben vezessen mindannyiónkat. Ne tegyük hiábavalóvá azt, amit elvégzett értünk a kereszten. Ezért fogadjuk el az ő örök életet adó ajándékát Jézus Krisztusban, bízzunk benne, mert nélküle élni, igen nagy hiábavalóság! Ámen.