jan
A harmadik napon menyegző volt a galileai Kánában, és ott volt Jézus anyja. 2Meghívták Jézust és tanítványait is a menyegzőre. 3Amikor elfogyott a bor, Jézus anyja így szólt hozzá: Nincs boruk. 4Mire Jézus azt mondta: Vajon énrám tartozik ez, vagy terád, asszony? Nem jött még el az én órám. 5Anyja így szólt a szolgákhoz: Bármit mond nektek, tegyétek meg! 6Volt ott hat kőveder a zsidók tisztálkodási rendje szerint, amelyekbe egyenként két vagy három metréta fért. 7Jézus így szólt hozzájuk: Töltsétek meg a vedreket vízzel! És megtöltötték színültig. 8Majd ezt mondta nekik: Most merítsetek, és vigyetek a násznagynak! Ők pedig vittek. 9Amikor a násznagy megízlelte a vizet, amely borrá lett, mivel nem tudta, honnan van, csak a szolgák tudták, akik a vizet merítették, odahívta a vőlegényt, 10és így szólt hozzá: Minden ember a jó bort kínálja először, és amikor megittasodtak, akkor a silányabbat: te pedig mostanáig tartogattad a jó bort.
11Ezt tette Jézus első jelként a galileai Kánában, így jelentette ki dicsőségét, és tanítványai hittek benne. 12Ezután lement Kapernaumba anyjával, testvéreivel és tanítványaival együtt, és ott maradtak néhány napig.János 2,1-12
Kedves Testvérek! Mai történetünknek az az egyik különlegessége, hogy János leírása szerint ez volt az Úr Jézus első csodatétele Galileában. Ez volt az első olyan alkalom, amikor valami különleges, mások számára is nyilvánvaló dolog történt az Jézus szavára. Mai istentiszteletünkön nézzük meg, hogy mit tanulhattak meg az ő tanítványai már az első csodatétel alkalmával, és mit üzenhet számunkra ez a történet!
Az első tanítványok elhívása után három nappal menyegző volt a galileai Kána városában. Le kell szögeznünk, hogy ez alkalommal Jézus még nem, mint tanító, vagy Mester volt ott a meghívottak között, hanem valószínűleg, mint Mária fia, mint egy átlagos rokon volt jelen. Eddig a pontig Jézus családi kötelékben élt, szülei mellett nevelkedett, a kánai csodatétel azonban mindent megváltoztatott. Azzal, hogy Jézus borrá változtatta a vizet, az este egyik főszereplőjévé változott. Még akkor is, ha ez nem mindenki számára volt annyira feltűnő.
Ha a menyegzőn elfogyott volna a bor, a házigazda nagy szégyenben maradt volna. Így azonban, Jézus közbenjárása által méltó lakodalmat tarthattak, és megmaradt a jókedv, az öröm. De a kulcsszereplő Jézus volt. És ettől a ponttól kezdve Jézus többé nem Mária kisfia, nem is egy távoli rokon volt, hanem a menyegzőt megmentő, csodatevő Úr. Az este központi személyisége. És aki csak megtudta, hogy mi történt valójában a háttérben, csodálta őt, és hálás volt neki tettéért. Ettől kezdve nem csak úgy megtűrték, nem csak az anyja miatt fogadták be, hanem örömmel látták, és hálásak voltak szabadításáért.
Mai üzenetünknek ez a Jézusi átváltozás a központi üzenete. Most nem elsősorban a borrá változott vízről szeretnék beszélni, hanem sokkal inkább arról, hogy milyen az, amikor az Úr Jézust nemcsak megtűrjük, hanem központi helyre tesszük az életünkben. Amikor Ő nemcsak egy, életünk sokféle vendége közül, hanem Ő a főszereplő, a mindent meghatározó személy.
Sajnos az emberiség történelme során sok olyan időszak volt, amikor az ember Isten helyére, vagy Isten mellé emelt valamit, vagy valakit. Gondoljunk csak rögtön a bűnesetre. Amíg Ádám és Éva számára Isten volt a középpontban, addig boldogan éltek, biztonságban, békességben, bőségben. Abban a pillanatban azonban, amikor odaengedték a Gonoszt is, és hallgattak rá, rögtön tönkrement minden. Nem fogadtak szót Istennek, fontosabb lett számukra a Sátán javaslata, így aztán el kellett hagyniuk az Édenkertet.
De hasonló helyzetben volt Júdás is, Jézus tanítványa. Ott volt a 12 között, bizonyára szerette Jézust, örömmel hallgatta őt, szemtanúja volt sok-sok csodának, szabadításnak, de egy idő után nem érte be ennyivel. Jézus mellé kellett neki a pénz is. A Mester nem maradt központi helyen az életében, mert Júdás a pénznek adta át az irányítást.
És az emberiség történetének későbbi szakaszaiban is újra és újra megtörtént ez a fajta hatalomátadás. Ez a fajta emberi gondolkodás indította el a reformáció folyamatát is. Bár sok helyen most, januárban tartották az ökumenikus imahetet, ami a keresztyének egységtörekvése, mégsem mehetünk el amellett, hogy a lényegi különbség még mindig fennáll katolikusok és protestánsok között. Mert amíg katolikus testvéreink mindig odatesznek valamit az Úr Jézus mellé, a fő helyre, addig mi, a Biblia vezetését követve egyedül az Urat szeretnénk életünk trónján látni. Erről szóltak a reformátori alapelvek is. Mi azt mondjuk: Egyedül a Szentírás hitünk alapja, a katolikusok azt tanítják, hogy a Szentírás és a hagyomány a követendő. Mi azt mondjuk: Egyedül Jézus a közbenjáró, ők azt tanítják, Jézus, és Mária, és a Pápa és Szent József és az összes többi szent. Mi azt mondjuk: Egyedül kegyelemből, hit által lehet üdvözülni, ők pedig állítják, hogy szükség van a jócselekedetekre is. Vagyis mindig megosztják a fő helyet.
De mielőtt elítélnénk őket, menjünk vissza mai első üzenetünkhöz, és vizsgáljuk meg inkább önmagunkat. Vajon, a mi szívünkben ki van a középpontban? Milyen szerepet tölt be az életünkben Úr Jézus? Csak egy megtűrt, másodlagos tényező, vagy ő a vezető, központi személyiség?
Előfordul, hogy amint Kánában Mária miatt hívták meg, úgy a mi életünkbe is csak behozta őt valaki. Lehetséges, hogy szüleink, nagyszüleink miatt bejöhetett az életünkbe, de nem engedtük őt a fő helyre. Kaptunk egy vallásos nevelést, elhívtak egy istentiszteletre, egy táborba, kérték, hogy segítsünk az egyháznak, és aztán valamilyen szinten az Úr Jézus megérkezett hozzánk is. Érzékeljük a jelenlétét, halljuk a szavát, talán itt vagyunk a templomban hétről hétre, és meg vannak a magunk vallásos szokásai, de mindezek ellenére nem ő irányítja az életünket. Nem Ő vezet minket. Ott van, de ott van sok más is életünk trónján.
Lehet, hogy ott van a szívünkben, de közben a megtűrünk bizonyos bűnöket is. Ő is szót kap időnként, de sokszor a gonosz irányítja beszédünket. Indulatok, hazugságok, bántó, vagy akár istenkáromló szavaink teret kapnak az életünkben, mert teret adunk nekik. Lehet, hogy azt mondjuk, hogy Jézus az Úr, de közben bizonyos dolgokban tisztességtelenek vagyunk. Piszkos a kezünk, és vádol a lelkiismeretünk. Előfordulhat, hogy Őt is befogadjuk, megtűrjük, de a döntéseinkben, az értékrendünkben nem adunk neki szót. És lehet, hogy keresztyénnek, hívőnek valljuk magunkat, de közben a vágyaink miatt felhígul az értékrendünk. Megtűrjük, vagy gyakoroljuk a paráznaságot, házasságtörést, a hűtlenséget, szeretetlenséget, és sok-sok olyan dolog belefér az életünkbe, amit az Úr biztosan nem engedne meg, ha Ő ülne a trónon.
A kánai menyegző egyik meghatározó üzenete ez: Jézus nem csupán egy vendég a sok közül, hanem Ő a főszereplő, a kulcsjátékos, akinek adni kell a szavára. Továbbmenve a történetben, erre utal a folytatás is.
Miután kiderült, hogy elfogyott a bor, Mária rögtön Jézushoz ment a problémával. Ő azonban először visszautasította a segítségkérést. Így mondta: „Vajon énrám tartozik ez, vagy terád, asszony? Nem jött még el az én órám.” Máriának, az édesanyának meg kellett tanulnia, hogy Jézus most már nem az ő kisfia, aki rögtön teljesíti kívánságát, hanem küldetésének minden napjának meg van a célja, értelme. Nem neki kell megmondania, hogy mit mikor, és hogyan tegyen Jézus, hanem ő már nagyon jól tudja, hogy mi a feladata.
Akik valaha házasok voltak, vagy szülőként, nagyszülőként voltak jelen a családban, azok nagyon jól tudják, hogy Máriának bizony nem lehetett egyszerű ez a helyzet. Elfogadni azt, hogy felnőtt a gyermek, és most már nem lehet mindent megmondani neki, egyáltalán nem könnyű. Nehéz megalázni magunkat, nehéz a háttérbe szorítani a véleményünket. Mária azonban nagyon jól kezelte ezt a helyzetet, és már a következő mondatával is tulajdonképpen átengedte Jézusnak az irányítást. „Bármit mond nektek, tegyétek meg.” Talán még az is benne van ebben a mondatban, hogy ha nem mond semmit, akkor maradjatok veszteg. Ha Jézus nem akar csinálni semmit, és nem szeretné megoldani ezt a kialakult helyzetet, akkor ez a helyes út. Jézus most már nem Mária családtagja, hanem a saját ügyének Ura, aki a maga jó tetszése szerint végzi küldetését, akkor, amikor eljön az Ő órája. Végül azonban, mégiscsak segített, és kiosztotta a feladatot. A vízből bor lett, a kétségbeesésből megnyugvás, a menyegző pedig folytatódhatott a maga menetrendje szerint.
Kedves Testvérek! Mindnyájunk nagy kísértése az, hogy megpróbáljuk befolyásolni az Urat. Kérlek, most ezt add meg, holnap meg amazt. Most gyógyíts meg, most adj valahonnan bevételt, most ezt a helyzetet oldd meg, holnap pedig majd a holnapi próbámban segíts. Ha az Úr Jézus ül életünk trónján, ha Neki adjuk a főszerepet, akkor nyugodtan rábízhatjuk a dolgok sorrendjét, és idejét. Majd Ő tudja, hogy mikor mit akar tenni az életünkben. Majd Ő megmondja, hogy mikor jött el valaminek az ideje. Majd Ő segít, ha elérkezettnek látja a pillanatot. Merjük a kezébe tenni az irányítást, ahogyan Mária is ezt tette. Higgyük el, hogy Ő számon tartja dolgainkat, és jól tud időzíteni.
Ezt láthatjuk a Megváltás történetében is. Hiszen amit Isten régen megígért a próféták által, azt az idők teljességében az Úr Jézus be is teljesítette, földre jött, testté lett, meghalt értünk, majd pedig feltámadt, hogy időben elrendezze a mi örök életünk dolgát. Ő ítéli meg majd az előtte elhunytakat is, és Ő lesz a mi közbenjárónk is. Hát engedjük, hogy övé legyen a főszerep az életünkben, és törekedjünk arra, hogy napról napra egyre több dologban adjuk át neki az irányítást. Nem azért, mert Ő le akarna uralni bennünket, ne is azért, mert én ezt mondom, hanem egyszerűen azért, mert így járunk a legjobban. Ámen.