ápr
„Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el? Távol van tőlem a segítség, pedig jajgatva kiáltok! Istenem! Hívlak nappal, de nem válaszolsz, éjszaka is, de nem tudok elcsendesedni.” Zsoltárok 22,2-3
Mindnyájan érezhettük már, milyen az, amikor egyedül vagyunk. Nincs segítségünk, nincs, akihez szólhatnánk, nincs, aki odafigyelne ránk. Ennél már csak az a nehezebb, ha úgy érezzük, még Isten is elhagyott bennünket. Ha válasz nélkül hagyja imáinkat, ha nem enyhíti fájdalmunkat, akkor könnyen elbizonytalanodhatunk az ő jelenléte felől. Igen, sokszor úgy gondoljuk, hogy mi aztán tudjuk, mit jelent egyedül lenni.
Nagypénteken azonban fülünkbe csenghet Jézus mondata a keresztről: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Jézus a 22. zsoltár szavaival kiált fel a lehető legnagyobb testi-lelki szenvedés közepette. Ő az, akit valóban magára hagyott Isten. Ő az, aki mellett Isten nem tudott a végletekig kitartani, mert az Atya nem tudta elviselni azt a temérdek bűnt, amelyet Jézus a kereszten magára vett. Isten szentsége nem maradhatott ott a bűnt hordozó Jézus közelében.
Azért, hogy minket megmenthessen, és azért, hogy mindig velünk lehessen, Jézus vállalta ezt a szörnyű mélységet. A mi bűneink miatt Őt hagyta magára az Atya. „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Amikor egyedül érzed magad, és felteszed a kérdést, hogy miért hagyott el az Úr, jusson eszedbe, hogy nem Téged hagyott el, hanem a számára legfontosabbat, saját Fiát. Miattad. Helyetted, Érted. Érted?
Imádság: Köszönöm Atyám, hogy jobban szerettél engem, mint a Te Egyszülött Fiadat! Ámen.