Küldetés

¹Miután megmenekültünk, akkor tudtuk meg, hogy Máltának hívják ezt a szigetet. ²A barbárok nem mindennapi emberséget tanúsítottak irántunk, mert tüzet raktak, és a ránk zúduló eső és a hideg miatt mindnyájunkat befogadtak. ³Amikor Pál összegyűjtött egy csomó rőzsét, és a tűzre tette, a meleg miatt egy vipera bújt ki belőle, és a kezébe mart. ⁴Amikor a barbárok meglátták a kezéről lecsüngő mérges kígyót, így szóltak egymáshoz: Bizonyára gyilkos ez az ember, aki a tengerből kimenekült ugyan, de az isteni bosszúállás nem engedi, hogy életben maradjon. ⁵Ő azonban lerázta a kígyót a tűzbe, és semmi baja sem esett. ⁶Azok pedig azt várták, hogy feldagad, vagy hirtelen holtan esik össze. Mikor azonban hosszas várakozás után azt látták, hogy nem történik semmi baja, megváltozott a véleményük, és azt mondták róla, hogy isten.
⁷Azon a környéken volt a sziget elöljárójának, Publiusznak a birtoka, aki befogadott minket, és három napon át nagyon barátságosan megvendégelt. ⁸Történt pedig, hogy Publiusz apja lázrohamoktól és vérhastól gyötörve ágynak esett. Pál bement hozzá, és miután imádkozott, rátette a kezét, és meggyógyította. ⁹Miután ez megtörtént, a többi beteg szigetlakó is odament hozzá, és ő meggyógyította őket. ¹⁰Ezek nagy megbecsülésben részesítettek minket, és amikor elhajóztunk, elláttak bennünket minden szükséges dologgal.

Apcsel 28,1-10

Kedves Testvérek!

A hitélethez hozzá tartozik a missziói lelkület. Azért szólított meg bennünket az Úr, hogy megmeneküljünk a kárhozattól, és hogy másokat is megnyerjünk neki. Várjuk az Úr Jézus második eljövetelét, Ő azonban még várat magára, mert nem szeretné, hogy némelyek elvesszenek, hanem arra vár, hogy minél többen megmeneküljünk. Tulajdonképpen minden gyülekezetnek, és minden keresztyén embernek az lenne a létfontosságú küldetése, hogy nyisson azok felé, akik még nem a Krisztuséi, és érje el azokat, akik még nem járnak hitben.

     Sajnos azonban, bár a küldetés adott, sokszor mégsem állunk bele ebbe a szolgálatba. Egyházi szinten ez úgy mutatkozik meg, hogy megelégszünk a szolgáltató egyház képével. Aki eljön vasárnap istentiszteletre, az hallhatja az Igét. Aki meg akarja kereszteltetni a gyermekét, az megteheti. Aki templomi esküvőt kér, az elé nem gördítünk akadályokat. Aki megkeres bennünket, azt nem küldjük el. Na, de hol van ez a missziói lelkülettől? A keresztelések alkalmával még fel is olvassuk a szereztetési igét: „menjetek el, tegyetek tanítvánnyá minden népet megkeresztelve őket az Atyának, Fiúnak, Szentléleknek nevében…”, de mi megelégszünk a kereszteléssel, a tanítvánnyá tétel már elmarad. Talán úgy vagyunk vele, hogy mindenkinek meg van a maga döntési joga, elég nekünk a ránk bízott hívőkkel is foglalkozni, még az ő lelki igényüket sem tudjuk minden esetben megelégíteni. Hol van ez attól a szolgálattól, amit a kezdeti időkben az apostolok végeztek, amikor olyan népekhez vitték az evangéliumot, akik még csak nem is hallottak Jézusról?

     De nemcsak egyházi szinten, hanem saját, személyes életünkben is gondolhatunk így a hitetlenekre, pogányokra. Ha tudjuk valakiről, hogy őt nem érdekli ez a téma, lezárt ügynek tekintjük az egészet. Az ő dolga, az ő élete, az ő jövője, mi magunkért felelünk. Ha így gondolkodunk a kívülállókkal, hitetlenekkel szemben, akkor nagyon elkényelmesedtünk, és megfeledkeztünk a keresztyén lét egyik legfontosabb feladatáról, a misszióról, az örömhír terjesztéséről.

     A mai istentiszteleten egy olyan történetről beszéljünk, amelyben Pál apostol minden lehetséges eszközt felhasznál arra, hogy pogány, hitetlen embereknek bemutassa az Ő Megváltó Urát. Nézzük meg, hogy kikkel is találkozott az apostol, és hogyan állt hozzá a köztük való szolgálathoz!

Ha a barbár szót halljuk, bizonyára valamilyen kegyetlen, nomád, kulturálisan fejletlen embercsoport jut az eszünkbe. A barbárok vadak, állatiasak, és félelmetesek. Ehhez képest, a bibliai leírás nem ilyen emberekről beszél. Amikor Lukács arról beszél, hogy barbárok lakták azt a földet, ahová Pál és társai a hajótörés után kisodródtak, arra gondolt, hogy az ottaniak nem beszéltek görögül. Nem vad, kulturálatlan emberekről számol be, hanem egyszerűen csak olyanokról, mint akik nem a hellén kultúrához tartoznak. Másként, és másban nőttek fel, de egyébként ugyanolyan emberek, mint ők. Őket is Isten alkotta, és velük is terve van a Mindenhatónak. Három jellemző tulajdonságukról beszéljünk bővebben, és közben gondoljuk át, hogy mennyire hasonlítanak az akkori hitetlen, Isten nélkül élő emberek a mai világ pogány népére.

1.Az első, ami hamar kiderül róluk, az az, hogy nagyon emberségesen viselkedtek a partra sodródó idegenekkel kapcsolatban. Így fogalmaz Lukács: Nem mindennapi emberséget tanúsítottak irántunk, mert tüzet raktak, és a ránk zúduló eső és a hideg miatt mindnyájunkat befogadtak. Vagyis kedvesek, és jószívűek voltak. Bár Pál, és útitársai jogosan aggódhattak volna amiatt, hogy vajon miféle nép földjére sodorta őket a tenger, kellemesen csalódtak a helybeliekkel kapcsolatban. A máltaiak tüzet raktak nekik, sőt, a nagy eső és hideg miatt be is fogadták őket. Nem mindennapi emberséget tanúsítottak irántuk. Tehát jó emberek voltak

Milyen érdekes! Attól, hogy a máltaiak nem úgy szocializálódtak mint a görögök, nem abból a kultúrában, hitben, szokásvilágban éltek, még ugyanúgy képesek voltak a jó cselekvésére. Sőt, Isten eszközeivé váltak Pálék megmenekülésében. Nélkülük talán sokan megbetegedtek, vagy meghaltak volna.

     Kedves Testvérek! Ez a történet is azt bizonyítja, hogy attól, hogy valaki pogány, hitetlen, még lehet jó ember. Attól, hogy valaki nem keresztyén családba született, nem volt része vallásos neveltetésben, vagy nem tudja elmondani az apostoli hitvallást, még ugyanúgy lehetnek értékes emberi tulajdonságai. Nem kell őt kizárnunk az Isten országából. Nem kell elítélnünk, amiért másban nőtt fel, vagy amiért nincsenek hitbeli alapjai, ismeretei. A hitetlenekkel, egyházidegenekkel szemben nagy felelősségünk van, hiszen talán éppen rajtunk keresztül kerülhetnének kapcsolatba azzal az Istennel, akiről még alig hallottak valamit. A mi feladatunk az, hogy megszólítsuk őket, hívogassuk, keressük őket, és mindent megtegyünk azért, hogy megismerhessék az Urat. Nyilvánvalóan, a döntés az övék, de ha nem is tudnak semmit Istenről, akkor nem tudnak dönteni mellette, vagy ellene.

Sok-sok alvó jó ember van, akik segítőkészen, nem mindennapi emberséggel élik az életüket, csak az hiányzik nekik, hogy valaki megszólítsa, és közelebb vigye őket az Úrhoz. Számos példát láttam már arra, hogy akár egy-egy gyülekezeti építkezés, közös munka kapcsán bekapcsolódtak férfiak, mert szívesen segítettek, aztán valahogy ott maradtak, és később a gyülekezet alapembereivé váltak. Vagy hány asszonytestvérről derül ki, hogy valamilyen sütés-főzés, gyülekezeti takarítás kapcsán megjelentek, aztán idővel megindultak a hitben is. Ne legyenek hát előítéleteink azokkal, akik másként nőttek fel, mint mi, más közegből, más háttérből indultak, és nem járnak hitben, hanem próbáljuk meg őket is elérni, megszólítani, meghívni, hogy megismerhessék az Urat.

2. A nem mindennapi emberség mellett a máltaiak második jellemzője a babonás gondolkodás volt. Ez abból derül ki, ahogyan a Pállal történt eseményekre reagálnak. Amikor a tűzrakáshoz Pál rőzsét szedett, megmarta egy vipera. Emiatt a máltaiak rögtön azt gondolták, hogy Pálon bosszút áll a sors, hiszen éppen most menekült meg egy hajótörésből, és máris ilyen halálos veszélybe kerül. Gyilkosnak gondolták, és arra számítottak, hogy a kígyómarás miatt egyszer csak összeesik, és meghal.

     Pálnak azonban még csak be sem dagadt a keze. Mivel pedig ilyen csodát még nem láttak, teljesen megváltozott a véleményük, és most már nem gyilkosnak, hanem valamiféle földre szállt istennek gondolták vendégüket. Úgy vélték, hogy ha valami rossz történik az emberrel, az az égiek büntetése, ha pedig valamilyen csodálatos szabadulást él át az ember, akkor már különleges hatalma, ereje van. Ez a hozzáállás is azt erősíti meg, hogy nem ismerték Istent, és az Úr Atyai szeretetét. Nem is sejtették, hogy az Isten felhozza a napot a gonoszokra és a jókra egyaránt, és esőt ad igazaknak és hamisaknak egyaránt.

     Kedves Testvérek! Milyen sok babonás, tévesen gondolkodó ember él körülöttünk. Sokan mondják, akár templomba járó, hitben élő emberként is például, hogy lekopogom. Eredetileg azért kopogták le a babonás emberek, ha valami jót mondtak, hogy az ördög meg ne hallja, hogy miről beszélnek. Kopogok közben, nehogy tudja, hogy most épp jó az egészségem, van pénzem, vagy rendben van minden. De sokféle téves elgondolás él például a kereszteléssel kapcsolatban is. Amikor keresztelési beszélgetésre jönnek a szülők, keresztszülők, sokszor mondanak ilyen-olyan babonás okokat. Kereszteljük meg a gyereket, hogy ne legyen rajta rontás, hogy el ne vigye az ördög. Vagy temetések kapcsán is vannak ilyen félelmek. Mi lesz, ha elhamvasztjuk? Mi lesz, ha vissza fog jönni? Mi lesz, ha olyan mellé temetjük, akivel életében sokat veszekedett? Bizony, ma is sok-sok babona, félelem, és megkötözöttség jellemzi azokat, akik nem ismerik a mi szerető Mennyei Atyánkat. Ezért fontos, hogy megszólítsuk őket, és beszéljünk nekik a tiszta evangéliumról, és megismertessük velük a mi szerető Istenünket.

3. Végül pedig, a máltaiak harmadik jellemzőjeként azt láthatjuk, hogy hitetlenségük ellenére mégis vágytak mindarra, amit Pál közöttük végzett. Szomjazták Pál tetteit, és beszédét. Az apostol Jézus nevében meggyógyította az egyik elöljáró apját, aztán pedig ezt hallva sorra vitték elé a betegeket, nyomorultakat, hogy rég óta nehézségekkel küzdő szeretteik új életet nyerjenek általa. Éhezték a gyógyulást, éhezték problémáik megoldását, hiányzott nekik a szabadító Isten jelenléte. Miközben pedig meggyógyultak, Pál bizonyára tanította is őket, és a fizikai gyógyítás mellett lelkük sebeit is megpróbálta bekötözni a Jézusról szóló örömhírrel.

     Kedves Testvérek! A világ, és a körülöttünk élő sok-sok hitetlen ember ma is sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését. Hiába tűnnek érdektelennek, bizonyos helyzeteiben nagyon is érzik, hogy valami hiányzik az életükből. Szívük mélyén sokan sejtik, hogy van bennük egy Isten alakú űr, amit senki és semmi más nem tud betölteni. Az embereknek szükségük van Jézus Krisztusra! Meg kell ismerniük a Megváltót, mert csak általa lehet üdvösségük. Hiába lesznek jó emberek, hiába tanúsítanak majd nem mindennapi emberséget környezetükben, Jézus nélkül könnyen elveszhetnek. Ha senki nem mondja el nekik, hogy mit tett értük az Úr Jézus a kereszten, és milyen nagy ajándékot kínál az övéinek az örök életben, akkor emberségük semmit sem fog érni az ítéletkor.  

     Vajon mi melyik csoporthoz tartozunk? Azokhoz, akik tudják az örömhírt, hitben élnek, és mégsem beszélnek róla eleget, vagy pedig azokhoz, akik még nincsenek személyes kapcsolatban az Úrral, és csak élik a maguk életét egy-egy jócselekedettel, emberséggel? Ha az utóbbi csoporthoz tartozunk, legyünk nyitottabbak, és keressük azokat a lehetőségeket, alkalmakat, amelyek által közelebb kerülhetünk az Úrhoz. Ha pedig az előbbihez, a hitben élők közösségéhez kötődünk, akkor pedig álljunk be a misszió szolgálatába! Vegyük észre a körülöttünk élő hitetlen, jó embereket, mutassunk meg a helyes utat a babonás gondolkodás világában, és az Úr Jézus jelenlétével töltsük be azt az űrt, amely ott van sokak szívében, hogy ma is napról napra növekedjen az üdvözülők serege. Ámen.