nov
1Az ÚR azonban ezt mondta Sámuelnek: Meddig bánkódsz még Saul miatt? Hiszen elvetettem őt, és nem marad Izráel királya! Töltsd meg olajjal a szarudat, és indulj! Elküldelek a betlehemi Isaihoz, mert az ő fiai közül választottam magamnak királyt! 2Hogyan mehetnék oda? – kérdezte Sámuel. – Ha meghallja Saul, megöl engem. De az ÚR ezt felelte: Vigyél magaddal egy üszőt, és mondd ezt: Azért jöttem, hogy áldozatot mutassak be az ÚRnak. 3Azután hívd meg Isait az áldozati lakomára! Én pedig majd a tudtodra adom, hogy mit kell tenned: azt kend fel, akit én mondok neked!
4Sámuel úgy is tett, ahogyan megmondta neki az ÚR. Amikor megérkezett Betlehembe, remegve mentek eléje a város vénei, és azt kérdezték: Békés szándékkal jöttél-e? 5Békés szándékkal – felelte. – Azért jöttem, hogy áldozatot mutassak be az ÚRnak. Szenteljétek meg magatokat, és jöjjetek el velem az áldozati lakomára! Miután szentnek találta Isait és fiait, meghívta őket az áldozati lakomára.
6Amikor megérkeztek, és meglátta Elíábot, ezt gondolta: Biztosan ez lesz a felkent, aki most itt áll az ÚR előtt. 7De az ÚR ezt mondta Sámuelnek: Ne tekints a megjelenésére, se termetes növésére, mert én megvetem őt. Mert nem az a fontos, amit lát az ember. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az ÚR azt nézi, ami a szívben van. 8Ekkor Abínádábot szólította Isai, és odavezette Sámuel elé, de ő ezt mondta: Őt sem választotta az ÚR. 9Azután Sammát vezette oda Isai, de Sámuel ezt mondta: Őt sem választotta az ÚR. 10Hét fiát vezette így oda Isai Sámuel elé, de Sámuel ezt mondta Isainak: Ezeket nem választotta az ÚR. 11Majd megkérdezte Sámuel Isaitól: Itt van az összes fiad? Hátra van még a legkisebb – felelte ő –, de ő éppen a juhokat őrzi. Erre Sámuel ezt mondta Isainak: Üzenj neki azonnal, és hozasd ide, mert addig nem ülünk le, amíg ő meg nem érkezik. 12Érte küldött tehát, és elhozatta. Ő pedig pirospozsgás, szép szemű és jó megjelenésű volt. Akkor ezt mondta az ÚR: Rajta! Kend föl királlyá, mert ő az! 13Sámuel pedig fogta az olajos szarut, és testvérei körében fölkente őt. Akkor az ÚR lelke szállt Dávidra, és attól kezdve vele is maradt. Sámuel pedig elindult, és elment Rámába. 1Sámuel 16,1-13
Kedves Testvérek!
Ma este, holnap este, és a vasárnapi istentiszteleten is egy jól ismert bibliai szereplőről fogunk hallani, aki nem más, mint Dávid. Ha az ő nevét halljuk, legtöbbünknek egy fiatal pásztorfiú jut az eszünkbe, aki parittyájával legyőzte a hatalmas Góliátot. De ismerhetjük őt dicsőséges királyként is, vagy zsoltáríró zenészként is, hiszen nagyon sokoldalú személyiség volt. Mégis, számos bibliai szakasz utal arra, hogy a körülötte élő emberek mennyire alul értékelték, sőt lebecsülték őt. Ma este, nézzük meg egy kicsit az ő hátterét, azt, hogy kik és hogyan vélekedtek róla, és mit jelentett ez az Ő életében.
Ott volt például az apja, aki egy jómódú család feje volt, 8 fiúgyermekkel, és legalább két lánnyal. Saját jószágállománya volt, ami nagy értéket jelentett abban az időben. Érdekes módon azonban a leírás szerint nem béresekkel legeltette a nyáját, hanem legkisebb fiát, Dávidot küldte a mezőre. És mivel Dávidnak nagy gyakorlata volt a pásztorkodásban, valószínűleg egészen kisgyermekkorától kezdve ezt a munkát végezte, ez volt rábízva. Viszont ez a feladat alapvetően nem a családtagokra tartozott. Ha volt pénzük, és tekintélyük, akkor nem a gyermekekkel őriztették a nyájat, hanem szolgákkal, hiszen a pásztorkodás egy alávaló, és kemény munka volt. Isai azonban mégis Dáviddal végeztette ezt a feladatot. Hosszú éveken át őrizte, vezette a nyájat a mezőn, sokszor távol a családtól.
Kimaradt az otthoni dolgokból, kimaradt az ünneplésekből, mert apja szemében ő csak egy eszköz volt a nyáj őrzésére. Felolvasott szakaszunkból is kiderül, hogy Isai még egy különleges alkalomra sem hívta meg Dávidot, pedig rajta kívül minden nagyobbik fiú ott volt. Sámuel próféta Isten küldésére Betlehembe érkezett, azzal a szándékkal, hogy Dávidot királlyá kenje. Mivel Saul engedetlen volt az Úrhoz, Isten új jelöltet akart állítani a fiatal fiú személyében. Sámuel pedig, hogy létrejöjjön a találkozás Isai fiaival, egy áldozati lakomát rendezett, amelyre Dávid családját is meghívta. Amikor meglátta a fiúkat, rögtön tudta, hogy rátalált arra, akit Isten kiválasztott. Sorban elé álltak a szimpatikus, jó vágású fiúk, ám Isten mindegyikre nemet mondott. Miután pedig a hetedik sem volt megfelelő az Úrnak, Sámuel rákérdezett, hogy nincs-e több fia Isainak. És csak ekkor derült ki, hogy van még egy, aki épp a mezőn van a juhokkal. Dávid tehát egy bizonyos szinten kitaszított, megvetett gyermek volt, aki a pásztorkodásra volt kárhoztatva.
De nemcsak az apja szemében volt értéktelen az ő élete, hanem bátyjai szemében is. Egy másik történetből kiderül, hogy a három legidősebb fiú részt vett a filiszteusok elleni háborúban. Ez a háború a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy a két sereg minden nap felsorakozott egymással szemben egy-egy dombon, és várták, hogy ki fog megindulni. Azért fontos ez az információ, mert a helyszín, az Élá-völgy két domb között feküdt, és azt mindenkit tudta, hogy aki először megindul, az lesz a védtelenebb. Ezért inkább csak vártak a másik támadására. És bár egy délután alatt lejátszhatták volna az egész csatát, ők napokon, sőt, heteken át csak annyit csináltak, hogy minden nap beöltöztek harci díszbe, kiálltak egymással szembe, és várták a másik támadását. Közben átkiabáltak egymásnak, gúnyolódtak, de igazából nem történt semmi különös.
És mivel az idő telt, szükség volt utánpótlás ennivalóra is, amiről általában az otthoniak gondoskodtak. Így került sor Dávid látogatására is, aki ismét egy szolgai feladatot látott el, mert apja elküldte a 3 bátyjához, hogy vigyen nekik ennivalót. A sereg éppen csatarendbe sorakozott, Dávid pedig meghallotta, ahogy Góliát gúnyolja Istent és az izraeli sereget. Amikor pedig elkezdte kérdezgetni a sereg tagjait, hogy miért nem áll ki valaki Góliát ellen, a bátyjai csendre intették, és jól leszólták, hogy mit keres itt, és mit akar itt okoskodni a háborús dolgokban. Így írja az Ige: „haragra gerjedt Eliáb, Dávid bátyja, és ezt mondta: minek jöttél ide, és kire bíztad azt a néhány juhot a pusztában? Tudom, hogy vakmerő vagy, és rosszban töröd a fejed. Csatát akarsz te látni, azért jöttél ide.” Minek jöttél te ide? Mit akarsz itt? Érezhetjük, mennyire lekezelő az idősebbik testvér öccsével. Pedig ő is nagyon jól tudta, hogy Dávidot felkente Sámuel Izrael királyává. Valójában tisztelettel, és szeretettel kellett volna őt fogadnia a testvéreinek, és támogatniuk kellett volna öccsüket ebben a helyzetben. Ők azonban kinevették, leszólták, és megalázták testvérüket.
Az apa, és a testvérek mellett még egy harmadik személlyel szemben is megvetettnek érezhette magát Dávid, ez pedig nem más, mint a király. Amikor ugyanis Saulhoz is eljutott Dávid kíváncsisága, és harci kedve, az uralkodó is kétkedve fogadta lelkesedését. Először azt mondta neki Saul, hogy azért nem állhat ki Góliát ellen, mert Dávid fiatal, a filiszteus pedig egy harcedzett férfi ifjú kora óta. Vagyis nem lenne esélye. Saul ránézett az ifjú Dávidra, és nem látott benne mást, csak egy nagyképű fiatalt, aki azt hiszi magáról, hogy képes életben maradni Góliáttal szemben. Aztán, amikor Dávid mégiscsak rábeszélte Sault a dologra, még mindig nem hitte el, hogy lehet esélye. Inkább azt javasolta, hogy vegye fel az ő páncélját, és a harci felszerelését, mert majd attól jobb katona lesz belőle. Fel is öltöztették Dávidot a páncélba, rézsisakot tettek a fejére, és megkapta Saul kardját is, ám ekkor már Dávid maga mondta, hogy ezekben képtelen lenne a harcra. Saul egyszerűen nem hitte el, hogy Dávidnak önmagában a saját kis parittyájával bármi esélye is lenne Góliáttal szemben.
Láthatjuk tehát Dávid életének ebből a szakaszából, hogy mennyire leértékelték őt a körülötte élők. Az apja szemében csak egy szolga volt, a testvérei felelőtlennek és becsvágyónak nézték, királya szemében pedig csak egy gyenge kis pásztorfiú volt, aki esélytelen Góliáttal szemben. Ezek alapján Dávidnak minden oka megvolt arra, hogy értéktelennek érezze az életét.
Kedves Testvérek! Dávid életének ebben a szakaszában kényelmesen beleroskadhatott volna az értéktelenség érzésébe. Hallgathatta volna a körülötte élők megjegyzéseit, és sajnálhatta volna magát, hogy őt mennyire nem szeretik az emberek. Ő azonban, bár mindenki megvetette, tisztában volt az értékeivel. Jól tudta, milyen adottságokat kapott Istentől. Számára Isten olyan biztos alapot adott, amely megingathatatlan volt. Dávid nem azért állt ki Góliáttal, mert lenézte volna az ellenfelét, hanem azért, mert bízott Istenben. Úgy érezte, hogy Isten őt akarja eszközül használni a harcban. És ha az Úr annak idején, a mezőn oly sok alkalommal megvédte és megsegítette őt, akkor most, ez ellen az istenkáromló ellen is vele lesz. Önértékelését nem a nagyképűség, és nem mások lenézése vezette, hanem az Istennel való szoros kapcsolat.
Mit üzen számunkra ma, az ő története? Azt, hogy életünk értéke nem attól függ, hogy mit mondanak a körülöttünk élő emberek, hanem attól, hogy Isten gyermekei vagyunk. A probléma ott szokott kezdődni, ha nem vagyunk kapcsolatban Istennel, és nem tudjuk, milyen értékesek vagyunk számára. Mert ebben az esetben, hallva mások véleményét, könnyen magunkba roskadhatunk. Mert mit mondanak mások? Nem sok jót.
Már gyermekkorban halljuk a sokféle gúnyos, csúfolódó megjegyzést. Melyikünk ne tudna felidézni valamit, ami miatt csúfolták annak idején? Kövér vagy, sovány vagy, így áll a füled, szemüveges vagy, lassú vagy, hogy nézel ki, ilyen és olyan az apád és az anyád.
Persze felnőtt korban ugyanez folytatódik. Van, akit folyamatosan megszégyenítenek a munkahelyen, mert nem elég jó a teljesítménye, a megjelenése, vagy csak úgy kinézték maguknak. Mást az utcában beszélnek ki, és megpróbálják mindennek elhordani, csak mert bizonyos dolgokban más, mint ők. A legnehezebb mégis az, amikor a családban éljük meg ugyanezt. Amikor egy szülő képtelen a dicséretre, és nem tudja értékelni gyermeke dolgait. Rengeteg ember szenved amiatt, mert a szülők nem dicsérték őt elég alkalommal. Soha nem volt elég jó. Pontosan, mint Dávid. Bármit tett, az apjának mégsem volt elég jó. Vajon milyen mulasztásaink vannak ilyen téren? Hány elismerő szót mulasztottunk el gyermekeinkkel, vagy a körülöttünk élő gyermekekkel kapcsolatban?
És mi a helyzet a házastársunkkal kapcsolatban? Vajon hány házasság megy tönkre azért, mert a felek képtelenek arra, hogy megdicsérjék egymást? Pedig milyen könnyű lenne kimondani azt a néhány szót. Megdicsérni a feleségünk főztjét, elismerni, hogy a férjünk valamit megjavított, megcsinált a ház körül, vagy egyszerűen csak elismerő szavakkal bátorítani a másikat. Hogy ne úgy kelljen hazamennünk, hogy nem vagyunk elég jók, hanem tisztában legyünk egymás értékeivel.
De még az idősebb generációk tagjai is emiatt szenvednek. Nincs, aki elismeri az ő tetteiket, nem emlékszünk arra, hogy mit tettek értünk gyermekkorunkban, ezért felnőve is ritkán dicsérjük meg őket. Pedig milyen sokat jelentene egy idős, magányos, vagy éppen családi közegben élő szerettünknek a kedves szó.
Fontos tehát, hogy értékeljük egymást, mert sokat számít az emberi szó, azt azonban a mai történet egyértelműen elmondja, hogy az értékünk nem mások véleményétől függ. Dávid sem az apja, a testvérei, vagy a királya véleményét tekintette élete alapjának, hanem azt, hogy Isten vele van, és segít neki.
Ha tehát értéktelennek érezzük az életünket, vagy mások megvetnek, gúnyolnak bennünket valami miatt, nem kell mást tennünk, csak gondoljunk arra, hogy Isten számára mennyire értékesek vagyunk. Valójában annyira fontosak és értékesek vagyunk neki, hogy értünk kész volt odaadni az Ő Egyszülött Fiát, Jézus Krisztust. Ez pedig azt jelenti, hogy nincs jogunk értéktelennek érezni magunkat. Nem kell elhinnünk, ha alábecsülnek, vagy megaláznak minket, mert az Úr Jézus kereszthalála óta biztosan tudhatjuk, hogy Isten szemében értékes az életünk.
Ne becsüljük le tehát önmagunk értékét, ugyanakkor egymásra is nézzünk ilyen szemmel. Szeressük így a családtagjainkat, mint akikért szintén odaadta Fiát az Isten, biztassuk, értékeljük őket aszerint, ahogyan az Úr tekint rájuk. Ámen.