máj
Márk 8,11-13,
Kimentek hozzá a farizeusok, és vitatkozni kezdtek vele, mennyei jelt követelve tőle, hogy kísértsék őt. 12Jézus pedig lelke mélyéről felsóhajtva így szólt: Miért kíván jelt ez a nemzedék? Bizony mondom nektek, nem adatik jel ennek a nemzedéknek. 13Ezzel otthagyta őket, ismét hajóba szállt, és elment a túlsó partra.
2Krónikák 5,2-14,
Akkor összegyűjtötte Salamon Izráel véneit és minden törzsfőjét, Izráel fiainak családfőit Jeruzsálembe, hogy elvigyék az ÚR szövetségládáját Dávid városából, azaz Sionból. 3Összegyülekeztek tehát a királyhoz mindezek az izráeli férfiak a hetedik hónapban, az ünnepen. 4Amikor Izráel vénei mind megérkeztek, a léviták fölemelték a ládát, 5és fölvitték a ládát meg a kijelentés sátrát meg a szentély egész fölszerelését, amely a sátorban volt. A papok és a léviták vitték azokat. 6Salamon király és Izráel egész közössége, amely megjelent nála, ott állt a láda előtt. Olyan sok juhot és marhát áldoztak, hogy sem megszámlálni, de még csak megbecsülni sem lehetett azokat. 7Azután bevitték a papok az ÚR szövetségládáját a helyére, a templom legbelső részébe, a szentek szentjébe, a kerúbok szárnyai alá. 8A kerúbok ugyanis kiterjesztették szárnyaikat a láda helye fölé, és betakarták a kerúbok fölülről a ládát és annak rúdjait. 9A rudak olyan hosszúak voltak, hogy a ládához tartozó rudak végei láthatók voltak a szentek szentje felől, de kívülről már nem voltak láthatók. Ott vannak még ma is. 10Nem volt a ládában más, csak a két tábla, amelyeket Mózes adott át a Hóreben, amikor az ÚR szövetséget kötött Izráel fiaival, miután kijöttek Egyiptomból.
11Amikor a papok kijöttek a szentélyből – az ott levő papok ugyanis mindnyájan megszentelték magukat, beosztásukra való tekintet nélkül –, 12fölsorakozott az oltártól keletre valamennyi énekes lévita, tehát Ászáf, Hémán és Jedútún a fiaikkal és testvéreikkel együtt, fehér ruhába öltözve, cintányérokkal, lantokkal és citerákkal, és velük együtt százhúsz harsonát fújó pap. 13A harsonásoknak meg az énekeseknek egyaránt az volt a tisztük, hogy összehangolva zengjék az ÚR dicséretét és magasztalását. Amikor felzendültek a harsonák, a cintányérok és a hangszerek, és dicsérték az URat, mert ő jó, és örökké tart szeretete, akkor a házat, az ÚR házát felhő töltötte be, 14úgyhogy a papok a felhő miatt nem tudtak odaállni, hogy szolgálatukat végezzék, mert az ÚR dicsősége betöltötte az Isten házát.
Lukács 24,50-53
50Ezután kivitte őket Betániáig, felemelte a kezét, és megáldotta őket. 51És miközben áldotta őket, eltávolodott tőlük, és felvitetett a mennybe. 52Azok pedig leborulva imádták őt, majd nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe; 53mindig a templomban voltak, és áldották Istent.
Kedves Testvérek!
Mi, emberek, úgy vagyunk megalkotva, hogy vágyunk az emberfeletti, különleges dolgok után. Az első emberpár szoros közösségben volt Istennel, azonban a bűn miatt kiszakadtak ebből az állapotból, és azóta is csak vágynak arra, hogy átéljenek valami természetfeletti dolgot, történést. Éhezzük a csodákat, mert van bennünk egy Isten alakú űr, amit evilági dolgokkal nem lehet betölteni.
Ki ne vágyna arra, hogy lásson egy csodát, egy valódi gyógyítást? Vagy ki ne örülne, ha látna egy különleges álmot, amelyben Isten személy szerint őt szólítaná meg? Vagy melyikünk ne lenne lenyűgözve, ha – ahogyan a felolvasott történetben – felhő töltené be a templomteret, és fizikailag is éreznénk Isten valóságos jelenlétét?
Sajnos, mai napi újszövetségi szakaszunkban a farizeusok nem ilyen vággyal érkeztek az Úr Jézushoz. Bár a történet címe is az, hogy a farizeusok jelt kívánnak, valójában ők csak provokálni szerették volna Jézust. Nagyon jól tudták, hogy milyen dolgokat vitt véghez az előző napokban, amikor két alkalommal is megszaporította az ételt, mégsem hittek benne. És nem is akartak hinni benne. Valószínűleg bármilyen csodát megtehetett volna Jézus a szemük láttára, nem ébredt volna hit a szívükben. Ők Jézus ellen vonultak harcba, és csak kísértésbe akarták vinni. Jézus azonban nem mutatványosnak jött, hanem a megváltás és megigazítás nem titkolt szándékával. Ezért nem tett több jelt az ő hazájában, Názáretben.
A mai napra kijelölt két másik történetben azonban olyan eseményekbe nyerhetünk bepillantást, amelyekben az előbb említett emberi vágyakozás beteljesedett. A porszemnyi ember egészen közel került a hatalmas Istenhez, és különleges, látványos jelenségek közepette egészen konkrétan megérezhette Isten jelenlétét. Nézzük meg, hogyan is történt mindez, és gondoljuk át, mi hogyan lehetünk részesei valami hasonlónak!
Az ószövetségi szakaszokban a krónikák második könyvét olvassuk. Salamon apja, Dávid örökségébe lépett, és elvégezte az általa rábízott küldetést. A legnagyobb pompában, és a kor legnagyobb dicsőségében felépült a jeruzsálemi templom, és eljött az ideje, hogy egy nagy, hálaadó istentisztelet keretében átadják Istennek az épületet. A Dávid király által odaszánt aranyat, ezüstöt már bevitték a templomba, már csak a szövetség ládáját kellett odaszállítani Dávid városából, a fővárosba, Jeruzsálembe.
Ekkor még fel volt állítva a szent sátor, így minden benne levő felszerelést, és a ládát át kellett költöztetni az új templomba. Ennek volt különleges alkalma ez az istentisztelet. Salamon király összehívta a családfőket, Izráel véneit, és megszámlálhatatlan mennyiségű juhot és marhát áldoztak fel Isten dicsőségére. Bevitték a ládát a templom belső részére, a szentek szentjébe, és elhelyezték azt a megfelelő módon.
És ekkor kezdődött az istentisztelet Istent dicsőítő része, amelyet egészen részletesen megörökít a szentírás. A 12. verstől így olvastuk:” fölállt az oltártól keletre valamennyi énekes lévita, tehát Ászáf, Hémán és Jedútún fiaikkal és testvéreikkel együtt fehér ruhába öltözve, cintányérokkal, lantokkal és citerákkal, és velük együtt százhúsz harsonát fújó pap. A harsonásoknak meg az énekeseknek egyaránt az volt a tisztük, hogy összehangolva zengjék az Úr dicséretét és magasztalását.”
Kedves Testvérek! Ha voltunk már koncerten, színházban, vagy valahol, ahol sokféle hangszer és kórus egyszerre szólalt meg, akkor talán sejtjük, hogy milyen lenyűgöző élmény lehetett ez az istentisztelet. Ha csak a sok-sok fehér ruhába öltözött énekesre gondolunk, máris beleborzong az ember, mennyire megindító lehetett ez az alkalom. Vagy ha belegondolunk, hogy egy harsona, vagy mindössze egy néhány tagból álló rézfúvós csapat milyen hatást képes elérni, gondoljunk bele, milyen lehetett 120 összehangolt megszólalása.
Nekem volt néhány ilyen élményem, amikor Moszkvában, vagy Skóciában hatalmas katedrálisokban több száz fős kórusban, zenekari kísérettel énekeltük a bibliai szövegeket, hát lenyűgöző és felemelő élményként tekintek vissza ezekre. Mintha a föld összeérne néhány pillanatra a mennyel. Mintha betekintést nyernénk abba az Istent dicsőítő összkari előadásba, amely majd az Isten országában lesz a részünk.
Történetünkben, miközben a nagy sokaság hallgatja a zenekart, és énekli az Istent magasztaló éneket, egy különleges, földön túli élményben lesz részük. Pontosan úgy, mint évszázadokkal korábban, Mózes idejében a felhő betakarta a hegyet, ahol Isten megjelent, az új templomépület belsejét is belepte a felhő. Isten, ebben a formában mutatta meg jelenlétét az ünneplő gyülekezet számára. Hirtelen olyan köd keletkezett, hogy a papok nem is tudtak odaállni, és ellátni szolgálatukat, mert – ahogy az ige írja – az Úr dicsősége betöltötte az Isten házát. Ezért is jó fejből megtanulni az Istent dicsőítő énekek szövegeit, hogyha az Úr felhő képében leszállna közénk, akkor is tudjuk folytatni az énekeket.
Az embervilágba, az emberi kéz által épült templomépületbe leszáll az Isten, és megmutat valamit magából, különleges módon érezteti jelenlétét. Miközben őt tiszta szívből magasztalják, megérkezik, megáldja őket, és kijelenti magát nekik. Nem kell kényszeríteni, nem kell jelt követelni tőle, egyszerűen csak el kell kezdeni az őt magasztaló éneket, dallamot, és a megszentelt szívhez megérkezik az Úr.
2. De nemcsak ószövetségi történetünkben, hanem az Úr Jézus mennybemenetelét megörökítő lukácsi leírásban is hasonló élményről hallhatunk. Lukács, az evangélium végén egy különleges, Jézussal való találkozást rögzít. Az Úr, feltámadását követően megjelent a tanítványoknak, megmutatta nekik a kezét, a lábát, és élelmet kért, hogy bebizonyítsa, nem csak szellemet látnak. Ezt követően megnyitotta az értelmüket, és a tanítványok rádöbbentek arra, hogy benne teljesedtek be az ószövetségi próféciák. Amit eddig nem értettek, az hirtelen kitisztult előttük, minden nyilvánvalóvá vált számukra. Végül pedig, ígéretet kaptak a Szentlélek kitöltetésére, és kimentek Betániába, hogy búcsút vegyenek az Úrtól.
A boldog, megvilágosodott és újra fellelkesült tanítványok feszülten, és izgatottan veszik körül a Mestert, aki elköszönésképpen felemeli a kezét, megáldja őket. Miközben pedig áldotta őket, a leírás szerint „eltávolodott tőlük, és felhők között felvitetett a mennybe.” Az Isten Fia, úgy, ahogyan az ószövetségi templomban felhők között jelent meg az Úr, jóval később, felhők között távozott tanítványai közül. És bár Jézus elment, és a tanítványok itt maradtak, mégis jó szívvel, örömmel és hódolattal vettek tőle búcsút. Most már tisztán látták, ki az Ő Mesterük, és Uruk, bíztak az által megígért Pártfogó eljövetelében, imádták őt, és hittel indultak el, hogy teljesítsék küldetésüket. És nagyon szépen fogalmazza meg Lukács, evangéliumának utolsó mondatában a tanítványok lelki állapotát és jövőjét, amikor így ír: ekkor leborulva imádták őt, majd nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe, mindig a templomban voltak, és áldották az Istent.
A Jézusra figyelő és benne bízó tanítványok tehát különleges élmények és jelek után elköszönnek Mesterüktől, mert tudják, hogy az Úr vissza fog jönni, és földi útjukat követően nála, a vele való örök közösségben folytathatják útjukat. Ők sem kértek jelt, nem vágytak csodákra, mindössze Jézusra figyeltek, és vele való szoros, megszentelt közösségben éltek.
Kedves Testvérek! Ma, az Úr Jézus mennybemenetelének ünnepén az a kérdés, hogy hogyan részesedhetnénk mi is hasonló, emberfeletti, lélekemelő pillanatokban? Hogyan kerülhetnénk oda mi is a felhők közé, az Isten jelenlétébe, ahol megáll az idő, és megszűnik a tér? Miként kaphatnánk mi is egy-egy szippantásnyi levegőt abból a különleges, csodálatos térből, ahol ott van az Atya, a Fiú és a Szentlélek Isten?
A választ ez a mai három történet elénk adja. Mert amíg a hitetlen farizeusok és írástudók nem kaptak jelt, nem éltek át csodát, addig a templomszentelő gyülekezetnek és a boldog tanítványi körnek különleges, felemelő élményben volt része. Vagyis a csodás élmény, a különleges pillanat elnyerése az Isten irgalmán, és a mi szívünk hozzáállásán múlik. Az Isten irgalma mindig el van készítve. Ő szeretne közel jönni hozzánk, szeretné megszentelni az életünket, a szívünket. A mi szívünk állapota azonban nagyban rajtunk múlik.
Az ószövetségi néphez hasonlóan szervezzük meg mi is a magunk szent alkalmait. Szánjunk időt arra, hogy csak úgy hódolunk az Úr előtt. Hogy imádkozunk hozzá, magasztaljuk őt. Fordítsunk időt a neki való éneklésre is. Aki szeret énekelni, vagy valamilyen hangszeren játszani, az ebből is adhat neki. Vagy tegyünk valamit az ő dicsőségére. Állítsunk össze egy virágcsokrot, gyönyörködjünk valamiben, ami az ő ajándéka. Mélyüljünk el az Ő igéjében, olvassuk el többször a napi szakaszokat, és meg fogjuk érezni, hogy minket is megszólít az Úr. Mindig különleges élmény az, amikor úgy állunk fel a Biblia mellől, hogy valamit mondott nekünk az Isten. És ugyanígy, ha már itt vagyunk a templomban, legyünk itt nyitott, vágyakozó szívvel. Legyen az ittlétünk szent idővé, amikor csak rá figyelünk, és lecsendesítjük a szívünket, gondolatainkat.
Az újszövetségi tanítványokat követve pedig mi is éljük örömben, várakozásban az életünket, mint akik tudják, Uruk vissza fog jönni, és vele való örök közösséget készít számukra.
Mert valójában ez a lényeg. Bár itt, a földön kaphatunk egy-egy mennyei pillanatot, lélegzetvételt, a valódi szent élmény, az ott, az Isten országában lesz a miénk. Ott, ahol az Úr Jézus kereszthalála által nekünk is elkészítette a helyet, ott, ahol a Bárány trónusa előtt, egykor majd mi is, fehér ruhába öltözve hódolhatunk előtte. Adja Isten, hogy már itt is bekapcsolódhassunk a mennyei istentiszteletbe, és amikor majd lezárul földi utunk, szemtől szembe is kifejezhessük előtte hódolatunkat. Mert övé a dicséret, dicsőség, tisztesség és hálaadás, most, és örökkön örökké. Ámen. Utóima: Mi AtyánkHirdetések