Irgalom

⁷Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.  Máté 5, 7

Kedves Testvérek!
Talán nem a véletlen szüleménye, hogy az irgalom szó szinte nyomtalanul kitörlődött a hétköznapi nyelvhasználatból. Ha valaki nem nyitja ki a Bibliáját és sohasem olvassa el az irgalmas samaritánusról szóló történetet, nem jön el az Isten házába, és nem hallgatja meg Isten üzenetét, akkor nyugodtan le lehet élni úgy egy életet, hogy amikor Jézus arról tanít, hogy kik a boldogok, akkor ezt a mondást az ember talán még értelmezni sem tudja, nemhogy engedelmesen követni.

Fontos, hogy megfogalmazzuk önmagunknak, hogy tulajdonképpen mit jelent az irgalom.
Azt jelenti, hogy az ember már nemcsak a saját nyomorúságát veszi észre, hanem a másik ember fájdalmát is. Észreveszi, átérzi, beleéli magát a másik helyébe. Ami a másiknak fáj, az neki is fáj, és csillapíthatatlan vágyat érez arra, hogy segítsen valahogy kimenteni a másik embert abból a nehézségből, amiben éppen benne van. Ha kell, ezért önzetlenül áldozatot is hoz.

Volt egy keresztyén olasz orvos, akit később a katolikus egyház szentté is avatott. Amikor megkérdezték, hogy miért cselekszik ilyen önfeláldozóan, akkor mindig azt felelte, hogy azért, mert nem bírom nézni azt, ahogyan a másik ember szenved- attól ugyanis én is szenvedek.
Az irgalom az Istenhez tartozásnak egy nagyon magas szintje – az egyik legfelső lépcsőfok. Hiszen Jézus boldogmondásai is így kapaszkodnak egyre magasabbra:
 aki lelkileg szegény, az felfedezi a saját nyomorúságát, rájön, hogy Istenre van szüksége.
 aki tud sírni, az már meglátja a másik nyomorúságát is, és nem megy el mellette érzéketlenül.
 aki pedig nemcsak lelki szegény, és sírni tudó ember, de egyszersmind irgalmas is, az segíteni is fog a másikon.
Ehhez azonban már új emberré kell válni, ehhez már az Istennel a lehető legszorosabb kapcsolatban kell lennünk.
Hiszen Isten az irgalmasság atyja. Ő irgalmas volt,
 amikor észrevette, milyen nagy nyomorúságba sodorta magát a bűnbe esett ember.
 nemcsak észrevette, de megesett rajta a szíve. Mennyei Atyaként együtt érzett gyermekeivel.
 és irgalmasan egy hatalmas áldozatra szánta el magát: amely hűen tükrözi, milyen nagy szeretet van benne irántunk, emberek iránt.
Aki ezt az irgalmat egyszer igazán megérti és elfogadja, Jézus Krisztus által új emberré válik. Irgalmassá lesz, ahogyan az Atya is irgalmas.

Milyen az irgalmas ember? A Szentlélek által újjászült, irgalmas embernek már másként lát a szeme, máshogy hall a füle, másként dobban a szíve, másfajta az észjárása, és másként jár a keze is.
Másként lát az irgalmas szem. Nemcsak a szépet, a jót, a tökéleteset, a kívánatosat, a csábítót látja meg, hanem a szenvedést és a szenvedőt is észreveszi.
Az irgalmas samaritánus történetében ketten elmentek már a kirabolt és megvert férfi mellett. Elmentek mellette, talán meg is pillantották, de igyekeztek nem odanézni, elfordították a fejüket.

A szem a lélek tükre. Az igazán irgalmas ember nem a másik ruháját nézi, hogy az márkás vagy rongyos, nem az autóját figyeli, hogy fényes luxusautó vagy rozoga járgány, nem a kezét figyeli, hogy puha tiszta kéz, vagy munkától kérges és koszos, hanem a másik ember szemét – hiszen az mindent elárul. Elárulja a fájdalmat, és a szenvedést is, azt is, ha segítségre van szükség.

Aztán az irgalmas embernek másként hall a füle. Sokszor azt is meghallja két mondat között, amit a másik nem is mond. És ha kell, mer rákérdezni. Az irgalmatlan ember a másik ember segélykiáltását sem hallja meg, hanem könnyedén elereszti a füle mellett. Az irgalmas ember akkor is hallja a segélykiáltást, ha a másik ember nem is arról beszél.
A másik kérésére kifinomult hallás. Ilyen volt Jézusnak is. Emlékszünk, milyen kétségbeesetten kiabált Bartimeus, a vak koldus Jerikó utcáján: “Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” És nem tudta a körülötte lévő tömeg úgy csitítani és elnyomni a kiabálását, hogy Jézus füle meg ne hallotta volna.

Az irgalmas embernek már új szíve is van. A kemény szívről lepattan az is, amit lát a szem, és az is, amit hall a fül. Az irgalmas szív azonban megdobban, amikor szükséget vesz észre.
Dávid, amikor esküdt ellenségével Saullal úgy találkozott, hogy könnyedén megölhette volna, és tudta, hogy Saul király az ő helyében ezt meg is tenné, akkor megdobbant a szíve, és megkönyörült rajta.
István pedig, az első keresztyén vértanú, akit megköveztek azért, mert Jézusban hitt, utolsó szívdobbanásával így imádkozott: „Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt!”

Megváltozik az irgalmas ember észjárása is. Folyamatosan azon jár az agya, hogy hogyan tudna segíteni. Nem pedig azon, hogyan nem.
Hogy milyen találékony tud lenni az irgalmas ember, azt a négy barát története mutatja a legjobban, akik béna barátjukat hordágyon vitték Jézushoz. Amikor látták, hogy nem férnek a tömegtől a ház bejáratához sem, akkor nem azt mondták: “Eddig jutottunk, innentől nincs tovább. Menjünk inkább haza.” Gondolkodtak, járatták az agyukat a megoldáson, és találékonyan a tetőt megbontva engedték le Jézus elé a barátjukat. Nem azt taglalták, hogy miért nem lehet, hanem arra keresték a választ, hogy vajon hogyan lehetséges?
És végül az irgalmat a kezek fejezik ki. Mert hiába lát szükséget a szem, hiába hallja meg a kiáltást a fül, hiába dobban nagyot a szív, hiába találja ki a megoldást az agy – azt a kéznek végre is kell hajtania.
Jézus elítélte a képmutatókat, akik csak beszélnek az irgalomról.
Jakab levele pedig ezt írja: “Ha egy férfi- vagy nőtestvérünknek nincs ruhája, és nincs meg a mindennapi kenyere, valaki pedig ezt mondja nekik közületek: Menjetek el békességgel, melegedjetek meg, és lakjatok jól, de nem adjátok meg nekik, amire a testnek szüksége van, mit használ az?”

Az irgalom mindig cselekvést jelent. Vagy azt, hogy valamit megteszek a másik emberért, vagy azt, hogy nem teszek meg valamit ellene.
Megéri mindez? Meghálálják az emberek? Általában nem. De nem is ez a fontos.
Mert az irgalmasság végül elnyeri méltó jutalmát. Ez a jutalom azonban nem olyan valami, amiért érdemes lenne megjátszani azt, hogy az ember irgalmas. Ezt a jutalmat csak az tudja értékelni, és csak az tud örülni neki, aki valóban megújult már, Jézus Krisztus által új ember lett. És az ilyen, igazán irgalmas ember nem a jutalomért, nem a fizetségért cselekszik.

A református diakonisszák, akik az életüket az irgalmasságra tették fel, ezt a jelmondatot választották: Jutalmam, hogy tehetem. Ez nekem elég, és nem várok érte mást. Hiszen életformává lett az irgalmas cselekvés.
Jézus is arra tanít, hogy amikor adományt adunk, amikor segítünk másokon, amikor önzetlenül szolgálunk, akkor nemhogy ne kezdjünk el dicsekedni vele, ne hirdessük ki másoknak, hanem még szinte mi se tudjunk róla. Felejtsük el: Te pedig amikor adományt adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb.

Boldog az az ember, aki annyira belefeledkezik a szeretetszolgálatba, az irgalmas cselekvésbe, hogy elfelejt érte jutalmat várni.
Ahogyan Máté evangéliuma végén a mennyei jelenetben, a király úgy hívja az igazakat az ő dicsőségébe, hogy Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot. És felsorolja, mennyi jót tettek vele. Éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, jövevény voltam és befogadtatok, és így tovább.
Mi erre az igazak válasza? Az, hogy na végre, hogy valaki értékel minket? Elnyertük méltó jutalmunkat, akkor mégis megérte ennyit fáradozni?
Nem! Azt mondják ők mind, hogy micsoda? Mi, veled, jót tettünk? Nem emlékszünk ilyenre.
És erre azt mondja a király: Tudjátok! Tettetek sok jót a szegényekkel, a rászorulókkal, a magányosokkal, az özvegyekkel, az idősekkel, a betegekkel. És azt a jót mind velem, értem tettétek!

Hiszen az irgalom jutalma az, hogy Isten irgalma túlárad rajtunk, frissen tart, megtisztít, és akkor megmaradhatunk ebben a kegyelemben.
Jeremiás siralmaiban mondja el, hogy mit köszönhetünk az Isten irgalmának. Azt, hogy élünk. Azt, hogy felkel a nap reggel, azt, hogy van mit ennünk, hogy a tél közeledtével is van meleg szobánk, azt, hogy van szerető családunk, vannak lelki testvéreink, van reménységünk a jövőre nézve, van feladatunk, amiben kiteljesedhetünk és hasznosnak érezhetjük magunkat, és vannak élményeink, örömeink.

Isten irgalmának köszönhetünk minden jót az életünkben. Ha ő nem lenne irgalmas, mi már nem is léteznénk.
Tudjuk-e ezt az irgalmat továbbadni? Jut-e belőle másoknak is? Mert ha meg akarjuk tartani magunknak, eltűnik az öröme, és nem leszünk vele boldogok.
Adjuk tovább új szemmel, füllel, megújult szívvel, értelemmel és szorgos kezekkel.
Hiszen boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek!
Ámen.

Bodnár Máté, a Nyíregyháza-Városi Református Gyülekezet lelkipásztora