nov
Kedves Testvérek! A mai napon elhunyt szeretteinkre emlékezünk. Sokan meghívót is kaptak erre az istentiszteletre, mert az elmúlt év folyamán elvesztettek valakit. Vagyis volt valaki az életükben, aki most már nincs itt közöttünk. Elment, és hiányzik a jelenléte. Az elhunytak között sokféle ember volt. Volt, aki hosszú földi út után távozott, más talán hirtelen, túl korán, váratlanul. Volt olyan, akit meggyötört a betegség, aki hónapokon, éveken át szenvedett, más pedig este lefeküdt, és reggel már nem ébredt fel. Volt olyan, akitől népes gyülekezet jelenlétében vettünk búcsút, mások ravatala mellett pedig a szűk család volt jelen búcsúzó szeretettel.
De bárhogy is történt a búcsúzás, a lényeg ugyanaz, el kellett válni az elveszített személytől. Az elengedés azonban sokszor nem könnyű. Ennek az a legfőbb oka, hogy szeretünk birtokolni. Ragaszkodunk ahhoz, ami a miénk. Ez egy olyan tulajdonság, amely életünk számos területén igaz. Ha például sok időt, pénzt, energiát fektetünk bele egy ház felépítésébe, nehezen mondunk le róla. Nehezen adjuk el. Vagy, ha ültettünk egy fát, ami gyümölcsöt, árnyékot adott, meghatározta kertünk képét, szomorúan nézzük, ha tönkre megy, és ki kell vágni. A miénk volt, mi foglalkoztunk vele, és nem akarjuk elveszteni.
Hasonlóan működik ez a gyász terén is. Azért nehéz elengedni szeretteinket, mert hozzánk tartoztak. Ha a mi anyukánkról, apukánkról, nagyszüleinkről van szó, akkor nehéz megérteni, hogy már nem lesznek közöttünk. Ha a saját házastársat, testvért, gyermeket, barátot kell utolsó útjára kísérni, ösztönösen is tiltakozunk, és nem akarunk búcsúzni. A sajátunkat nem akarjuk elengedni. Ragaszkodunk hozzá, vágyjuk jelenlétét, szívesen megszólítanánk még legalább egyszer, legalább néhány perc erejéig.
Mai istentiszteletünkön nézzünk bele az elengedésnek ebbe a nehéz folyamatába, és két olyan problémát gondoljunk át, amely gyakran akadályozza a gyászunkat. Nézzük meg, mivel jár ez a két akadály, és milyen segítséget kínál Isten ezekben a helyzetekben!
Talán sokan ismerik a bibliai Jób történetét. Ő volt az az ember, aki valóságosan úgy érezhette, hogy mindenét elvesztette. Meghaltak a gyermekei, odalett a jószág állománya, a vagyona, elvesztette az egészségét is, és mégis, ebben a nehéz helyzetben is azt tudta mondani: Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve. Miért tudta Jób ezt kimondani? Azért, mert hitte, hogy mindene Isten kezében van. Hitte, hogy a gyermekeit Istentől kapta. Tudta, hogy a vagyona is az Úr ajándékaként érkezett az életébe. És mivel mindene Isten birtokában volt, amikor az Úr visszavette azokat, ő képes volt az elengedésre.
Testvérek! Az elengedés első lépése az, hogy tudatosítjuk magunkban: minden az Istené. Felolvasott igénk is erről beszél. Akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk. Ő az élet adója. Ő az ember teremtője. És mivel minden az Övé, ha elhív valakit mellőlünk, nem a miénket veszi el, hanem a magáéval rendelkezik. Ő adta elhunyt szeretteink életét is, és ha úgy dönt, vissza is veheti azt. Ezen a földi úton egy bizonyos időre adja őket nekünk. Ha pedig valakit magához szólít, nem tehetünk mást, mint hálát adunk a közösen megtett útért, és elengedjük az elhunytat, vissza az élet adójához, Mennyei Atyánkhoz. Akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk. Nem a házastársunké, nem a szüleinké, nem a gyermekeinké, nem a barátainké, az Úréi. Ami pedig az Úré, azt bízzuk rá.
Ha elmulasztottunk valamit, azt nem tudjuk bepótolni. Az ilyen próbálkozásaink csupán a látszatot szeretnék fenntartani. Mintha mi mindent megtennénk. Mintha minden rendben lett volna. De a halál az ilyen értelemben is elválaszt bennünket az elhunytaktól.
Két dolgot tehetünk, ha mulasztásaink vannak. Az első teendőnk a bűnbánat. Ha Isten elé visszük mulasztásaink terhét, az ő kegyelme elég lesz azokra. Nála le tudjuk tenni mindazt, amit elmulasztottunk elköltözött szeretteinkkel kapcsolatban. Istennél el van készítve a bocsánat, és ő tudja megadni nekünk a feloldozást az ilyen helyzetekben.
Másrészt pedig, ha mögöttünk sok mulasztás van, próbáljunk meg jobban odafigyelni a még élőkre. Lehet, hogy meghalt az édesapánk, de még él az édesanyánk. Ne essünk kétszer ugyanabba a hibába. Szeressük őt! Látogassuk őt, segítsünk neki, hallgassuk meg. Lehet, hogy elvesztettük az egyik gyermekünket, de ott van a másik. Ne veszítsük el őt is. Fogjuk meg a kezét. Legyünk mellette, segítsünk neki is a gyászban. Vigyünk szeretetet, örömöt az ő életébe. Előfordulhat, hogy el kellett temetnünk a házastársunkat. De ott vannak még körülöttünk más szeretteink. Ne forduljunk magunkba, hanem forduljunk feléjük. Szánjunk időt, figyelmet, szeretetet rájuk.
Gyászoló Testvérem! Akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk! Legyen ez vigasztalás számunkra elhunyt szeretteinkkel kapcsolatban. Akik övéi voltak életükben, és hittel elfogadták az Úr Jézus kereszthalálát, azok a feltámadást követően nála folytatják útjukat. Mi pedig, akik itt maradtunk, engedjük el őket, mint akik halálukban is az Úréi.
És tekintsünk így saját földi utunkra is. Istentől kaptuk az életünket, Ő az, aki tudja, mikor veszi azt vissza magához. Azt viszont tudhatjuk, hogy egy valamit biztosan nem vesz vissza tőlünk Isten. Önmagát. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Aki benne hisz, az is szegényebb lesz a gyászban, mert elveszített valakit. De a hívő gyászoló ember soha nem lesz nincstelen, nem marad üres az élete, mert Isten ott van mellette. Tőle kap erőt, tőle kap vigasztalást, szeretetet, és Ő tölti be a szívében a keletkezett űrt. Hát bízzuk rá elköltözött szeretteinket, és bízzuk rá magunkat is, mert Ő a feltámadás és az élet, és akár élünk, akár meghalunk, az övéi vagyunk. Ámen.