Már
28Ekkor így szólt Péter: Íme, mi otthagytunk mindent, és követtünk téged. 29Ő pedig ezt mondta nekik: Bizony mondom nektek, hogy mindaz, aki elhagyta házát vagy feleségét, testvéreit, szüleit vagy gyermekeit az Isten országáért, 30az a sokszorosát kapja vissza már ebben a világban, a jövendő világban pedig az örök életet.
Jézus harmadszor szól haláláról és feltámadásáról31Azután maga mellé vette a tizenkettőt, és így szólt hozzájuk: Íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és beteljesedik mindaz, amit a próféták az Emberfiáról megírtak. 32Átadják a pogányoknak, kigúnyolják, meggyalázzák, leköpik, 33és miután megostorozták, megölik, de a harmadik napon feltámad. 34Ők azonban semmit sem értettek ezekből. Ez a beszéd rejtve maradt előlük, és nem értették meg a mondottakat.Lukács 18,28-34
Mi lesz a jutalom? Kedves Testvérek! Életünk során több alkalommal is felmerülhet bennünk ez a kérdés. Mielőtt belevágunk valamibe, mielőtt megtanulunk valamit, mielőtt elvégzünk egy munkát, gyakran feltesszük magunknak ezt a kérdést. Mi lesz a jutalom? Azért van ez így, mert szeretünk jutalomban részesülni.
Emlékszem, a Miskolc-Hejőcsabai gyermekistentiszteletekre, ahol az alacsony termetű, barna, göndör hajú tiszteletes néni, Enikő néni minden alkalom végén megjutalmazott bennünket valamivel. Vagy kaptunk egy-egy fényes, igés matricát, vagy hozott valami rágcsálni valót, süteményt, vagy pedig hagyott időt arra, hogy együtt játszunk valamelyik bibliai társasjátékkal. Szívesen mentünk vasárnap 9 órára, mert tudtuk, hogy a foglalkozás végén lesz jutalom.
De nemcsak gyermekkorban, hanem később is fontos számunkra a jutalmazás. Melyikünk ne örült volna valamilyen jutalomnak, ha egy-egy dologban sikeres, eredményes volt. Bizonyára van itt közöttünk olyan, aki jó sport eredményeket ért el. Akár csapatban, akár egyéniben, emléklapot, vagy akár érmeket is gyűjtött régebben. Ha tudtuk, mi lesz a jutalom, örömmel vállaltuk a fáradságot, az edzéseket, mert előttünk lebegett a cél, a várva várt jutalom.
Aztán sokan kaphattak közülünk elismerést munkájuk nyomán is. Biztosan vannak itt olyanok, akik annak idején a hónap dolgozói voltak. Vagy másféle módon kaptak dicséretet, megbecsülést a munkájuk miatt. Jól vezették a rájuk bízott embereket. Kiválóan ellátták a saját feladatukat. Precízen, szorgalmasan dolgoztak, és ez mások számára is nyilvánvaló volt. És persze olyan is lehet közöttünk, aki évek, évtizedek után kapott jutalmat, amikor nyugdíjba ment, vagy munkahelyet váltott. Elismerték szakmai tudását, eddigi munkáját, és jól esett neki a jutalom, az emléklap, és egyáltalán a róla való megemlékezés. Így vagyunk ezzel, Testvérek, szeretünk jutalomban részesülni. És szeretjük tudni, hogy ha valamiért áldozatot hozunk, akkor mi lesz a végén a jutalmunk!
Mai történetünkből kiderült, hogy így voltak ezzel már az Úr Jézus tanítványai is. Biztosan emlékezünk arra a történetre, amelyben Jakab és János, a Zebedeus fiai azzal állnak elő, hogy amikor elérkezik Jézus dicsőséges uralkodása, az Úr jobb és bal oldalán szeretnének majd ülni. Ők is vágytak a jutalomra. És hasonlóan gondolkodik Péter is, a felolvasott szakaszban, amikor így szól: íme, mi elhagytuk mindenünket, és követtünk téged. Mintha egy kicsit fel is vágna Jézusnak: Uram, hát azért az nem semmi, amit mi megtettünk érted, szóval, ha majd eljön az ideje, kérünk, jutalmazz meg bennünket kellőképpen. De vajon jogos Péter kérése? Tényleg megérdemelték a jutalmat? És mi, mai keresztyének, számíthatunk-e valamire azért, mert hitben járunk? Elvárhatjuk-e, hogy Isten megjutalmazzon bennünket? Mai istentiszteletünkön ezekre a kérdésekre keressük a választ. Beszéljünk először az érdemeinkről, aztán a jutalomról, végül pedig a történet valódi üzenetéről.
1. Első kérdésünk tehát az, hogy jogos volt-e Péter kérése? Mi az, amit a tanítványok letettek az asztalra, mit hagytak ők valójában hátra? Péter szavaiból is érződik, hogy tanítványi lét akkoriban nem volt kis dolog. Jézus tanítványainak valóban sok mindent hátra kellett hagynia. Először is hátra hagyták a családjukat. Zebedeus fiai például a leírás szerint Jézus szavára azonnal otthagyták apjukat a parton. Azért a mai világban ezt nem sok szülő fogadná nagy lelkesedéssel. Vagy ott volt egy másik tanítvány, aki a mester követése előtt még el akarta temetni elhunyt édesapját, de Jézus azt mondta neki: kövess engem, és hagyd a halottakra, hogy eltemessék halottaikat. Nem kell magyarázni, milyen családi botrány lehetett belőle, amikor egy rabbi miatt nem vett részt a saját apja temetésén. Aztán ismét mások a testvéreiket, feleségüket, gyermekeiket hagyták hátra, azért, hogy követhessék az Urat. Nyilván időnként találkoztak szeretteikkel, hiszen sokat jártak a környéken, de a tanítványi lét legalább 3 évnyi Jézussal való életközösséget jelentett számukra. Ez tényleg lemondást jelentett. És még nem is beszéltünk a fárasztó missziói utakról, vagy a Jézust hallgató sokaság rendszeres ellátásáról.
Kedves Testvérek! Péter úgy érezte, hogy komoly áldozatokat hozott, és sokmindent elhagyott azért, hogy Jézust követhesse. De vajon mi milyen áldozatok hozunk, vagy hoztunk életünk során azért, hogy az Úr Jézust követhessük? Miért várunk jutalmat tőle? Mit tettünk mi?
A tanítványokhoz képest azért valljuk be őszintén, jóval kevesebb lemondással jár a mi hitéletünk. Melyikünk hagyta el a családját a hite miatt? Melyikünk váltott munkát azért, mert Krisztushoz tartozónak vallja magát? Melyikünk vállalt üldöztetéseket azért, mert hisz Istenben? Vagy miről mondunk le azért, mert hitben élünk? A vasárnap délelőttünkről? Reggel egy fél óra alvásról? Olvasva Péter kérdését, én inkább elszégyellem magam egy kicsit, hiszen ma mondhatjuk, hogy kényelmes keresztyének vagyunk. Szinte semmilyen kockázatos következménye nincs a hétköznapi életünkre nézve annak, hogy Krisztushoz tartozunk. A tanítványok helyzetéhez képest nekünk jóval kevesebb áldozatot kell hoznunk hitünkért. A kérdés tehát az, hogy jár-e ezért egyáltalán valamilyen jutalom?
2. Érdemeink szerint valószínűleg nem nagyon várhatunk komolyabb jutalmakat. Jézus azonban Péternek adott válaszában rámutatott arra, hogy ez nem így működik. És itt térhetünk át a második pontra, amely a jutalomról szól. Így mondja Jézus: Bizony, mondom néktek, senki sincs, aki elhagyta házát vagy feleségét, testvéreit, szüleit, vagy gyermekeit az Isten országáért, hogy ne kapná vissza sokszorosát már ebben a világban, a jövendő világban pedig az örök életet. És valóban így történt. Tanítványi létük alatt rengeteg kincset, jutalmat kaptak. Hallhatták Jézus tanítását, általa hitre juthattak, teljesen más életlátást, és értékrendet tanulhattak meg. Amerre jártak, sok helyen befogadták őket, csodák, gyógyítások szemtanúi lehettek, és ráadásul még hatalmat is kaptak, hogy ők maguk is segítsenek másokon. Már ez önmagában rengeteg áldás volt számukra. Az evilági jutalom mellett azonban a legnagyobb ráadás az örök élet ajándéka volt. Még akkor is, ha nem érdemelték ki, az Úr Jézustól, kegyelméből ajándékba kapták az üdvösséget.
Kedves Testvérek! Krisztus mai tanítványainak is megvan a jutalma. Már itt is, és a folytatásban is. Aki tiszta szívből szolgál, aki követi az Urat, az nem lemondásként, nem áldozathozatalként éli meg a vele való utat, hanem lehetőségként. Jutalmam, hogy tehetem – mondták a diakonisszák. Mert az Istennek tetsző élet meggazdagít. Kinek ne okozna örömet, amikor megtanul uralkodni saját indulatain? Vagy kinek ne lenne jó érzés az, amikor szeretetből tud valakin segíteni? Amit az Úr Jézustól megtanultunk, az a saját életünkben is áldássá lehet. Meghatározza földi utunkat. Aki elkezd a hit útján járni, az hálásabb lesz élete örömeiért. Az átértékeli a mindennapokat. Az nem a lemondást, nem az áldozathozatalt fogja meglátni a hitéletében, hanem az Istentől jövő ajándékokat. Ehhez pedig a ráadás az örök élet bizonyossága. Az a biztos tudat, hogy nem a semmibe tartok, hanem Isten az Úr Jézus érdeméért elkészíti nekem a helyet az ő országában. Sőt, már most is annak polgáraként élhetem az életemet. Ez is, és minden más ajándék is kegyelemből, jutalomként adatik nekünk. Ezért nem kellett megdolgoznunk, ezért nem kellett komolyabb áldozatokat hoznunk, ezt csak elfogadhatjuk Istentől.
És tulajdonképpen Lukács evangéliumának az egész 18. fejezete erről beszél. Mai párbeszédünk előtt több történetben is erre szeretné az Úr Jézus felhívni a tanítványok figyelmét. Lesz jutalom, de nem érdemből, hanem kegyelemből. A farizeus és a vámszedő történetében az őszinte, bűnbánó szív jutalmát mutatja meg Jézus. A vámszedő megigazulva ment haza, mert alázattal imádkozott Istenhez. Aztán ott van a kisgyermekekről szóló történet. Akikről abban az időben a farizeusok azt tanították, hogy nem érdemlik meg az üdvösséget, hiszen nem tudták megtartani a törvényt. Jézus pedig azt mondja: engedjétek hozzám jönni őket, mert ilyeneké az Isten országa. Ilyeneké, akik nyitott szívvel, alázattal, boldogan elfogadják az Isten ajándékát.
És ott van a gazdag ifjú története is, amelyben szintén az látszik, hogy emberi erőből nem lehet megszerezni az üdvösséget! Nem lehet csak úgy elnyerni a cselekedetekkel. És hiába kínált Jézus mennyei kincseket neki, mivel nem tudott lemondani a vagyonáról, szomorúan távozott. Ő nem indult el a Jézussal való úton. Ő nem követte Jézust, ahogyan Péterék tették. Pedig, ha elindult volna, ő is megkapta volna a jutalmat.
Aki elindul, aki meghallja a hívó szót, az kegyelemből, de megkapja a jutalmat. Olyan ez, mint amikor egy versenyen mindenki érmet kap. Mindenki, aki csak ott van, és elindult. Nincs első három helyezett, hanem vannak, akik elindultak, és vannak, akik nem indultak el. De minden résztvevő, mindenki, aki vette a fáradtságot, hogy neki induljon, és gyorsan, vagy lassan, de végig ment a pályán, az megkapja a jutalmat.
Kedves Testvérek! Az Úr Jézus mindnyájunkat meg szeretne jutalmazni. Mai történetünk viszont alázatra tanít bennünket. Ne gondoljuk, hogy mi vagyunk azok, akik olyan nagy áldozatokat hoznánk érte, hiszen még a tanítványok áldozatvállalását sem közelítjük meg életünk során. De nem is ettől függ a jutalmunk. Mert az Isten áldásai kegyelemből fakadnak.
3. A történet valódi üzenete pedig csak ezt követően válik egyértelművé. Mert valójában itt minden arra mutat, hogy valójában nem mi hozunk ilyen-olyan áldozatokat, hanem Isten volt az, aki az Úr Jézusban mindent megtett értünk. Ő volt az, aki ott hagyta még a mennyei dicsőséget is, azért, hogy értünk áldozza önmagát a kereszten. Ő volt az, aki hátra hagyta az angyalok hódolatát, és lejött, az emberek közé, akik kigúnyolták, megvetették, megalázták, keresztre feszítették. Ez a valódi áldozathozatal, ez volt az Isten akaratának megvalósítása. És erre az áldozathozatalra utalt Jézus mai történetünk után rögtön, amikor harmadszor beszélt kereszthaláláról, és feltámadásáról. Mert az egész fejezet ebben csúcsosodik ki. Azért mondta el Jézus ezeket a történeteket, példázatokat, hogy a végén rámutasson a valódi áldozatra, és arra a jutalomra, amit Ő fog majd megszerezni számunkra a kereszten.
Péter, és a többi tanítvány ekkor még nem értette, miről is beszél Jézus. De később, ők is rájöttek, hogy itt nem a versengés a lényeg, nem is az érdem, hanem az, hogy a jutalom maga a Jézussal való járás, és a vele való örök közösség.
Hát mi se bízzuk el magunkat, ne gondoljuk, hogy olyan kiváló, áldozatkész tanítványok volnánk, hanem dicsőítsük Urunkat az Ő végtelen szeretetéért, és élvezzük azt a sok-sok jutalmat, áldást, örömöt, amelyet ő már itt is, és a folytatásban is elkészített nekünk. Legyen ezért övé a dicsőség örökkön örökké! Ámen.