nov
6Amikor Heródes elő akarta vezettetni, azon az éjszakán Péter – két bilinccsel megkötözve – két katona között aludt, az ajtó előtt pedig őrök őrizték a börtönt.7És íme, az Úr angyala odalépett hozzá, és világosság támadt a cellában; oldalát meglökve felébresztette Pétert, és így szólt hozzá: Kelj fel gyorsan! És lehulltak a bilincsek Péter kezéről.8Ezt mondta neki az angyal: Övezd fel magadat, és kösd fel sarudat! Péter megtette. Az angyal pedig ezt mondta neki: Vedd fel a felsőruhádat, és kövess engem!9Péter kiment, és követte őt, de nem tudta, hogy valóság az, amit az angyal cselekszik, hanem azt hitte, hogy látomást lát.10Amikor átmentek az első őrségen, majd a másodikon, eljutottak a vaskapuhoz, amely a városba visz. Ez magától megnyílt előttük. Amikor kimentek rajta, végighaladtak egy utcán, azután hirtelen eltűnt mellőle az angyal.11Ekkor Péter magához tért, és így szólt: Most tudom igazán, hogy az Úr elküldte az ő angyalát, és kimentett engem Heródes kezéből és mindabból, amit a zsidó nép várt.
Apcsel 12,6-11
Kedves Testvérek! Sokan, sokféleképen szoktunk felébredni. Vannak, akik már évek óta nem használnak ébresztőt, mert akaratlanul is korábban kelnek, mint szeretnének. Mások inkább kedves dallamokat állítanak be maguknak, mert nekik elég néhány másodperc zene, és máris kipattannak az ágyból. De az igazán jól alvóknak, ahhoz, hogy felébredjenek, valami kellemetlen, idegesítő hanghatásra van szükségük. Olyan zajra, amely mellett nem lehet tovább aludni. Mert ez az ébresztés lényege. Hogy az álomból, a fekvő, öntudatlan állapotból magunkhoz térjünk, és elinduljunk. Néhány napja, én is egy különös hangra ébredek. Egy olyan zajra, amely egyáltalán nem megszokott egy parókián. Ez a hang minden reggel, pontosan hat órakor megszólal az étkezőből, megtöri az éjszaka csendjét, nekem pedig azonnal kinyílik a szemem. Nem túl hangos, nem tart sokáig, de felébreszt, kimozdít, talpra állít. De hogy mi ez a hang, arra még visszatérek.
Kedves Testvérek! A Biblia is tele van ilyen ébresztő hangokkal. Amelyekkel az Úr valamiből, valamilyen irányba kimozdítja az övéit. Ezek az ébresztő mondatok általában úgy kezdődek: Kelj fel!
Kelj fel és egyél, mert erőd felett való út áll előtted! Ezt mondta Isten a megfáradt és kimerült Illésnek, amikor a pusztában feküdt a rekettyebokor alatt. És Illés felkelt, evett, többször is, majd azzal az erővel ment negyven napig. Kövess engem! Mondta Jézus Lévinek, a vámszedőnek is, és a Szentírás csendesen hozzáteszi: az felkelt, és követte őt. A bűnös életből, a vámszedőasztal mellől emiatt a mondat miatt állt fel a későbbi Máté.
Kelj fel, menj be a városba, és megmondják neked, mit kell cselekedned. – szólította meg az Úr Sault, a keresztyének üldözőjét a damaszkuszi úton, és így lett belőle a törvény végrehajtójából a kegyelem hirdetőjévé, Pál apostollá. Kelj fel, vedd az ágyadat, és járj! mondta Jézus egy másik történetben a bénának, aki addig feküdt, és másokra szorult, majd pedig Jézus szavára a saját lábán indult haza. És ott volt Jairus lánya is, akit már meghalt állapotában talált meg Jézus, amikor megszólította: Talitha kúmi, azaz leányka, neked mondom, kelj fel! Ő pedig felkelt, és talpra állt. Kedves Testvérek! Mindegyik történetben szükség volt az ébresztésre, mert a különböző emberek különböző mélységekben szenvedtek. Csüggedés, fáradság, lelki gondok, vagy testi nyomorúság jellemezte őket. És itt van most előttünk Péter apostol története, akit szintén egy megpróbáló helyzetben találunk. Mai istentiszteletünkön nézzük meg a róla szóló történet, és az imént felolvasott 43. zsoltárt, és figyeljük meg, hogyan szeretne Isten ma is, minket is egy különleges hanggal, az Ő szavával felébreszteni, életre kelteni, útnak indítani!
Mai igeszakaszunkban Pétert a börtönben találjuk. Őrök, rácsok, bilincsek, nagy kapuk tartják fogva. Sőt, azt írja az Ige, hogy Péter két katona között aludt, két bilinccsel megkötözve. A legszorosabb fizikai fogva tartás körülményei ellenére mégis inkább lelki állapota volt aggasztó. Hiszen épp az előző igeszakaszban olvashattunk arról, hogy Heródes király kegyetlenkedni kezdett a gyülekezet egyes tagjaival. Kivégeztette Jakabot, János testvérét, és azzal a lendülettel Pétert, a tizenkettes tanítványi kör másik meghatározó alakját is elfogatta. Valószínűleg hasonló szándékkal. Péter tehát gyászolt. Hiszen számára Jakab nem csak egy volt a tanítványok közül, hanem egyik legjobb barátjaként, sőt, lelki testvéreként tekintett rá. Hiszen oly sok mindent éltek át együtt. Ők hárman, Péter, Jakab és János alkották Jézus belső tanítványi körét. Együtt voltak fent a megdicsőülés hegyén, együtt tapasztalták meg Jézus hatalmát Jairus házában, amikor az Úr feltámasztotta a kislányt, és a Gecsemáné-kertben is őket hívta külön Jézus, hogy imádkozzanak.
Heródes azonban a két hű társ közül egyet elvett Pétertől. És most ott van ő is, talán ugyanabban a cellában, ahol János is volt, és talán már sejti, hogy másnap vége az ünnepi időszaknak, és jöhet az ítélethozatal, a büntetés, és talán a halál. Sötétség, gyász, és félelem jellemzi Péter állapotát. És ez a szókimondó tanítvány, ott a sötét cellában bizonyára feltette magának a kérdést: Vajon miért engedte meg mindezt Isten? Miért járt így Jakab, az ő szeretett barátja? És mit keres most Ő, a kőszikla ebben a megalázó helyzetben? Vajon őt is ki fogják végezni másnap?
Ebben a helyzetben legbelül pontosan úgy kiáltott fel Péter, ahogyan a mai napra rendelt 43. zsoltár írója is tette azt, ahogyan hallottuk is az imént. „Miért csüggedsz el, lelkem, és miért háborogsz bennem?” Mert a zsoltáríró is igazságtalanságot szenvedett el. Alattomos és álnok emberek közé keveredett, és gyászt kellett hordoznia. Úgy érezte magát, ahogyan Péter is, mint akit valamiért eltaszított magától az Isten.
Kedves Testvérek! Halottak napja környékén számunkra is ismerős lehet ez az állapot. Az elcsüggedt, háborgó lélek. Ebben az időszakban visszaemlékezünk azokra, akik már nincsenek itt velünk. Voltak közöttük olyanok, akiket sokáig kellett ápolnunk, látogatnunk, és olyanok is, akik egészen hirtelen távoztak közülünk. Egyesekkel sok küzdelmünk volt, másokkal pedig ajándék volt minden perc. És akár friss gyászt hordozunk, akár régi veszteségeinket elevenítjük fel az évnek ebben az időszakában, mi is feltesszük a kérdéseket. Úgy, ahogy Péter feltehette a sötét cellában, és úgy ahogy a zsoltáros megfogalmazta nyomorúságában. Miért halt meg, akit szerettem? Miért kellett ennek így történnie? Miért kell egyedül tovább mennem? Miért van ilyen sok okom a csüggedésre? Miért hagytál el, Istenem? Miért ilyen nehéz ez az időszak?
Testvérem! Te kit gyászolsz? Ki az, akinek az elvesztése téged is megrendített? Ki az, akinek hiányát máig érzed? Ki az, aki miatt talán még Istent is hibáztattad? Ki az, akinek a sírjához nehéz szívvel viszel virágot? Akiért talán többet is tehettél volna, akit jobban is szerethettél volna? És hiába szépítjük a sírokat virágokkal, díszekkel, mécsesekkel, mégis elcsüggedve, bilincsekkel megkötözve, lehajtott fejjel ülünk mi is a gyász sötét cellájában.
Történetünk azonban nem ér itt véget. Így olvassuk a folytatást: „És íme, az Úr angyala odalépett hozzá, és világosság támadt a cellában, oldalát meglökve felébresztette Pétert.” Vagyis elhangzott az ébresztő: Kelj fel!
Amikor az ember elcsüggedten, láncra verve ül a sötétben, Isten egy angyalt küldve belép a térbe, és fényt hoz. Érdekes módon azonban, Péter először észre sem vette, hogy angyal van a cellában. Pedig a Bibliában szereplő hasonló jelenések általában elég látványosak, félelmetesek voltak. Aki csak angyallal találkozott, az mindig megrémült, összeesett, becsukta a szemét a nagy fény miatt. De Péter még a fény hatására sem ébredt fel. Ebben a kényelmetlen helyzetben bizonyára annyira kimerült, hogy mély, kábult álomban feküdt. Ahhoz, hogy Péter felébredjen ebből az állapotból, az angyalnak egyszerűen oldalba kellett löknie. Mint ahogyan iskolás éveinkben tettük ezt mi is, az órán elszundító padtársunkkal. Ébredj! Ne aludj! Téged szólít! Kelj már fel!
Milyen hétköznapi, és mégis milyen megdöbbentő ez a kép Péter helyzetében. Hiszen a gyász, és az azzal járó megbilincselt helyzet egy ilyen álomszerű, kiütött állapothoz hasonlítható. Ha visszaemlékezünk egy-egy halálesetre a családunkból, bizonyára eszünkbe jut hasonló helyzet. Először tagadunk, aztán intézkedünk, aztán a temetés után jön egy ilyen kábult állapot, amikor csak úgy telnek-múlnak a napok. És sokan még évekkel később is benne ragadnak ebben a fásult, sötét, megbilincselt állapotban, és nem tudnak szabadulni. De milyen nagy ajándék az, hogy Mennyei Atyánk az ilyen helyzetekben is odajön mellénk, kicsit meglöki az oldalunkat, és halkan megszólít: Kelj fel! Kövess engem! Ébresztő!
Erre a világosságra, erre a kimozdító lökésre várt a 43. zsoltár írója is, amikor így fogalmazott: Küldd el világosságodat és igazságodat, azok vezessenek engem. Vigyenek el szent hegyedre és hajlékaidba. Mert ő is vágyott az ébrenlétre. Nem akart abban a kilátástalan helyzetben benne maradni. Többre vágyott, fényre, Isten jelenlétére vágyott, és ezért esedezett. Testvérem! Te ki akarsz-e mozdulni? Fel akarsz-e ébredni? Vagy jól érzed magad a sötétben? Inkább még maradnál megkötözve, félálomban?
Péterhez megérkezett az ébresztő. Kelj fel, kövess engem! A lökés hatására felébredt, majd engedelmesen követte az angyal utasításait. Felkelt, gondolom nyújtózott egyet, hiszen bilincsbe zárva két őr között azért nem lehetett a legkényelmesebb. Aztán felövezte magát, megkereste és felhúzta a saruját, aztán fogta a felsőruháját is, felvette, és követte az angyalt. És miközben ment előre, csodák történtek. Lehulltak a bilincsek. Alva maradtak az őrségek tagjai, sőt, még a nagy vaskapu is magától megnyílt előttük. Kiszabadult.A fogságból, a gyászból, a reménytelenségből ismét szabadságot nyert. És ugyanezt a reményteljes utat járta be a zsoltáríró is. Mert bár beismerte félelmét, és beszélt a gyászáról, végül Ő is megvallotta hitét, és ahogyan Péter, ő is megtette a bizalom első lépéseit. „Miért csüggedsz el, lelkem, és miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki, szabadító Istenemnek!” Ő is meghozta a döntést. Elindult, sőt, előre hálát adott azért, mert Isten már készítette számára a szabadítást.
Testvérek! Ma is szól az ébresztő. Kelj fel, és kövess engem! Az az Úr Jézus ébreszt ezzel bennünket, akinek van hatalma leoldani a bilincseket. Mert azok a kapuk, amelyek számunkra áttörhetetlenek, az ő jelenlétében maguktól kinyílnak. Az a sötétség, az a gyász, amelyre nekünk nincs válaszunk, vele fényes folyosóvá válik.
Mert az Úr Jézus kereszthalála és feltámadása óta mi már tudjuk, hogy van folytatás. És nem az a folytatás, hogy milyen szépen kialakított sírban fekszünk. De még csak nem is az, hogy hány mécses ég a fejfánk mellett. Legyen neki könnyű a föld – szokták mondani, mintha ez lenne a folytatás, mintha ez lenne a vigaszunk. De most komolyan! Ez lenne a vég, ez a legnagyobb reményünk? Hogy bizonyos értelemben megnyugszik a testünk? Hogy már nem szenved tovább, hanem valamilyen öntudatlan állapotban létezik, vagy porrá lesz?
Isten Igéjéből tudhatjuk, hogy nem ennyi az élet, és nem ennyi a halál. Mert van tovább. Az Úr Jézus érdeméért a folytatás a feltámadás és az örök élet csodálatos lehetősége. Ha földi életünkben kapcsolatban voltunk Jézussal, és megvallottuk előtte bűneinket, akkor vele való örök életre támadunk fel. Ha pedig nélküle jártuk földi utunkat, és életünk utolsó órájában sem fordultunk hozzá, akkor tőle nagyon távol, az örök kárhozatban lesz részünk. De mindenképpen van folytatás, mert Krisztus feltámadt.
És ahogyan Pétert annak idején kivezette a börtönből, a megbilincselt, gyásszal és kilátástalansággal teli helyzetéből, és ahogyan a zsoltáríró is örömmel és reménységgel zárta sorait, úgy vezet ki mindnyájunkat ennek a földi létnek minden nyomorúságából az örök életre. Ez pedig vigasztalás lehet számunkra. Ez a bizonyosság vigasztalhat minket, amikor elhunyt szeretteinkre emlékezünk. És ez a tudat adhat már előre lelki szabadságot nekünk saját életünk és halálunk vonatkozásában. Krisztus megszabadított minket. Az Úr kihozott engem – ahogy Péter mondta utólag. Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki, szabadító Istenemnek, ahogy a zsoltáros fogalmaz
Kedves Testvéreim! Ébresztő! Van feltámadás! Lehet ezzel a reménységgel, sőt bizonyossággal is emlékezni az elhunytakra. És lehet ezzel a hittel járni földi utunkat, hogy tudjuk, az Úr Jézus érdeméért vele való örök közösség vár. Lehet így is sírokat látogatni, lehet így is gyászolni, lehet így is hordani földi utunk nyomorúságait. De ehhez fel kell ébredni. Ehhez észre kell venni a fényt a cellában, ehhez meg kell érezni az Úr oldalba lökő üzeneteit, ehhez nekünk is talpra kell állnunk, és fel kell öltöznünk.
Kedves Testvérek! Én ma reggel, a tiszanagyfalui parókián a nemrég vásárolt kör alakú madaras falióra hangjára keltem, amely reggel 6 órakor a gyöngybagoly kissé rikácsoló hangján szólalt meg az étkezőben. De milyen jó, hogy a mi szerető Istenünk is minden reggel, minden nap fel akar ébreszteni bennünket az Ő üzenetével. Bejön a mi sötét cellánkba, ahova valaki, vagy valami bezárt minket, fényt hoz, de még oldalba is lök, ha kell, és megszólít: Kelj fel, és kövess engem. Kelj fel hát a reménytelenségből, kelj fel a gyászból, kelj fel a bódult állapotodból, és az önsajnálatból. Kelj fel bűneid rabságából, vagy éppen a lelki semmittevésből, övezd fel magadat, vedd fel a sarudat, és kövesd az Úr Jézust, mert neki hatalma van arra, hogy kiszabadítson. Ámen