jan
22Másnap megértette a tenger túlsó partján maradt sokaság, hogy nem volt ott más hajó, csak egy, és hogy Jézus nem szállt be tanítványaival együtt abba a hajóba, hanem csupán a tanítványai mentek el. 23De Tibériásból jöttek más hajók annak a helynek a közelébe, ahol a kenyeret ették, miután hálát adott az Úr. 24Amikor tehát látta a sokaság, hogy sem Jézus, sem a tanítványai nincsenek ott, beszálltak a hajókba, és elmentek Kapernaumba, hogy megkeressék Jézust. 25Amikor megtalálták a tenger túlsó partján, megkérdezték tőle: Mester, mikor jöttél ide? 26Jézus ezt válaszolta nekik: Bizony, bizony, mondom nektek, nem azért kerestek engem, mert jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok. 27Ne veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért, amelyet az Emberfia ad majd nektek, mert őt pecsétjével igazolta az Atya Isten. 28Ekkor megkérdezték tőle: Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgokat cselekedjünk? 29Jézus ezt felelte nekik: Az az Istennek tetsző dolog, hogy higgyetek abban, akit ő küldött. 30Erre megkérdezték tőle: És te milyen jelt mutatsz, hogy miután láttuk, higgyünk neked? Mit cselekszel? 31Atyáink a mannát ették a pusztában, ahogyan meg van írva: „Mennyei kenyeret adott nekik enni.” 32Jézus pedig így válaszolt nekik: Bizony, bizony, mondom nektek, nem Mózes adta nektek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. 33Mert az Isten kenyere a mennyből száll le, és életet ad a világnak. 34Erre ezt mondták neki: Uram, add nekünk mindig ezt a kenyeret! 35Jézus azt mondta nekik: Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha.” János 6,22-35
Kedves Testvérek! Sokak számára ismerős az a helyzet, amikor vasárnap készíteni kell a gyermeket, mert a hétvégét követően visszautazik a kollégiumba. Én is így jártam annak idején Debrecenbe. Miskolcon felszálltam az InterCityre, mivel apukám a Mávnál dolgozott, csak egy 130 Ft-os helyjegyre volt szükségem, és az óriási fekete hátizsákommal együtt utaztam egy órát. A táska tele volt azokkal az ételes edényekkel, amelyekbe anyukám elkészítette a heti kiegészítő ellátmányomat. Debrecenben leszálltam a nagyállomáson, felsétáltam a nagytemplomig, majd bementem a mögötte lévő Református Kollégiumba. Amikor beértem a szobámhoz, az volt az első dolgom, hogy kivettem az ételeseket a táskából, betettem őket a hűtőbe, és aztán a héten, a menza mellé, ezekből az otthoni falatokból laktam jól. Hétfőn még nagy lendülettel fogyasztottam az otthoni ennivalót. Kedden is még örömmel vettem elő. Aztán szerdán, 2-3 nap elteltével, már kevésbé lelkesen nyitottam ki az ételeseket, vagy jól felforrósítottam a micróban, hogy frissebbnek tűnjön. Mi ebből a tanulság? Egyszerűen az, hogy a tegnapi ételnél mindig jobb a mai.
1.Felolvasott történetünk arról a napról számol be, amely a nagy kenyérszaporítás csodáját követő nap volt. Vagyis az a tömeg, amely Jézushoz érkezett, előző nap is ott volt vele, amikor az az Úr megvendégelte az ötezer embert. Jöttek, mert szerettek volna valami frisset, valami aznapit átvenni. Jóllakott, mégis éhes volt ez a tömeg. Jóllakott, hiszen kézzel fogható módon átélték Jézus gondoskodó szeretetét. De közben éhes is, mert azóta már eltelt egy nap, és vágytak egy megismételt ingyen ebédre.
Jézus azonnal le is leplezte őket. „Nem azért kerestek engem, mert jeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok.” Vagyis a tömeg csak a fizikai táplálékért jött. Jóllaktak, és szerették volna újra megtapasztalni ezt a gondoskodást. És ekkor került elő az az ószövetségi kép, amely elárulta, mi is volt valójában a sokaság szívében. Mert amikor Jézustól kérték a napi ellátást, arra hivatkoztak, hogy Izrael népe a pusztai vándorlás idején is „mennyei kenyeret”, vagyis mannát kapott Istentől. Tehát ők is, ahogyan a pusztában a választott nép, joggal várhatták a fentről jövő gondoskodást. Azonban éppen a manna esete volt kiváló példa arra a gondolkodásra, amelyet az Úr Jézus át akart adni a sokaságnak.
A manna gyűjtésének ugyanis szigorú szabályai voltak. A pusztai vándorlás során Isten úgy rendelte, hogy mindenki csak annyi mannát szedhetett, amennyire aznap szüksége volt. Nem lehetett „nagy bevásárlást” tartani, hogy egyszer egy héten elmegyek, aztán majd azt eszegetem minden nap. Naponta ki kellett menni korán reggel, és össze kellett szedni az aznapi adagot. Ha többet szedtek, ha másnapra is maradt a mannából, az egyszerűen megromlott. Egyedül a péntek volt kivétel ez alól, mert a szombat megszentelése miatt pénteken dupla adagot lehetett szedni, és az nem is romlott meg másnapra.
A mannagyűjtés szabályai egyértelműen tükrözték Isten szándékát. Ne csak időnként, alkalmanként gondoljanak rá, hanem minden nap. Minden egyes nap bízzanak benne, minden egyes nap számítsanak az Ő szeretetére, gondoskodására. Minden nap hálaadással keljenek fel, és minden nap gondoljanak arra, mi mindent köszönhetnek neki. Minden nap szólítsák meg Őt, és minden nap figyeljenek az Ő vezetésére. Ez akkor, ott a pusztai vándorlás idején nagyon érthető, és kézzel fogható volt. Hiszen naponta szedték fel a mannát, naponta szedték össze a fürjeket, naponta néztek fel a felhőoszlopra és a tűzoszlopra, és így napi kapcsolatban voltak Istennel.
2.De, akik a mai történetünkben ott voltak az Úr Jézus mellett, ők már inkább a tegnap rabjaiként éltek. Tegnap jól laktunk, mert Jézus megszaporította a kenyeret. Milyen csodálatos volt. Régen, atyáinkat Isten mannával látta el. Milyen szép történelmi hitvallás ez. Csak az a baj, hogy a tegnapi ételnél mindig jobb a mai. Nem szabad beleragadni a múlt áldásaiba, a múlt lelki élményeibe.Friss, napi kapcsolatra van szükségünk az Úr Jézussal.
Múlt heti történetünk is erről szólt. Emlékezhetünk még a Bethesda tavánál fekvő betegre, aki 38 éve ott szenvedett. 38 éve arról beszélt: nincs emberem. Nincs emberem, ezért nincs esélyem a gyógyulásra sem. Nincs emberem, ezért nincs ünnepem, és nincs Istenem sem, aki segíthetne. Visszafelé tekintett, miközben éppen ott volt mellette az Úr Jézus. És Jézus nem arra volt kíváncsi, hogy mi történt vele 38 évvel ezelőtt, hanem mindössze annyit kérdezett: akarsz-e meggyógyulni? Értem, hogy rossz volt, értem, hogy szenvedtél, értem, hogy mi volt régen, de bocsánat: kit érdekel? Engem az érdekel, hogy most mi a helyzet? Most akarsz-e meggyógyulni? Most ki akarod-e használni, hogy itt vagyok, és megváltoztathatom az életedet?
Hasonló volt a samáriai asszony esete is, akiről szintén nem rég olvastunk az evangéliumból. Ő is, amikor találkozott Jézussal, először a múltról beszélt. Talán nagyobb vagy Te atyánknál, Jákóbnál, aki ezt a kutat adta nekünk, és aki maga is ebből ivott? Egy régi történet táplálta az ő hitét. Atyánk Jákób itt volt, itt élt, itt hitt Istenben. Persze amikor rátért a saját múltjára, kiderült, hogy ez a régies vallásosság nem sokat segített rajta. Öt férje volt, és akivel akkor élt, az nem is volt a férje. Nyilván a múltja miatt egyfajta kitaszítottságban élt. Ezért is ment délidőben, a legnagyobb hőségben a kúthoz. Nem akart ő másokkal beszélgetni, találkozni, mert szégyenben élt.
Jézus azonban élő vizet kínált neki. Az vele való kapcsolatra mutatott rá: „aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.” Mindegy, mi van mögötted, most itt vagy, és meríthetsz ebből a forrásból. És az asszony felismerte benne a Messiást, otthagyta a korsóját, elment a városba, és mindenkinek elhíresztelte, hogy találkozott Jézussal. Mert élt az aktuális lehetőséggel. Mert rájött, hogy nem elég neki a tegnapi, a régi ennivaló, mert újat, aznapit is kaphat személyesen a Messiástól.
3. Kedves Testvérek! Mindnyájunkkal előfordulhat, hogy régi lelki ennivalókat veszünk elő. Olyan élményekre hivatkozunk, amelyek nem ma történtek. Sokan el tudják mondani például, hogy milyen élmény volt számukra a megtérés. Amikor megbánták a bűneiket, leborultak Isten előtt, és beengedték a szívükbe a Megváltót. Van, aki egy hosszabb folyamatról tud beszámolni. Hogy az ő életében hogyan munkálkodott Isten, amíg hitre nem jutott. Van, aki arról is tudna mesélni, hogy milyen áldott lelki alkalmakon vett részt életének egy-egy szakaszában. Milyen jó volt szolgálni, együtt imádkozni, munkálkodni, közösségben lenni. És olyan is van közöttünk, aki el tudná mondani, hogyan hallgatta meg Isten az ő imádságát. Ezek a múltbeli dolgok, élmények, alkalmak mind nagyon fontos részei az életünknek. Jó ezekre emlékezni, visszatekinteni.
De a mai napon, Igénk által arra mutat rá a mi Urunk, hogy itt az ideje, hogy friss ételt vegyünk magunkhoz. Ma nem azt kérdezi Jézus, hogy milyen volt régen, mit ettél régen, mi éltetett idáig, hanem azt kérdezi: ma felszedted-e már a mannát? A mai adagot. Ma megszólítod-e őt? Ma imádkozol-e hozzá? Ma megbízol-e benne? Ma akarsz-e közösségben lenni azokkal, akik benne hisznek? Ma kapcsolatban vagy-e vele?
Kedves Testvérek! Egy darabig lehet enni a tegnapiból is. Néhány napig nekem is kitartott az étel, ott a kollégiumban. Mindent megtettem azért, hogy fogyasztható legyen. De a tegnapi, a múlt heti, a régi már nem ugyanaz. Mindnyájunknak új, friss mindennapi eledelre van szükségünk. Mesélhetsz a múltadról, a korábbi lelki élményeidről, de bocsánat: mit számít? A lényegi kérdés az: Vajon ma kapcsolatban vagy-e az Úr Jézussal? Átveszed-e tőle a mai adagot? Kimész-e reggel a csendességedbe, felszeded-e a mannát?
Ő azért lett emberré, azért jött el közénk, hogy személyes kapcsolatban lehessen velünk. Azért, hogy a bűn ne tudjon közénk állni, vállalta értünk a kereszthalált is. Hálából ezért, tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, és töltsük minden napunkat az Ő jelenlétében.
Kedves Testvérek! A tegnapi ételnél mindig jobb a mai. Hát vigyük magunkkal ezt az egyszerű üzenetet. Ne elégedjünk meg a régivel, a lefagyasztottal, hanem vegyük át minden nap azt, amit személyesen nekünk kínál a mi Urunk. Legyünk vele napi kapcsolatban, és fogadjuk el tőle azt a táplálékot, amely az örök életet jelenti számunkra. Ámen.