jún
Uram, taníts minket imádkozni! Lukács 11,1
Kedves Testvérek!
A mai nappal egy különleges hét végére értünk. Sokan voltunk nyári hittanos táborunkban, megnéztük a kisfilmet is, láthatóan sok játék, sok nevetés, sok élmény van mögöttünk. De reménység szerint nemcsak ezek maradnak meg a gyermekekben, hanem valami ennél is fontosabb.
A héten az imádságról tanultunk. Arról, hogyan lehet Istennel beszélgetni. Azért hoztuk elő ezt a témát, mert az imádság az Istennel való kapcsolat egyik legalapvetőbb része. Mert rengetegen mondják azt, hogy ők hisznek. Van némi egyházi kötődésük, talán valamilyen hittanra is jár a gyermekük, vagy nekik is van némi élményük a templommal kapcsolatban. De az imádság, a valódi, őszinte imádság, sokkal nehezebb dolog, mint azt gondolnánk. Azt mondani, hogy hiszek, nem nehéz. De megszólítani Istent, az már más téma. Olyan ez, mint a fiatal kori szerelem. Azt mondani, hogy tetszik valaki, könnyű. De odamenni hozzá, megszólítani, és beszélgetni vele, az már egy másik szint.
Az Úr Jézus tanítványai érezték, hogy tovább kell lépniük. Nem véletlen, hogy az ő szívükben is ez a vágy fogalmazódott meg: Uram, taníts minket imádkozni. Nem azt kérték, hogy Uram, taníts minket prédikálni. Nem azt mondták, hogy Uram, taníts meg minket arra, hogy csodákat tudjunk tenni. Nem is azt kérték, hogy Uram, taníts meg minket, hogy jó vezetők legyünk. Annyit mondanak őszintén: Uram, taníts minket imádkozni. Mert érezték, hogy az imádságot bizony tanulni kell.
Kedves Testvérek! A mai istentiszteleten mi is megtanulhatunk 3 egyszerű dolgot az imádságról. Ezeket vegyük most sorra.
1.Az első üzenetünk az, hogy az imádság lehetősége mindenki előtt nyitva áll. A héten, a gyermektáborban nagyon különböző gyermekek voltak itt közöttünk. Sokféle családból, különböző háttérből érkeztek. Van, aki szerető családból jött, de olyan is volt itt, akinek nehéz a háttere, mert nincs otthon békesség. Van, aki jólétből érkezett, mindent megkap otthon, mások pedig megterheltebb anyagi háttérből jöttek. Voltak itt olyanok, akik lelkesen jöttek napról napra, és olyanok is, akik azért jöttek, mert jönni kellett, mert szüleiknek segítség volt, hogy itt hagyhatták őket. De a sok különbözőség ellenére az volt közös bennük, hogy bármelyikük megszólíthatta Istent imádságban. Semmilyen különleges tudásra, háttérre nem volt szükségük ahhoz, hogy megtanuljanak imádkozni. Nem kellett hozzá jó bizonyítvány, anyagi háttér, tökéletes család, csak egyszerű őszinteség.
Különleges élmény volt számomra, amikor itt a templomban, közösen imádkoztunk a gyermekekkel. Megtanultuk, hogy nem kell mindig hosszú, bonyolult mondatokat mondani. Csak egyszerűen, röviden. És jöttek az imádságok. Köszönöm Uram, hogy élek. Köszönöm Uram a családomat. Hálás vagyok, hogy itt lehettem a barátaimmal. Kérlek, adj nekünk egészséget. Kérlek, gyógyítsd meg a nagypapámat!
Kedves felnőttek! Nekünk is ezt kellene megtanulnunk. Őszintén imádkozni Istenhez. Nem szépen, nem tökéletesen, nem úgy, hogy megfeleljünk az elvárásoknak, hanem szívből, őszintén. Lehet, hogy régóta nem imádkoztunk. Lehet, hogy úgy járunk rendszeresen templomba, hogy nem szoktunk a saját szavainkkal imádkozni. Lehet, hogy megvan néhány megtanult imádságunk, de azokon kívül nem szólítjuk meg Istent. Hát kérjük őt bátran: Uram, taníts minket imádkozni. Adj őszinteséget az imádságaimba! Segíts, hogy megnyíljak előtted. Mert a lehetőség adott. Bármilyen háttérből, bármilyen körülmények közül jöttünk is, mindnyájan megszólíthatjuk Istent. Egyikünk sem mondhatja, hogy nekem ez nem fog menni, én ehhez kevés vagyok. Teljesen lényegtelen a hátterünk, a lehetőség adott. Mindnyájan imádkozhatunk Istenhez.
2. Ha nem zárkózunk el az imádság lehetősége elől, akkor másodjára fel kell tennünk a kérdést: mire van még szükség? Hittanos táborunk során ez is kiderült. Az imádság mindig időt és odaszánást kíván. A hét egyik különleges lehetősége az imaösvény volt. Az elmúlt hetekben kialakítottunk a templomkertben 5 ima állomást, ahol le lehet ülni, el lehet olvasni néhány gondolatot, és utána elvégezhetünk egy feladatot valamelyik imádságtípushoz kapcsolódva. Lehet Istent dicsőíteni, hálát adni, bűnt vallani, kérni, és másokért is közbenjárni, másokért imádkozni. A gyermekeknek is lehetőségük volt kipróbálni az imaösvényt.
Amikor először megemlítettem, hogy a záró állomáson megtalálható valamilyen ajándék, kijőve a templomból láttam, hogy rögtön, 5 perc alatt végigrohant néhány gyermek az állomásokon, hogy elvehesse a záró jutalmat, ami egy-egy szép kis kő kereszt volt. De aztán igyekeztem elmagyarázni, hogy az imádság nem így működik. Ha valaki nem szán rá időt, akkor éppen a lényege marad ki.
Sajnos, mi felnőttek is beleeshetünk ebbe a csapdába. Jó lenne csak úgy végigfutni az imádságunkon. Csak úgy elmondani gyorsan mi kellene, vagy mi az, amit épp megköszönnénk. És így könnyen felületessé válik az imaéletünk. Nem szánunk rá időt, nem tesszük bele magunkat. Pedig az imádság időigényes. Ha nem szánunk rá perceket, és nem tudunk megállni, nyugodtan, csendben, akkor könnyen felszínessé válik. Mint ahogy egyetlen beszélgetés sem működik ebben a formában.
Az nem beszélgetés, hogy amikor hazajön az iskolából a gyermek, megkérdezzük, hogy mi volt, és fél percben le is zárjuk a beszélgetést. Vagy vajon hogyan érezheti magát a házastársunk, ha azt mondjuk neki, hogy mondd el nyugodtan, mi volt ma veled, de csak 2 percem van rád, mert sietek. Az imádság ugyanígy időigényes. A kérdés tehát az: van-e időnk arra, hogy Istenhez beszéljünk? Ha nincs, akkor abból nem lesz szoros kapcsolat.
3. Végül pedig, harmadjára arra is megtanít minket az Úr Jézus, hogy az imádságnak mindig jutalma van. Az imaösvény végén, jó érzés volt átvenni egy kis apró ajándékot. Ez teljesen rendben van. De az imádság igazi jutalma soha nem lehet csupán egy apró tárgy. Mert a kis kőkereszt csak egy emlékeztető. Emlékeztet az útra, az imaállomásokra, emlékeztet a kimondott szavainkra, és emlékeztet az Úr Jézusra, aki értünk adta önmagát a kereszten. Ő az, aki azóta is egyedüli közbenjárónk az Atyánál. És Ő az, aki megnyitotta a lehetőséget az Isten és ember közötti kapcsolatra.
Az igazi jutalom maga a vele való kapcsolat. Az, hogy nem maradunk egyedül. Hogy van, aki meghallgat bennünket. A gyermekeknek is elmagyaráztam, hogy az imaösvény nem ér véget itt a templomkertben. Itt csak elkezdődik. De aztán mindenki, aki végighaladt rajta, hazamehet, együtt az Úrral. Mert Isten nem csak itt van jelen. Ő nemcsak a templomban, vagy a templomkertben van jelen, hanem ott van velünk. És ha megszólítjuk, ha imádkozunk hozzá, akkor ebben a szoros kapcsolatban mindennapjaink része lehet.
Kedves Testvérek! Gyermekhetünk egyik célja ez volt: megtanítani a gyermekeket imádkozni, hogy Istennel szoros kapcsolatban legyenek. A másik célunk azonban a felnőtteket, szülőket, gyülekezeti tagokat is érinti. Mert az lenne a legnagyobb örömünk, ha nemcsak imádkozó gyermekek, hanem imádkozó családok is lennének itt körülöttünk. És ez már nem a gyermekeken múlik. Ezért bátorítok mindenkit, hogy imádkozzunk otthon. Imádkozzunk a gyermekekkel, imádkozzunk a házastársunkkal, imádkozzunk a szomszédainkkal, szeretteinkkel, legyünk kapcsolatban a mi szerető Istenünkkel.
Sokan kérdezték, hogy lesz-e több tábor az idén. Vagy jövő héten jöhetnek-e a gyermekek? Gyerekhét nem lesz. De az Istennel való kapcsolat az elvihető. És a gyülekezetben való találkozás az folytatódhat. Jöhetnek gyermekistentiszteletre, nyári alkalmakra, és otthon is kapcsolatban lehetnek Istennel.
Kedves Testvérek! A lehetőség mindenkinek adott, az időt nekünk kell rászánni, a jutalom, a vele való kapcsolat pedig maradandó lehet az életünkben. Szánjuk hát el magunkat, és bármilyen szinten legyünk is az imádságban, legyen mindnyájunk őszinte mondata és vágya: Uram, taníts minket imádkozni! Ámen.