Sze
Tiszanagyfalui Igehirdetések
Lekció: Apostolok cselekedetei 12,1-12
Textus: 1 Sámuel 3,10-18
2018. szeptember 16.
Legyen meg a te akaratod. Kedves Testvérek. Az emberiség történelme során talán mindig is ez volt az egyik legnehezebben kimondható mondat. Szabad akaratunk következtében ugyanis a másik akarata helyett sokkal inkább a sajátunkat szeretjük megvalósítani. Bennünk van az ösztönös makacsság, akaratosság, amely sokkal könnyebben alkalmazkodik önmagához, mint máshoz.
Így van ez már kisgyermekkorban is, amikor a még beszélni sem tudó apróságok is összeszorítják a foguk helyét, és ha nem úgy történik valami, ahogyan azt ők szeretnék, komoly ellenállást tanúsítanak. Ez az ösztön jön elő kamaszkorban is, amikor senki véleménye nem számít, csak az, amit a bölcs ifjak jónak látnak. Ez az én életem, ne szóljon bele senki, azt csinálok vele, amit akarok – szokták mondani. És valljuk be őszintén, még a felnőttek világában is a saját akarat az úr, hiszen házassági krízisek, családi perpatvarok, gyülekezeti ellentétek alakulnak ki amiatt, hogy egyik fél sem tud alkalmazkodni a másikhoz, mert mindenkinek a maga akarata a szent és sérthetetlen. Nehezen tudunk kompromisszumokat hozni, nehezen tudjuk elfogadni, hogy időnként a másik ötlete, döntése, gondolata hasznosabb lehet, mint a miénk.
És nemcsak embertársainkkal szemben van ez így, hanem Istennel kapcsolatban is így működik. Az Ő akarata nem mindig egyezik meg a miénkkel. Érezzük, hogy mit várna tőlünk Isten, vagy tudjuk, hogy mit kellene tennünk egy-egy helyzetben, de mivel mi mást akarunk, más a tervünk, vagy az érdekünk, inkább a magunk feje után megyünk.
Azért van ez így az emberekkel és Istennel kapcsolatban is, mert a másik akaratának elfogadásához bizalomra van szükség. Bizalomra, amely tudja, hogy a másik jót akar, és alázatra, amely a közös cél érdekében magát háttérbe tudja szorítani. Bizalomra van szükség, hogy a gyermek elfogadja a szülő akaratát, alázat kell, hogy a beosztott engedelmeskedjen a főnöknek, és szeretet kell, hogy a házastárs felülemelkedjen önmaga véleményén.
Mai istentiszteletünkön két olyan történetbe nyerhetünk bepillantást, amely arról szól, hogy milyen az, amikor az ember a maga akaratát a háttérbe tudja szorítani, és képes arra, hogy rábízza magát Istenre és az Ő akaratára.
Az első történet a heti szakaszunkból, az apostolok cselekedeteiről írott könyvből hangzott el. Az előzményekből kiderül, hogy elkezdődött a keresztyénüldözés, ugyanis Heródes király kegyetlenkedni kezdett a Krisztusban hívő gyülekezet tagjaival, s így például János testvérét, Jakabot kivégeztette. Mivel a zsidóknak tetszett mindez, Heródes tovább akarta folytatni a kivégzéseket, ezért a másik kiemelkedő apostolt, Pétert is börtönbe zárta. Ráadásul jelentős őrséget állított mellé, 16 fő vette körül.
Ebben a helyzetben képzelhetjük, hogy mennyire félhetett Péter. Tudta, hogy pár napon belül kivégzik, esélye sincs a szabadulásra, fel kellett tehát készülni a legrosszabbra. Biztosan bízott Istenben, volt hite, nem is kevés, de azért minden bizonnyal elgondolkodott azon is, hogy miért került erre sor. Miért engedte meg Isten, hogy ide kerüljön, és miért nem oldotta már meg az ő szabadulásának dolgát? Ott, a börtön falai és a fogva tartók között még Péter hite is próbára volt téve.
Érdekes, hogy Isten ez alkalommal egészen az utolsó pillanatig kivárt Péter szabadításával, hiszen az angyal a „meghallgatás”, vagy úgy is nevezhetnénk, hogy a kivégzés napján a hajnali órákban érkezett meg a börtönbe. De végül megérkezett. Ugyanakkor a Szentírásban is egyedülálló az a csodás folyamat, ahogyan az őrök között lévő, és megkötözött tanítvány kiszabadul a börtönből. Nincs vérengzés, nincs verekedés, vagy gyilkosság, hanem Isten egy angyalt küld, aki felébreszti Pétert, és lépésről lépésre kivezeti a börtönből. A láncok lehullnak, a kapuk kinyílnak, az őrök alszanak, a tanítvány pedig követi Isten vezetését, és szabadulását követően visszamegy az övéihez, a gyülekezet közösségébe, ahol éppen imádkoztak, talán érte is.
Péter tudta, hogy küldetése ezzel jár, bízott az ő Megváltójában, és tudta, bármi is legyen, hirdetnie kell az örömhírt. Erről tett bizonyságot nem sokkal korábban, amikor a vének előtt azt mondta: Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint embereknek. De ezt a hitét mutatta az is, hogy miután kiszabadult a börtönből, ugyanúgy folytatta az evangélium hirdetését. Nem menekült el, nem kezdett el bujkálni, hanem hirdette az Úr Jézus szeretetét. Bízott Istenben, tudta, hogy neki az Úr akarata a lehető legjobb megoldás lesz. Ha börtönről van szó, akkor is, de ha csodálatos szabadulásról, akkor is.
Mondhatnánk, hogy könnyű bízni Istenben, ha egy ilyen nagy szabadítást él át az ember. Másik történetünk azonban arról beszél, hogy az Istenbe vetett bizalom, és az Ő akaratában való megnyugvás nemcsak utólag működhet, hanem előre is. Már akkor is bízhatunk Istenben, amikor még nem is éltük át a szabadítást, és ha az Ő akartában nem szerepel a szabadítás, akkor sem kell elfordulnunk tőle.
2. Sámuel próféta első könyvéből olvastuk fel Éli fiairól szóló próféciát. A történet első szakaszát jól ismerjük, amikor a fiatal Sámuelt többször is megszólítja álmában Isten, de csak Éli főpap tanácsára válaszol Istennek: Szólj Uram, mert hallja a te szolgád. A folytatást azonban már kevésbé szoktuk emlegetni. Arról van itt szó, hogy mivel Éli fiai, a papi szolgálatban rengeteg méltatlan dolgot elkövettek, apjuk pedig nem fenyítette meg őket kellőképpen, Isten elhatározta, hogy nem mehet ez így tovább, a fiúknak, és apjuknak is meg kell halnia. A legszentebb szolgálatban Isten nem nézheti tétlenül a méltatlan, bűnös dolgokat, ezért vállalniuk kell a következményeket.
Hogy miért is hoztam fel ezt a történetet? Azért, mert Éli főpap reakciója nagy hitet, és Istenbe vetett bizalmat mutat. Nem lázad, nem kezdi el szidni a fiatal Sámuelt, hogy „hogy mondhatsz ilyet, hát mit képzelsz magadról?”, hanem egy megdöbbentő hitvallást fogalmaz meg: „Ő az Úr, tegye azt, amit jónak lát.” Éli tudta, hogy fiai bűnben jártak, és tisztában volt azzal, hogy ő maga többet is tehetett volna azért, hogy megállítsa gyermekei vétkét. Mindazonáltal nem tagadta meg az Urat. Nem fordított neki hátat, nem hagyta hátra a szolgálatot, hanem elfogadta akaratát. Ő az Úr, tegye azt, amit jónak lát. Még akkor is, ha az ő saját akarata mást diktált, még akkor is, ha ez az ő családjának a végét jelenti. Ő az Úr, tegye azt, amit jónak lát.
Kedves Testvérek! Az elhangzott két történeten keresztül azt kérdezi ma tőlünk Isten, hogy bízunk-e benne? El tudjuk-e fogadni az Ő akaratát, amikor szorult helyzetben vagyunk, és felismerjük-e a szabadítások után, hogy Isten már jó előre tudta, segíteni fog rajtunk? De azt is át kell gondolnunk, hogy hogyan reagálunk, amikor Isten akarata nem egyezik meg a miénkkel? Amikor valamilyen veszteséget, próbát, vagy nehéz helyzetet kell elszenvednünk, mint Élinek, és nem érkezik a szabadítás. Mert utólag már könnyen mondjuk, hogy Isten mennyire a tenyerén hordozott bennünket, de a próbákban, vagy a nehéznek látszó időszakok kezdetén, vajon mennyire tudjuk azt mondani: Ő az Úr, tegye azt, amit jónak lát?
Az Úr Jézus egész földi útján Mennyei Atyja akaratára nézett. Neki is voltak megpróbáló időszakai, amikor böjtölt a pusztában, és a Sátán kísértette, vagy amikor vért verejtékezve könyörgött azért, hogy távozzon el tőle a szenvedés pohara, de végül mindig hozzá tette: ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint Te.
Hát legyen nekünk is bátorságunk így rábízni magunkat szerető Istenünk akaratára, mert Ő minden döntésével és tettével minket szeretne megmenteni. Még a saját akaratával is szembe ment, amikor Egyszülött Fiát, az Úr Jézust adta értünk, hogy minket, makacs, bűnös, és hálátlan embereket megmentsen az örök kárhozattól. Legyen számunkra az Ő akarata az első, hogy bármi jöjjön is elénk az életben, hittel tudjuk vallani: Ő az Úr, tegye azt, amit jónak lát. Ámen.