Júl
Kedves Testvérek! Az elmúlt héten gyülekezetünk néhány tagjával Berekfürdőn táboroztunk, ahol minden nap a reformáció egyik alapigazságával foglalkoztunk. Az első nap a Szentírásról, a második nap Jézus Krisztusról, a harmadikon a hitről, a negyediken a kegyelemről, az ötödik napon pedig Isten dicsőségéről szólt. Az első négy történetben adta magát az üzenet, az utolsó, az Isten dicsőségével kapcsolatos azonban egy kicsit elvontabb volt a többinél, mert ez talán mindnyájunk számára megfoghatatlanabb.
Azt hiszem, azért nehezebb Istennek tulajdonítani a dicsőséget, mert emberi énünk, egónk örül annak, ha dicsérik, és irigységgel néz mindenkire, aki elismerést kap. És ez nemcsak embertársainkkal kapcsolatban érvényes, hanem Istenre értve is. Amikor valami elismerésre méltót teszünk, amikor jó eredményt érünk el, amikor felnéznek ránk az emberek, jól érezzük magunkat, és bár legbelül tudjuk, hogy képességeink, tudásunk, és lehetőségeink is mind Istentől erednek, sokszor némák maradunk az Ő dicsőítésére, és inkább egyetértően fogadjuk a dicsérő szavakat. Köszönöm, valóban jól teljesítettem, valóban sok érdemem van, valóban sokat tettem az elismerésért. Ahelyett, hogy kihasználnánk eredményeinket, sikereinket arra, hogy Istent magasztaljuk, hogy azt mondjuk, ezért egyedül Istené legyen a dicsőség, inkább magunkat helyezzük a középpontba. A kérdés csak az, hogy szeretnénk-e ezen változtatni, vagy továbbra is így éljük az életünket, magunkat dicsőítve, Istent pedig kihagyva az egészből?
Kedves Testvérek. A mai napra rendelt ószövetségi szakaszban Jób könyvének utolsó részét olvastam fel. Egy olyan ember történetének befejező sorait hallottuk, akinek számos helyzetben szintén igen nehéz lehetett kimondania azt, hogy egyedül Istené legyen a dicsőség. Az Ő életében azonban nem azért volt ez nehéz, mert a sokféle sikert és elismerést magának akarta volna megtartani, hanem azért, mert sok-sok megpróbáltatás érte, amelyben nem érezte igazságosnak Istenét. És bár azt írja róla a Szentírás, hogy feddhetetlen ember volt a maga nemzedékében, a sokféle testi-lelki nyomorúság között Isten dicsőítése kimaradt az Ő életéből. A legtöbb helyzetben igazságtalan sorsa miatt lázadt, és barátaival, és Istenével is tulajdonképpen folyamatosan vitatkozott.
A történet utolsó, ma hallott része azonban arról beszél, hogy Jób alázatot tanul. Ahelyett, hogy tovább lázadna Isten ellen, ahelyett, hogy tovább vitatkozna az őt vádolókkal, megszólítja Teremtőjét, és döntéseivel, szavaival Istent felmagasztalja, magát pedig megalázza. Mai istentiszteletünkön, az Ő záróbeszédét átgondolva vizsgáljuk meg magunkat, vajon mi hogyan állunk az alázattal kapcsolatban? Meg tudjuk-e alázni magunkat, és képesek vagyunk-e Isten magasztalására? Segítségképpen vegyük sorra Jób imént felolvasott mondatait.
1. Jób, utolsó válaszát így kezdi: „Tudom, hogy mindent megtehetsz, és nincs olyan szándékod, amelyet meg ne valósíthatnál.” Vagyis belátja, hogy milyen hatalmas az az Isten, akivel szemben a maga igazságát próbálta bizonygatni. A könyv elején hasonlóan gondolkodott, amikor kimondta: az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve, azóta azonban sok vád érte, és talán egy kissé megingott Istenbe vetett hite. Most azonban, miután Isten megszólalt, és a maga mindenhatóságáról, és a teremtett világ csodáiról beszélt, Jób belátja, hogy a teremtő Istenhez képest, Ő csak egy porszem. Ráébred, hogy egyszerűen nem szólhat bele Isten döntéseibe, és nem kritizálhatja alkotóját.
Ézsaiás könyvében kerül elő hasonló üzenettel ez a kérdés, amikor a próféta a fazekas és az agyag kapcsolatáról beszél a következőképpen: „Egyenlőnek tartható-e az agyag a fazekassal? Mondhatja-e az alkotás alkotójának: Nem ő alkotott engem?! Mondhatja-e a fazék a fazekasnak: Nem ért a dolgához?!”Ez az Ige is arról beszél, hogy nekünk, embereknek nincs jogunk kritizálni Isten döntéseit. Nem hibáztathatjuk semmiért. Ő az, aki mindent tökéletesnek alkotott, és ami romlott, és problémás ebben a világban, az mind a mi hibánk. Mi engedünk a gonosznak, mi tesszük tönkre a ránk bízott világot, minden betegség, és fájdalom az ember bűnének következménye.
Kedves Testvérek. Az alázathoz vezető első lépés tehát az, hogy ahogyan Jób tette, úgy mi is belássuk, hogy nem szólhatunk bele Isten dolgaiba. Semmi közünk ahhoz, hogy Isten mit tesz, vagy mit miért enged meg az életünkben. Ez olyan, mintha a gyerekekkel gyurmáznánk, és a gyurmafigura megszólalna, hogy ez így nem jó, másképp formálj, másféle környezetbe helyezz, vagy hasonlók. Hát mi egy gyurmafigura hozzánk képest? És így van ez Mennyei Atyánkkal kapcsolatban is. Ő a formáló, a tervező, mi pedig csupán porszemnyi teremtmények vagyunk. Az alázat első leckéje belátni mindezt, nem pedig lázadni Isten akarata ellen.
2. Miután Jób belátta mindezt, így folytatja: „Hallgass meg, hadd beszéljek! Én kérdezlek, te pedig oktass engem!” Én kérdezlek, te pedig oktass engem. Milyen nehezen mondhatta ki ezt a mondatot Jób. Hiszen általában megfordítva szoktuk megfogalmazni: Majd én megmondom, hogy mi lesz, majd én oktatlak, tanítalak, te pedig kérdezz, ha szeretnél. A Bibliában több történetből is kiderül, mennyire benne van az emberben ez a fajta hozzáállás. Ott volt például Mózes, akit Isten megszólít az égő csipkebokornál, és arra kéri, menjen el Egyiptomba, és hozza ki Izrael népét a fogságból. Ő pedig, ahelyett, hogy hallgatna Isten szavára, és azonnal útra kelne, elkezd akadékoskodni, és szinte ki akarja oktatni Mennyei Atyját. Én nem vagyok alkalmas, küldj mást, oldd meg valahogy a helyzetet, de én nem megyek. Mintha jobban tudná Istennél, hogy mi a legjobb neki, és népének. Vagy említhetnénk Jeremiást is, akit fiatalon hívott el az Úr prófétának, és aki szintén kifogásokat keresett, mert azt hitte, ő jobban tudja, hogy alkalmas-e a feladatra, mint Isten.
Kedves Testvérek. Milyen sokszor szoktuk mi magunk is kioktatni Mennyei Atyánkat. Én tudom, hogy nekem mi a jó, én tudom, hogy miben szorulok segítségre, én tudom, hogy mi a legjobb nekem és a családomnak, majd én megmondom, hogy mit hogy csinálj, kinek milyen próbát, milyen betegséget, ne adj Isten – milyen halált – engedhetsz meg, te csak figyelj, Istenem, tanulj tőlem, és tedd meg, amit kérek.
Mai igénk arra figyelmeztet, hogy tanuljunk alázatot Jóbbal együtt, aki ahelyett, hogy okoskodott volna, arra kérte Istent, hogy tanítsa, oktassa őt. Ne akarjuk mi megmondani Istennek, hogy mi hogy volna jó, hanem kérjük őt, hogy tanítson meg bennünket arra, hogy elfogadjuk az Ő bölcs rendelését, és belássuk, Ő jobban tudja. Ne akarjuk kioktatni azt, aki a semmiből, szavával megalkotta az egész világot, hanem alázzuk meg magunkat előtte, és köszönjük meg, hogy egyáltalán ismerhetjük Őt, és az Ő gyermekei lehetünk.
3. De menjünk is tovább, harmadik pontunkra, amelyben az 5-6. versekre figyeljünk: „Csak hírből hallottam rólad, de most saját szememmel láttalak. Ezért visszavonok mindent, bűnbánatot tartok porban és hamuban.” Jób, azt követően, hogy személyesen is meggyőződik Isten nagyságáról, felismeri saját porszemnyi voltát, minden zúgolódó szavát visszavonja, és bűnbánatot tart. Nem folytatja a panaszkodást, nem okoskodik többet, nem próbálja meg megmagyarázni Istennek, hogy igazságtalanság érte őt, hanem ahogyan a tékozló fiú tette, magába szállt, és megalázta magát.
Testvérek, talán ez a harmadik lépés a legnehezebb. Felismerni a saját hiányosságainkat. Ahhoz azonban, hogy megtanuljuk Istent dicsőíteni, szükség van az önvizsgálatra, és a bűnlátásra. Mert ha tisztán látjuk önmagunkat, bűneinket, hiányosságainkat, akkor sokkal jobban fogjuk látni Isten nagyságát és szentségét. Ha pedig észrevesszük a köztünk lévő különbséget, sokkal könnyebb lesz Isten magasztalása. Akkor őszintén fogunk neki hálát adni az örömökért, áldásokért, és akkor a próbák idején sem az okoskodás, a lázadás, hanem az Istenre való ráhagyatkozás lesz a szívünkben.
4. És hogy mi lesz, ha megtanuljuk ezt az alázatot? Történetünkből ez is kiderül. A Jóbról szóló leírás úgy fejeződik be, hogy Isten mindent kétszeresen visszaad Jóbnak. Összejön a rokonság, és a régi ismerősök, összedobnak neki egy kis kezdőtőkét, Isten pedig megáldja munkáját, és hamarosan újra tekintélyes vagyonnal fog rendelkezni. Emellett hét fia, és három lánya születik, és még unokáit, és dédunokáit is meglátja, hosszú élete vége felé. A történet záró sora is erről árulkodik, amikor így fogalmaz a Biblia: „Öregen halt meg Jób, az élettel betelve.”
Kedves Testvérek! Isten mindenért kárpótol bennünket. Ha felismerjük az Ő nagyságát, ha az okoskodás helyett inkább elfogadjuk vezetését, és ha megvalljuk előtte bűneinket, akkor minket is meg fog jutalmazni alázatunkért. Egyszülött Fia, az Úr Jézus által pedig nemcsak itt, ebben a földi életben segít rajtunk, hanem az eljövendő örök életben is készíti számunkra a helyet, ahol majd az angyalokkal, és a többi megváltott emberrel együtt dicsőíthetjük az Ő nagy nevét. Adja Isten, hogy amikor majd mindennek eljön az ideje, mindnyájan ott találkozzunk. Ámen.