ápr
Lekció: Máté 28,1-10, Galata 2,20
Kedves Testvérek! A mai húsvéti ünneplés a legtöbbek számára azt bizonyítja, hogy az ember, társas lény. Most, hogy a nagypéntek is munkaszüneti nap lett, egy nappal több jutott a húsvéti előkészületekre, és így jobban meg lehetett szervezni a különböző családi programokat. Ha szétnézünk itt a gyülekezetben, észrevehető, hogy azok közül, akik egyébként szinte mindig itt vannak, nem mindenki van jelen, mert sokan ilyenkor a családjukhoz mennek, vagy a családot vendégelik meg otthonukban. Van, aki csak ilyenkor, az ilyen hosszú hétvégéken tud a gyermekeivel lenni, vagy rokonokat látogatni, így hát ki milyen formában, de legtöbben kihasználjuk ezt a néhány napon családi, vagy baráti kapcsolataink ápolására. De még ha nem is jön hozzánk senki, és mi sem megyünk sehová, itt a gyülekezet közösségében egy kicsit mégis közösségben éljük meg a húsvéti ünnep napjait.
Érdekes ez a folyamat, hiszen míg korábban az volt a jellemző, hogy a nagyobb ünnepeken, karácsonykor, húsvétkor és pünkösdkor még azok is eljöttek templomba, akik egyébként nem szoktak, manapság, a családi dolgok és az ilyenkor ránk szakadó szabadság miatt, már sokszor azok sem jönnek el, akik egyébként mindig itt vannak. Persze van ennek emberileg nézve érthető oka, de kérdés, hogy mi lesz ennek a vége. Vajon együtt fogja-e ünnepelni a templomban a család az Isten nagy szabadítását, vagy inkább otthon fogjuk ápolni a családi szálakat, gyakran kihagyva az ünnep lényegét és az ünnepeltet?
Mindenesetre az biztos, hogy a mai húsvéti ünneplésből látszik, hogy fontosak számunkra emberi kapcsolataink. És valóban, nem véletlenül van ez így, Isten társas lénynek teremtett bennünket. Amikor megformálta a világot, mindenre azt mondta, hogy jó, csak egy dologgal nem volt elégedett, ez pedig az Ádámhoz illő társ hiánya volt. Évával kiegészülve végül elkészült a tökéletes közösség, melyben az ember Istennel is, és embertársával is szoros kapcsolatban volt.
Ez a kétirányú kapcsolat sérült meg a bűneset alkalmával. Egyrészt, az ember eltávolodott Teremtőjétől, másrészt a hozzáillő társ előtt is szégyellte magát. Így aztán a bűn következményeként az ember kikerült az Istennel való szoros közösségből, és engedetlensége miatt itt a földön nyomorúságos életre, majd pedig örök kárhozatra lett ítélve. Ez az az út, amelyet a bűn miatt mindnyájunknak meg kellene tennünk, ha Isten mindent ebben a megromlott állapotban hagyott volna bennünket.
Húsvét azonban pontosan arról beszél, hogy Isten nem hagyta, hogy a bűn miatt mindnyájan elvesszünk. Ugyanis éppen ezekben a napokban ismerhetjük fel, hogy az Úr Jézus mi mindent megtett értünk és helyettünk.
Jézus szenvedéstörténetének legelső állomása nem virágvasárnap, nem is nagycsütörtök, hanem a Karácsony. Azzal, hogy megszületett erre a földre, máris lekorlátozta önmagát. Felvette az emberi testet, a fájdalom, a nyomorúság, a betegség lehetőségét, és minden kiszolgáltatottságot magára vállalt, ami az emberi léttel jár. Ekkor még voltak társai, hiszen családban nőtt fel, később pedig lettek tanítványai, barátai, emberi kapcsolatai. De Mennyei Atyjával is szoros közösségben volt, sokat olvashatunk arról, hogy Jézus imádkozik, vagy Atyját hívja segítségül, hiszen az Ő akaratát követte földi útja során is.
Nagypénteken azonban valami megváltozik. Az Úr Jézus a földi lét legaljára süllyed, amikor a kereszten fizikai értelemben a kor egyik legfájdalmasabb, és legdurvább kivégzési módját éli át. Tegnapelőtt erről is hallhattunk néhányan, akik ott voltunk Nagypéntek estéjén a kereszt tövében. Jézus szenved, de most már egyedül. Elhagyták a tanítványai, mindazok, akik földi életében szoros kapcsolatban voltak vele, de ami még ennél is nagyobb nyomorúság volt, az az, hogy Mennyei Atyja is magára hagyta a kereszten. Ezért is kiált fel Jézus fájdalmas hangon a kereszten: Éli, éli lamá sabaktáni, vagyis Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Mert az Atya elhagyta Őt. Jézus kapcsolat és társ nélkül marad. Olyan helyzetbe kerül, amelyet mi érdemeltünk meg, hiszen mi vagyunk engedetlenek, mi megyünk szembe az Atya akaratával, nem pedig Jézus. Mégis, Ő az, akit az Isten magára hagyott a kereszten.
Nagyszombaton pedig még ennél is mélyebbre száll. Nem elég, hogy ártatlanul szenved, nem elég, hogy bűntelenül magára marad, még a nekünk járó kárhozatot is megjárta helyettünk. Azt a helyet, ahová egyébként az Isten nem teszi be a lábát. Azt a helyet, ahol már nincs reménysége az embernek. Ott már hiába kiabálnánk Istenhez, ott már hiába hivatkoznánk arra, hogy jártunk mi annak idején a templomba, vagy volt valaki a családban, aki hitt Istenben. A kárhozatban, a pokolban nincs ott az Isten. De Jézus, ennek ellenére oda is lement, hogy megjárja helyettünk a szenvedés útját. Amit tehát tökéletesen megélt helyettünk, az a teljes magány volt. Az az elhagyatott állapot, amely az Istennek való engedetlenség és a bűn következménye.
És mi történik Húsvét reggelén? Elgördül a sírkő, az asszonyok pedig hallják a hírt: Jézus nincsen itt, mert feltámadt. A Mindenható Isten Fia által helyreállít mindent. Helyreállítja a vele való közösséget, és az egymással való emberi kapcsolatok sérüléseit is.
A gyászoló asszonyoknak vigasztalást nyújt, a gyermekét elvesztő Máriának boldogságot, a Mester nélkül félelemben lévő tanítványoknak hitet, és küldetést ad, az egész emberiségnek pedig megváltást, bűnbocsánatot és örök életet kínál. Helyreáll a teremtési rend, az Isten megint kapcsolatban van az emberrel, és ennek a kapcsolatnak már a földi élet vége sem szabhat határt.
Kedves Testvérek. Röviden és tömören ez az Isten szabadításának folyamata. Mi bűnbe esünk, emiatt Isten igazsága szerint nyomorúság, halál és kárhozat várna ránk. És mit csinál az Isten? Testté lesz, fiában, szenved, meghal, megjárja a kárhozatot, és magára marad, hogy aztán feltámadjon az életre, és az Őt megfeszítő emberekkel, velünk közösségben, kapcsolatban lehessen. Megvált bennünket, azért, hogy társas lényekként nekünk ne kelljen átélnünk azt a hihetetlen magányt, amit Ő átélt a kereszten, majd pedig a kárhozatban. Hogy bármilyen nehéz helyzetben legyünk is, bármilyen próba, fájdalom, gyász, vagy veszteség jöjjön is az életünkben, Ő mindig ott lehessen velünk.
És mit csinálunk mi? Leültetjük a kispadra. Szorítunk neki egy-két órát az ünnepnapokon, vagy talán még ilyenkor sem mindig, mert más kapcsolataink, más dolgaink fontosabbak nála. Nem kellene ennek így lennie.
Akkor értettük meg Húsvét üzenetét, ha nemcsak az ünnepi órákban, hanem életünk minden napján kapcsolatban vagyunk Urunkkal, aki értünk, miattunk, és helyettünk járta meg a szenvedés útját. Ha így élünk, akkor mi is vallhatjuk Pál apostollal együtt: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem. Azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem. Adja Isten, hogy így legyen, Ámen.
Áldott Feltámadás Ünneplést kívánunk!