jan
Textus: 2 Thesszalonika 2, 13-17
Andrássy Gergely, Tiszanagyfalu, 2017.01.15.
Kedves Testvérek. Azt hiszem, elég gyakran előfordul az, hogy az igehirdetésekben, a bibliaórákon, vagy egyéb gyülekezeti alkalmakon a bűnről, vagy emberi hiányosságainkról hallunk. Pál apostol leveleiben is találkozunk ilyen figyelmeztető, intő hangvételű üzenetekkel, hiszen ő is úgy gondolta, hogy a megtéréshez, az Istenhez való odaforduláshoz először észre kell vennünk a magunk gyarló voltát.
Nem tudom, testvéreim, ti hogy vagytok ezzel, de én megvallom őszintén, időnként azért egy kicsit bele fáradok abba, hogy mindig saját gyengeségemmel, bukásommal szembesülök. Mindig csak azt veszem észre, hogy valamit elrontottam, mindig csak azt látom, hogy megint visszaléptem valamiben. Persze tudom, hogy szükséges a bűnök felismerése, és meglátása, és ez segít a változásban, de azért nagyon jól esik, ha nemcsak a bűneimmel szembesülök, hanem egy-egy bátorítással, pozitív értékeléssel is találkozom. És ebben a dologban mi is úgy működünk, mint a gyermekek. Szoktam a saját gyermekeimtől rajzokat kapni, de arra rájöttem, hogy egyáltalán nem mindegy, hogyan értékelem az alkotásokat. Nyilván azt nem mondhatom, hogy mi ez a firka, hiszen azzal lelki sérüléseket okoznék, de valahol azt olvastam, hogy az se jó, ha elhitetjük a gyerekekkel, hogy tökéletes a rajzuk. Így aztán valamit mindig megdicsérek a rajzon, a színeket, a formákat, vagy éppen amit felismerek, ha valamiben pedig tudok pozitív, építő kritikát mondani, akkor azt sem hagyom ki. Ide még lehetne egy napocskát rajzolni, itt még pontosítani lehetne a színezésen, és hasonlók. Állítólag, jobban fejlődik így a gyermek, ha tudja, mivel lehet még jobb az alkotása, de közben mégsem nevették ki kezdetleges rajzát.
Úgy gondolom, testvéreim, Pál apostol is ismerte ezt a fajta motiváló technikát, így aztán mai szakaszunkban azt láthatjuk, ahogy a thesszalonikai gyülekezet számára egy ilyen hálaadással egybekötött építő kritikát fogalmaz meg. De hogy mi is az, amiért hálát ad, és mi az, amivel segíti címzettjeinek hitbeli fejlődését, azt három pontban foglaljuk össze.
1. A felolvasott szakasz azzal kezdődik, hogy Pál apostol hálával tekint vissza a gyülekezet múltjára, eredetére. Hálaadással tartozunk Istennek értetek, testvérem. Elmondja, hogy azért jöhetett létre a thesszalonikai közösség, mert Isten kezdettől fogva kiválasztotta őket az üdvösségre. Vagyis Isten már jóval korábban eldöntötte, hogy szereti őket, és szeretné, ha hozzá tartoznának, benne hinnének. Isten már akkor tudta, hogy el fog jutni az Úr Jézus híre Thesszalonikába, amikor az ott élőknek még fogalmuk sem volt róla. Tudta, hogy az ottaniakat is meg szeretné menteni, tudta, hogy nekik is szükségük lesz Jézus megváltó művére, és tudta, hogy kit fog elküldeni közéjük, hogy beszéljen nekik az Ő szeretetéről. Az, hogy volt, aki elment hozzájuk, az, hogy Pál odafigyelt rájuk leveleiben, és az, hogy elindulhattak a hit útján nem emberi elhatározás, vagy emberi erő következménye volt, hanem kizárólag Isten tervének köszönhető. Ezért ad hálát Pál apostol, nem csupán a hitben járók életéért, vagy a gyülekezet hitbeli növekedéséért, hanem Isten kiválasztó szeretetéért.
Kedves Testvérek. Ahogyan annak idején Isten szándéka alapozta meg a thesszalonikai gyülekezet létrejöttét, úgy határozza meg azóta is a Mindenható rendelése az övéi életét. Éppen ezért azt is kijelenthetjük, hogy az, hogy most itt vagyunk, ugyanennek az Isteni szándéknak az eredménye. Az, hogy létezik Tiszanagyfalui Református Gyülekezet, annak köszönhető, hogy Isten szeret bennünket, és eldöntötte, hogy szeretné, ha az övéi lennénk. Ő az, aki mindent megtett azért, hogy ezen a településen legyenek olyan emberek, akik elfogadják az Ő szeretetét, és hálából megpróbálnak neki tetsző életet élni.
Isten volt az, aki több száz évvel ezelőtt hitet ébresztett az itt élők szívében. Ő volt az, aki a reformáció idején felnyitotta az itt élők szemét mindarra, amit az egyház félreértelmezett, vagy eltorzított, és Ő volt az, aki időről időre adott szolgálatkész és áldozatkész híveket, akik templomot, imaházat, parókiát építettek, azért, hogy növekedjen a reformátusok lélekszáma, és minél többen higgyenek Benne. Isten rendelt ide lelkipásztorokat, akik által megszólalhatott az élő Ige, akik hitre nevelhették, és megtérésre segíthették az itt élőket, és Ő gondoskodott évről évre, évszázadról évszázadra arról, hogy itt létezzen református gyülekezet.
Olyan különleges érzés belegondolni, hogy milyen apró porszemek vagyunk ebben a hosszú folyamatban, mégis jó, hogy itt vagyunk, mert vihetjük tovább mindazt, amit az Isten eltervezett, és elrendelt itt Tiszanagyfaluban.
Mi is, ahogyan Pál tette Thesszalonikában, hálát adhatunk ezért a gyülekezetért, hálásak lehetünk elődeinkért, a jelen szolgálattevőiért, és a következő nemzedékek felnövekvő tagjaiért, akik majd szintén beállnak a sorba, hogy Isten tervét tovább vigyék ebben a faluban.
Azonban azt is meg kell jegyeznünk, hogy Istennek ez a szándéka nemcsak a gyülekezet egészére vonatkozik. Nemcsak a hitben élő közösségek eredete vezethető vissza a mi Urunkra, hanem személyes hitéletünknek is Ő a gyökere. Ha Isten nem döntött volna úgy, hogy elküldi értünk Egyszülött Fiát, akkor most nem lennénk itt. Azt mondja Pál: hálaadással tartozunk Istennek értetek, testvéreim, akiket szeret az Úr, mert kezdettől fogva kiválasztott titeket Isten az üdvösségre. Vagyis, ha Ő nem szeretné beírni egyen-egyenként a mi neveinket az élet könyvébe, akkor talán nem is hallottunk volna róla. Abban a pillanatban, hogy megfogantunk édesanyánk méhében, Ő már tudta, hogy meg szeretne menteni bennünket. Ő már azzal a szándékkal formált meg bennünket, hogy egykor majd halljunk róla, és befogadjuk Őt a szívünkbe. Persze ott van az ember döntési lehetősége, mert nemet is mondhatunk Isten hívására, de a lehetőség mindnyájunk előtt ott van. Isten mindnyájunkat meg szeretne menteni.
És ez óriási dolog. Ezt hívjuk úgy, hogy kegyelem. Mert Isten nem azt nézi, hogy mit tettünk eddig, nem azt nézi, hogy milyen körülmények között nőttünk fel, vagy milyen örömeink, vagy próbáink vannak, hanem csakis azt, hogy elfogadjuk-e az Ő szeretetét. Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz Ő, megbocsátja vétkeinket, és megtisztít bennünket minden gonoszságtól. Mielőtt tehát azt gondolnánk, hogy a mi érdemünk, hogy itt vagyunk, a mi érdemünk, hogy hitben élünk, vagy elbizakodnánk magunkban szolgálataink, áldozathozatalaink miatt, ismerjük fel, hogy Isten megmentő szándéka az, ami bennünket ide vezetett. Ezt és érdemes megköszönnünk, ezért is hálát adhatunk Istennek naponként.
Láthatjuk tehát testvéreim, hogy amint Thesszalonikában, úgy itt Tiszanagyfaluban is, és személyes életünkben is Isten az, aki mindennek a forrása. Ez az első dolog, amire Pál felhívja figyelmünket.
2. A folytatásból azonban az is kiderül, hogy Pál nemcsak a múltért hálás, hanem a jövőre is bizalommal tekint. Még úgy is, hogy tudja, vannak gondok. Mert nemcsak ma vannak próbák, nemcsak a mi életünkben vannak különböző terhek, hanem akkor is, és ott Thesszalonikában is voltak. Pál azonban saját életéből is tudta, hogy Isten a tenyerén hordozza az övéit. Isten elegendő mennyiségű vigasztalást tud adni az övéinek, amikor próbákat kell átélniük, és minden helyzetben elegendő reménységet kínál számukra. Ezért bátorítja az apostol a thesszalonikai gyülekezet tagjait azzal, hogy mindig legyen ott az eszükben az az örök vigasztalás, amely Istennél mindig megtalálható, és az a jó reménység, amely áldássá lehet minden ember életében.
Ez a két tulajdonság szükséges a mai gyülekezetek fennmaradásához. Egyrészt örök vigasztalásra van szükségünk, amikor valamilyen terhet hordozunk, próbát kell megélnünk. Egy gyülekezet életében is lehetnek ilyen időszakok. A régiek közül sokan tudják, milyen nehéz volt egy-egy olyan időszak, amikor például nem volt lelkésze a gyülekezetnek. Amikor egy-egy évre jött valaki, aztán továbbállt, és megint üres maradt a parókia. Bizony szükség volt az Istentől jövő örök vigasztalásra, amikor a gyülekezet lelkészt keresett magának. Vagy olyan időkről is lehetne beszélni, amikor anyagilag volt igen nehéz helyzetben az itteni közösség. Most sem vagyunk nagyon eleresztve, de azért az adományokból fenn tudjuk magunkat tartani. Az elmúlt évben hála Istennek nem kellett hozzányúlni a gyülekezet tartalékához, és közben azért épült egy nagy játszótér, be lettek fizetve a számláink, és a gyülekezet főállásban eltart egy helyben lakó lelkészt. De nem mindig volt ez így. És azért azt tudnunk kell, hogy sok más településen, hasonló, vagy még jóval nagyobb református lélekszámmal sem tudnak önálló lelkészt eltartani. Hálát adhatunk hát mindazért, amink van, de a nehéz időkben is nagyon fontos, hogy ott legyen a gyülekezet életében az Istentől jövő örök vigasztalás, amely mindig ad elég türelmet, és békességet.
És emellett a jó reménységre is szükségünk van. Ha nem reménykednénk abban, hogy fenn tudunk maradni, akkor nem szerveznénk alkalmakat, akkor nem fáradoznánk azon, hogy növekedjen a gyülekezet létszáma. Vagy ha én itt szolgáló lelkészként nem lennék jó reménységgel a gyülekezet jövőjével kapcsolatban, akkor bizonyára másképp állnék hozzá a szolgálathoz, vagy keresnék egy másik helyet.
Örök vigasztalás, és jó reménység. Gyülekezeti szinten, de személyes életünkben is szükséges ez a két dolog. Ha nincs meg a saját életünkkel kapcsolatban örök vigasztalásunk, és jó reménységünk, akkor nem lesz meg a gyülekezetünk vonatkozásában sem. Ha nem nyerünk vigaszt a próbákban Istentől, és nem tudjuk életünk minden részét rábízni jó reménységgel, akkor a gyülekezeti dolgainkban sem fogjuk tudni megélni mindezt. Másodjára tehát, kedves testvérek, fontos, hogy a múltért való hálaadás után bizakodva tekintsünk előre a jövőbe.
3. Végül pedig, harmadjára azért arra is rávilágít az apostol, hogy az említett dolgokban van emberi tényező is. Tőlünk is függ a dolog. Mert nagy ajándék az, hogy Isten kiválaszt minket, gyülekezetünkben, és személyes életünkben, de van, amit nekünk kell megtennünk. Azt mondja a Thesszalonikaiaknak: legyetek állhatatosak, és ragaszkodjatok azokhoz a rendelkezésekhez, amelyeket akár beszédünk, akár levelünk által tanultatok, majd azzal fejezi be a levelet: erősítsen meg titeket minden jó cselekedetben és beszédben.
Legyünk állhatatosak, vagyis kitartóak, és ragaszkodjunk mindahhoz, amit Isten elénk ad a Szentírásban. Így fordítható le mindez a mi életünkre. Ne engedjünk a mai kor kísértéseinek, ne mismásoljuk el Isten egyenes rendelkezéseit, és ne engedjük, hogy bármi is eltorzítsa gondolkodásunkat, és hitünk alapjait. Felelősek vagyunk tetteinkért és szavainkért, és bizony oda kell szánnunk magunkat, hogy az Isten szándéka megvalósulhasson általunk. Krisztus a fej, de mi vagyunk a tagok, így hát mindnyájunknak meg kell találnunk a helyünket a gyülekezetben, a környezetünkben, és oda kell tennünk magunkat, hogy növekedjen az Isten országának lakossága.
Kedves Testvérek. Mai üzenetünk nem arról szólt, hogy milyen bűnösök vagyunk, vagy milyen hibáinkon kell változtatnunk. Ma arra indít minket Isten Igéje, hogy adjunk hálát az Ő kiválasztó szeretetéért, amelyet személyes életünkben, és gyülekezetünkben is megtapasztalhatunk. Ma, azt helyezi szívünkre a mi Urunk, hogy tekintsünk a jövőnkre bizalommal, tudva, mindig számíthatunk az Ő vigasztalására, és vele jó reménységünk lehet az előttünk álló időkre nézve. Végül pedig, de nem utolsó sorban arra is emlékeztetett minket az apostol, hogy felelősek vagyunk minden szavunkért, és tettünkért, így legyünk kitartóak, állhatatosak Urunk szolgálatában, mert akkor növekedhet az Ő országa, és az Úr Jézus érdeméért mi is hozzá érkezhetünk majd meg. Hát adja Isten, hogy ez a mai motiváló üzenetcsomag előre vigye az életünket, és táplálja hitünket. Ámen.