máj
Kedves Testvérek. Valamit valamiért. Az a világ, amelyben élünk ezt a jelszót követi. Úgy működnek a dolgok, hogy ha valamit szeretnék, akkor azért valamit adnom kell cserébe. Ma már ritkaságszámba megy például az egymásnak való segítségnyújtás. Az idősebbek sokszor mesélnek arról, milyen volt az ő fiatalkorukban, amikor a szomszédok, a családtagok együtt dolgoztak, egyszer az egyik földjén, másszor a másikén. Nem írtak szerződést, nem fizettek egymásnak, csak úgy, szeretetből, odaadásból segítették egymást. Ma meg, sokan fogadnak kisebb dolgokhoz is napszámost, és az így elvégzett munka minőségével vagy mennyiségével sem mindig elégedett az ember.Valamit valamiért.
Erről szól nemcsak a munka világa, hanem emberi kapcsolataink is. Egyre kevesebb a házasságkötések száma, és sok esetben a megkötött házasságok is szerződéssel együtt jönnek létre. Azzal indítanak, hogy leírják, milyen módon fogják elosztani a közös javakat, ha esetleg válásra kerülne sor. És ha ilyen az indulás, ilyen lesz a folytatás is. A fiatalok téves elvárásokkal lépnek a közös útra, és azt gondolják, a házasság arról szól, hogy folyamatosan csak kap az ember, és semmiről sem kell lemondania a másik érdekében.
Hát ebben a számító világban ünnepeljük ma az édesanyákat. Azokat az édesanyákat, akik közül legtöbben nem várnak viszonzást. Nem várnak viszonzást, mert az ő szeretetük nem kölcsön-szeretet, hanem odaadó szeretet. Egy édesanya nem vár viszonzást például akkor, amikor megszületik a gyermek és éjjel nappal vele kell foglalkozni. Etetni, pelenkázni, altatni, figyelni, hogy jól van-e. És mindezt ráadásul úgy, hogy a gyereknek kamaszkorában eszébe sem fog jutni, hogy milyen áldozatokat hozott érte az édesanyja. Az első éveket, amelyekben talán a legtöbb gondoskodást kaptuk szüleinktől, nagyrészt elfelejtjük. Én magam is akkor jöttem rá, mit jelent szülőnek lenni, amikor megszületett első gyermekünk és nyilvánvalóan teljesen átrendezte az életritmusunkat. És amikor egy-egy betegségnél, vagy kimerítő éjszakánál már azt sem tudjuk, hogy honnan van erőnk, bizony rádöbbenünk, hogy a mi szüleink is mi mindent megtehettek értünk, úgy, hogy nem is emlékszünk rá.
Azonban nemcsak gyermekkorban, hanem később is odaadó az anyai szeretet. Amikor a fiatallá érett gyermek hosszabb pórázra, vagy elszakadásra vágyik, az anya akkor is megpróbálja védeni, óvni, még ha ezért sokszor csak a lázadást, az ellenkezést kapja cserébe. Aztán később, amikor a gyermekek kirepültek, az édesanya nagymamává válik, ugyanez folytatódik. Ha valami baja van a gyereknek, vagy valami fontos elintéznivalója van a fiataloknak a nagyszülőket általában a föld alól is elő lehet rángatni. Legtöbben odaszánják az idejüket, az erejüket, a pénzüket, csakhogy a tőlük telhető legnagyobb mértékben támogatni tudják önállósult gyermekeiket, unokáikat.
És még az élet végéhez közeledve is felismerhetjük ezt az önzetlen anyai odaadást. Amikor már neki volna szüksége a segítségre, amikor már az ő ereje fogyott el, akkor is tud odaadóan lemondani a szükséges figyelemről. Hányszor halljuk idős szülőktől, nagyszülőktől: csináljátok csak a dolgotokat, majd benéztek máskor, az én dolgom megvár, menjetek csak, a tiétek fontosabb. Hányszor adják oda a nagyszülők a megtermelt zöldségeket, a felnevelt tyúkot, vagy a szűkös nyugdíjból is azt a pár ezer forintot, hogy a gyermeknek, az unokának minél több legyen. Ilyen a viszonzást nem váró, odaadó szeretet.
Ez az odaadó szeretet azonban nemcsak az édesanyákban működik. Bár az óvodai és iskolai ünnepségekről csak anyukákat és nagymamákat láttam kisírt szemekkel kijönni, azt gondolom, hogy bár nincs hivatalos ünnepség, de az édesapák is nagyon sok helyzetben hasonló odaadással vannak, mint az édesanyák. Mondták is a héten, hogy valamikor apák napja is van, csak valamiért eddig még úgy kimaradt a köztudatból. Pedig, én magam is mondhatom, hogy mi is tudunk odaadóan szeretni. Amikor egy apuka például úgy végzi a munkáját, hogy tudja, gyermekéért, családjáért teszi azt, akkor mi az, ha nem odaadó szeretet? Amikor elpakolja a játékokat, felfújja a labdát, vagy megszereli a biciklit, a maga módján, odaadóan szeret. Ő sem vár viszonzást. Amikor besegít a házimunkába, amikor esetleg főz, vagy netalántán kiteregeti a ruhákat, azt is teheti gyermekeiért, családjáért, odaadó szeretettel.
De azt kell mondanom, hogy még csak szülőnek sem kell lenni ahhoz, hogy valaki így tudjon szeretni. Van, aki testvérként éli meg ezt a szeretetet. Segít, ha a testvére bajban van, még akkor is fogadja, amikor rossz fát tett a tűzre. Nem a hibát keresi a másikban, hanem szeretettel, törődéssel veszi körül, mert az a láthatatlan szál örökre összekapcsolja őket. És hát a házastársak között is, valahogy így kellene megélni az odaadó szeretetet. Nem azt kellene nézni, hogy mit rontott el a másik, hanem arra kellene törekedni, hogy minél jobban ki tudjuk egészíteni egymást. Nem azt kellene mondani, szeretlek, ha rend van, ha jól főzöl, ha elég pénzt keresel, hanem azt, hogy szeretlek, még akkor is, ha nem vagy tökéletes. Szeretlek, mert eldöntöttem, hogy szeretlek. Még a hibáid ellenére is. Azokkal együtt is.
Kedves Testvérek. Pontosan erről beszél Pál apostol a mai napra rendelt igeszakaszban. A Biblia szerkesztői azt a címet adták ennek a résznek, hogy a keresztyén család. Keresztyén, vagyis Krisztushoz tartozó. És sorolja az apostol, hogy hogyan engedelmeskedjenek férjüknek az asszonyok, hogyan szeressék feleségeiket a férfiak, hogyan fogadjanak szót a gyermekek. Mert aki Krisztushoz tartozik, az képessé válik az önzetlen, viszonzást nem váró, odaadó szeretetre.
Ezt foglalja össze a 23. versben Pál a következőképpen: Amit tesztek, jó lélekkel végezzétek, úgy, mint az Úrnak, és nem úgy, mint az embereknek, tudván, hogy ti viszonzásul megkapjátok az Úrtól az örökséget.Ha valaki ezt meg tudja élni, legyen az édesanya, édesapa, nagyszülő, vér szerinti és lelki testvér, házastárs, vagy igaz barát, akkor méltán nevezhető Krisztushoz tartozónak. Hiszen az Úr Jézus az, akitől a legjobb példát láthattuk erre az önzetlen szeretetre. A filippi levélben írja róla Pál apostol: Ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult. Megalázta megát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Vagyis Istenként emberré lett, és úrként szolgává lett értünk. A mi vétkeinkért kapott sebeket, és értünk, helyettünk meghalt és megjárta még a kárhozatot is. Mindezt úgy, hogy mi még nem is éltünk, nem is tartoztunk hozzá.
És itt van egy óriási különbség a mi emberi önzetlen szeretetünk és az Ő önzetlen szeretete között. Mert Ő nem azért az egy-két gyermekéért, vagy közeli hozzátartozójáért adta oda magát, hanem olyanokért, mint amilyenek te meg én vagyunk, bűnös emberekért. Még azokért is, akik nem is hisznek benne. Hát ez az igazi, odaadó szeretet.És mivel Ő ezt tette értünk, hálából mi is megélhetjük azt, amit tőle kaptunk. Mi is segíthetünk úgy egymáson, hogy nem várunk viszonzást. Mi is tehetünk jót úgy, hogy nem a fizetségre nézünk.
Tehetjük mindezt anyaként, apaként, nagyszülőként, tehetjük testvérként, házastársként vagy igaz barátként. Ha pedig ezt tesszük, akkor tudhatjuk, hogy az örökség, a mi Urunkkal való örök élet el van készítve számunkra, és már itt, a földi életben ezzel a reménységgel szolgálhatjuk Istent és egymást. Kövessük hát ebben is az Úr Jézust, végezzük el a ránk bízott küldetéseket, bármit és bárkit is bízott ránk Urunk, és tegyük mindezt Isten iránti hálából, örömmel és odaadóan. Ámen.