nov
Lukács 9, 59-60
Kedves Testvérek. Halottak napja előtt már minden este arról szólnak a hírek, hogy egyre többen keresik fel szeretteik sírhelyét, és nagy a forgalom a temetők környékén. A virágboltokban egymást követik a vásárlók, és természetesen a piacokon is nagy a választék az ilyenkor szokásos virágok és mécsesek kínálatában. És valóban, megmozdul ilyenkor a település, fiatalok és idősek, közel lakók, vagy egészen távolról érkezők is megtalálhatóak a temetőkertben. Bizonyára az idén is kimentünk szinte mindnyájan az emlékezés helyére, hiszen érintettek vagyunk. Mindenkinek van legalább egy-két rokona, akit elvesztett, és akinek a sírhelyét az év ezen idején mindenképpen felkeresi. Van, aki már napokkal korábban szépen rendbe tette a sírhelyeket, nehogy valaki azt mondja, hogy nem figyelnek oda ezekre a dolgokra. Tegnap, amikor a görög katolikus atya meghívására én is részt vettem az ilyenkor szokásos temetői liturgián, látva a zsúfolt temetőt, elgondolkodtam azon, hogy ha egy más kultúrából érkező ember lennék, mit gondolnék az ilyenkor szemet szúró szokásokról. Miről árulkodnak a körülmények? Néhány mondat erejéig gondolkodjunk közösen erről a kérdésről.
Ha képesek vagyunk kicsit felülnézetből rátekinteni az ilyenkor szokásos hagyományokra, azt vehetjük észre, hogy a halottak napi kellékekkel tudatosan vagy tudattalanul, de megpróbáljuk eltakarni a valóságot. Megpróbáljuk úgy berendezni a temetőt, a sírokat, hogy aki ránéz azokra, annak ne a halál, a fájdalom jusson az eszébe. Gondoljunk csak bele. Már a temetések is erről szólnak. Amikor Mátyus nagyapám tavaly meghalt, édesanyámmal én mentem intézni a dolgokat, és életemben akkor először mentem be egy temetkezési vállalkozó üzletébe. Mit lát az ember az ilyen helyeken? A legolcsóbb koporsók is szépek, díszesek. Mintha azt hirdetnék, nincs itt semmi baj. Ki vannak párnázva, szépírással rájuk lehet íratni az elhunyt nevét, csillognak a lakkozástól, meg se mondaná a más kultúrából érkező ember, hogy egy holt test lesz benne, és mindezt be fogják temetni a földbe. Vagy ott vannak az urnák is. Nagy a választék, van fából, porcelánból, fehér, fekete, amilyet csak gondol az ember. Az urnák esetében valamivel még – ha lehet ilyet mondani – talán könnyebb is a temetés szertartását átvészelni, hiszen nem tudjuk odaképzelni az elhunytat, mivel már csak a hamvai vannak ott, nem pedig az egész teste. Aztán beszélhetnénk a virágokról. Érdemes volna kiszámolni egy-egy temetésen, hogy mennyibe kerültek azok a virágkoszorúk, csokrok, amelyeket az elhunyt tiszteletére szeretetből, megszokásból letettünk a ravatalánál. Remélem nem veszi senki sértésnek amit mondok, de egy-egy kevésbé jómódú család esetében talán nagyobb segítség lenne, ha a temetési költségekhez járulnának hozzá a virág árával, ahelyett, hogy néhány napig szép legyen a sír. Voltam már olyan lelkésztemetésen, ahol úgynevezett koszorúmegváltással járulhattunk hozzá a temetéshez, és azt gondolom, az itt maradók számára ez sem elhanyagolható támogatás. Mégis, legalább egy autónyi virág mindig kerül a sírokra, mert ezzel is széppé tesszük a veszteséget. Sőt, egy jó ideje már attól sem kell tartani, hogy megfagy a virág, hiszen művirág is kapható. Igényes, és a maga nemében szépnek is mondható utánzatokat is láthatunk, amely nemcsak olcsóbb, de jóval tartósabb is élő társánál. Nem fagy szét a váza a víztől, hiszen nem is kell hozzá víz, nem kell utána takarítani, csak egyszerűen kivesszük, ha úgy gondoljuk. Ez is kicsit arról árulkodik, hogy nincs itt semmiféle gond, a sírokon még a virág sem hervad el, nyoma sincs itt az elmúlásnak.
De ha már halottak napja után vagyunk, ha ezekben a napokban sötétedés után megnéztük a temetőt, láthattuk, hogy milyen szépen fénylenek a szebbnél szebb mécsesek. Ezekből a kellékekből is nagy a választék. Van kicsi és nagy, műanyag és porcelán, színes és átlátszó, mindenki kedve és pénztárcája szerint válogathat. Amikor pedig a nap lemegy, felragyog a sötétségből a temető különleges hangulatú fénye. Fény jön a temetőből. Ahol a sötét sírokba zárva elhunyt szeretteink nyugszanak, világít a gyertyaözön, mintha a halál sötétségének nem lenne hatalma rajta. De nemcsak az időszakos kellékek, a virágok vagy a mécsesek próbálják meg elfeledtetni a halált, a veszteséget, hanem még a sírhelyek is erről árulkodnak. Ha megnézzük a mi temetőinket, a legtöbb sír betonból vagy márványból van. Míg régen elég volt egy-egy kopjafa, amely idővel tönkre ment, vagy egy-egy kő, amely jelezte, hogy ki nyugszik az adott helyen, ma már maradandó sírokat építtetünk szeretteinknek és magunknak. Nem tehetünk róla, ez a hagyomány, ebben élünk, ezt szoktuk meg. Örökéletű betonkereteket állíttatunk, márványlapokkal. Mintha ezzel meghosszabbítanánk az elhunyt életét, vagy ezzel gondoskodnánk arról, hogy ránk sok év múlva is emlékezzenek. Tudatosan vagy tudat alatt, de ezzel is eltakarjuk a valóságot, és nem veszünk tudomást a tényről, a földi élet véges.Testvérek. Be kell látnunk, hogy az a kultúra, az a hagyomány, amelybe élünk, és amelyben gyászolunk sok esetben megpróbálja eltakarni, elfedni a lényeget, a gyászt, a fájdalmat, a veszteséget, amellyel egyébként ilyenkor szembesülnünk kell. De ha ilyen sokféleképpen védekezünk a tényekkel szemben, azon is érdemes elgondolkodnunk, hogy mi a valódi oka annak, hogy ilyen fontos számunkra ez a sok temetési, gyászolási kellék?
Úgy gondolom, hogy legalább három oka van annak, hogy a felsorolt szokásokat alkalmazzuk. Az első ok az, hogy igyekszünk ápolni a hagyományokat, és úgy teszünk, ahogy a szüleinktől láttuk, ugyanúgy temetkezünk és ugyanúgy gondozzuk a sírokat. Ilyenkor mindig megemlékezünk az elhunytakról, felidézünk egy-egy szép közös emléket, és megköszönjük Istennek az elköltözöttek életét. Megadjuk a tiszteletet, elejét vesszük a rosszindulatú megjegyzéseknek és teljesítjük kötelességünket, mert így neveltek, ebben nőttünk fel, és így éljük meg gyászunkat is évről évre.A második oka az lehet a temetési, gyászolási kellékek használatának, hogy ezek által megpróbáljuk életben tartani a kapcsolatot az elhunyttal. Elrejtjük a veszteséget, és életben tartjuk a gyászt. Higgyük el, ezt nem mindig tudatosan tesszük. Egyszerűen csak azzal, hogy naponta, vagy hetente friss virágot viszünk a temetőre, valami olyasmi épül be a tudatunkba, hogy az elhunyt nem is halt meg, hiszen ott van a sírban, és rendszeresen találkozom vele. Megállok a sírnál, elmondom neki az örömöket, bajokat, lesepregetem a márványlapot, a sír környékét, tulajdonképpen az elhunytat, vagy az emlékét gondozom napról napra, hétről hétre. Félre ne értsük, nem arról van szó, hogy nem kell gondozni a sírokat, csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy az ilyen dolgok eltúlzása megnehezítheti a gyász folyamatát, és a veszteség feldolgozását. A felsorolt szokások használatának harmadik oka pedig az lehet, hogy a gyászoló ezúton szeretné jóvá tenni korábbi hibáit. Az ilyen ember úgy érzi, valamit elrontott, vagy elhanyagolt az elhunyttal kapcsolatban, és mivel más módon már nem tud segíteni helyzetén, így próbálja helyrehozni a helyrehozhatatlant. Életében nem tudtam neki mindent megadni, hát most megteszek minden tőlem telhetőt. Valami miatt haragban voltam vele, hát most remélem így megenyhül. De sok teher előkerül a temetőkben, amelyek megnehezítik a gyászt és a továbbhaladást.
Kedves gyülekezet. Láthatjuk tehát, hogy sokféle oka van a különböző gyászolási szokásoknak és kellékeknek, de most végül nézzük meg, hogy milyen igei üzenet mutathat irányt életünknek ezen területén. Az elmúlt napokban olvashattunk arról az újszövetségi kijelölt igeszakaszokban, hogy mit jelent követni az Úr Jézust. Jézus ugyanis mielőtt kiküldte tanítványait a szolgálatra, elmondta nekik, hogy milyen helyzetben mit tegyenek. Mielőtt azonban a tanítványok elindultak volna, három ismeretlen tanítvány mondatát olvashatjuk. Ezek közül most a másodikat hadd olvassam fel még egyszer és ez alapján próbáljuk meg átvenni Isten üzenetét. „Egy másikhoz pedig így szólt: Kövess engem! De ő ezt kérte: Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek, és eltemessem apámat. Jézus így válaszolt neki: hadd temessék el a halottak a halottaikat, te pedig menj el és hirdesd az Isten országát. Testvérek, vajon hogy értette ezt az Úr Jézus? Talán azt jelenti ez a mondat, hogy aki odafigyel elhunyt szerettei sírjaira, az lelkében halott? Én úgy gondolom, hogy ennek a mondatnak nem ez a lényege. Hiszen minden kornak meg vannak a maga szokásai, Jézus idejében is voltak hagyományok, amelyek meghatározták a gyász szertartását és a temetés utáni dolgokat. Persze ha valakit annyira megkötöz a sírok ápolása, hogy nem látja és nem hiszi a folytatást, a feltámadást, akkor valóban beszélhetünk a lelki halál állapotáról.Jézus felszólításának azonban sokkal inkább a második fele az, amely előre vihet bennünket. Te pedig menj el és hirdesd az Isten országát. Vagyis menj el, és foglalkozz az élőkkel. Azokkal az élőkkel, akik lelki értelemben a halálban vannak, mert nem élték át a megváltást, nem élték át a bűnbocsánatot, és nincs bizonyosságuk örök életük felől.Két dolog miatt mondja ezt Jézus. Először is azért érdemes az élőkkel foglalkoznunk, mert a halottakért már nem tehetünk semmit. Isten igéje szerint ugyanis abban a pillanatban, amikor meghal az ember, eldől, hogy hová kerül. Mindenkinek örök élete van, az a nem mindegy, hogy Isten közelében, a mennyországban, vagy tőle távol, a pokolban töltjük az örökkévalóságot. Ha itt, a földi életben megvalljuk bűneinket és kérjük az Ő szabadítását, akkor nála folytatjuk, ha pedig ez elmarad, akkor örök szenvedésben lesz részünk.Fontos ezt tisztáznunk időről időre, mert sok másféle tanítást is ismerhetünk. Tegnap, az ökumenikus temetői liturgián is elhangzott katolikus részről, hogy a tisztító tűzből úgymond kiimádkozhatjuk szeretteinket, meg értük misét mutathatunk be. Csakhogy ennek pont az ellenkezője van benne a Szentírásban. Jézus maga mondja el a gazdag és lázár történetét, azért hogy tisztán lássuk, a halál után nincs ide-oda mászkálás, mert a két hely között nagy szakadék van. Se pokolból a mennybe, se fordítva nem lehet átjutni. A halottakért tehát már nem tehetünk semmit. Elmondhatunk 150 miatyánkot is a síroknál, attól a halott helyzete nem fog változni. Tehetünk millió virágot a sírokra, és elkölthetjük az összes pénzünket egy-egy temetéskor, de ezzel nem segítünk az elhunytnak. Az élőkért azonban még tudunk mit tenni. Erre bátorít bennünket ma is az Úr Jézus. Ahhoz azonban, hogy hirdethessük az Ő országát, annak részesévé kell válnunk.Ha megismerjük őt, ha behívjuk az életünkbe, ha elfogadjuk az ő megváltását, akkor mi is az ő országának polgáraivá válunk, és így másoknak is tudunk majd arról beszélni. Ha pedig így élünk, akkor a hétköznapokban is látszik rajtunk, hogy hozzá tartozunk. Akkor szavainkban, tetteinkben az ő országát mutatjuk fel a körülöttünk élőknek.
Kedves Gyülekezet. Összefoglalva az elhangzottakat, elmondhatjuk, hogy ilyenkor, halottak napja környékén helye van az emlékezésnek. Adjunk hálát elhunyt szeretteink életéért, vigyük ki azt a virágot, tegyük rendbe azt a sírt, persze mindezt mértékkel, mert ez hozzátartozik a gyász feldolgozásának folyamatához. Azonban ismerjük fel, hogy sokkal nagyobb felelősségünk van az élők gondozásában. Mert halottak napja egyszer van egy évben, az összes többi azonban lehet az élők napja. Vigyünk élő szeretteinknek virágot, ne csak a meghaltaknak. Mondjuk el az élőknek az örömeinket, a próbáinkat, és ápoljuk a velük való kapcsolatainkat. Életünkkel és szavainkkal pedig hirdessük számukra is az Isten országát és a feltámadás örömhírét, amely már itt a földi létben is megerősít minket abban, hogy az Úr Jézus érdeméért a benne hívő elköltözötteknek és nekünk is vele való örök életünk van. Ámen.