okt
Személyválogatás.
Kedves Testvérek! A napokban Jakab levelét kezdtük el olvasni, amelynek egyik fő üzenete az, hogy a hit és a cselekedetek szorosan összekapcsolódnak. Hiába hiszünk Istenben, ha a tetteinkben nem tudjuk ezt megélni. Hiába vagyunk jók elméletben, ha a gyakorlatban, a hétköznapi életben nem tudjuk felmutatni hitünk következményeit. Olyan ez, mint mostanában a magyar foci. Elméletben mindenki nagyon jó, amikor nézzük a válogatott meccseket, a tv előtt mindenki tudja, hogy mit és hogyan kellett volna csinálni, csak a pályán levőknek nem megy a dolog. A meglévő tudást, nem tudjuk átültetni a gyakorlatba, és ezért számolgatjuk állandóan azt, hogy matematikailag ki lehet-e még jutni a különböző nemzetközi bajnokságokra.
Mai igénk az elmélet és a gyakorlat összefüggésében arra szeretne rámutatni, hogy ha valaki az Úr Jézushoz tartozik, akkor ne legyen személyválogató. Nézzük most meg ennek a tanításnak először az elméleti hátterét, majd pedig a gyakorlati lehetőségeit.
Ne legyetek személyválogatók – mondja tehát Jakab. De mi is ennek a tételmondatnak az elméleti háttere? Miért nem lehetünk személyválogatók? A Biblia tanítása szerint azért nem jó a személyválogatás, mert az Úr Jézus előtt mindenki egyenlő. Az Ő szemében nincsen különbség köztünk, emberek között. Ez a fajta egyenlőség két dologban is megállja a helyét. Igaz ez először is bűnös voltunkra. Mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének – mondja Pál a római levélben. Aztán ugyancsak a római levélben mondja: nincsen igaz ember egy sem, nincsen, aki értse, nincsen, aki keresse az Istent, mind elhajlottak, valamennyien megromlottak, és nincsen, aki jót tegyen, nincs egyetlen egy sem. Nyitott sír a torkuk, nyelvükkel ámítanak, kígyóméreg az ajkukon, szájuk átokkal és keserűséggel van tele. Lábuk gyors a vérontásra, romlás és nyomorúság jár a nyomukban, és a békesség útját nem ismerik: Isten félelmével nem törődnek.” De erről beszél a 14. zsoltár is. „Az Úr letekint a mennyből az emberekre, hogy lássa, van-e köztük értelmes, aki keresi az Istent? Mindnyájan elfordultak tőle, egyaránt megromlottak. Senki sem tesz jót, egyetlen ember sem.”
Vagyis ezek szerint a bűnben mindnyájan megegyezünk. Lehet, hogy nem mind ugyanazokat a bűnöket követjük el, de bűnösök vagyunk, a bűn pedig elválaszt Istentől. Elválaszt az úgynevezett kis bűn is, és a nagy bűn is, mindkettőnek a kárhozat a jogos következménye. Így aztán nem tehetünk különbséget abban, hogy ki mennyire bűnös közöttünk. Bármennyire is tiltakozik ez ellen a józan eszünk, hiszen mi jó emberek vagyunk, nálunk sokkal bűnösebbek is vannak, de a Biblia egyértelműen azt mondja, hogy a bűnben nincs különbség. A bűneink következményei között lehet különbség, de bűnös voltunkban nincsen. Isten kegyelme nélkül ugyanolyan bűnösek vagyunk mindnyájan, akik méltók az ítéletre.
Azonban nemcsak a bűnben vagyunk egyenlők, hanem abban is, hogy az Úr Jézus váltsága által mindnyájan az Ő megváltott gyermekei lehetünk. Nincs kivétel. Nincs olyan bűnös, akinek az Isten kegyelme ne lenne elég a megváltáshoz. Nincsen olyan rablógyilkos, parázna, családját, vagy magát tönkretevő alak, akit ne tudna megmenteni az Isten szeretete. Csak egy példát említve eszünkbe juthat a megtérő lator esete. A kereszten Jézus mellett szenvedő elítélt közönséges bűnöző volt. Ő maga is tudta, hiszen meg is fogalmazta, hogy őt igazságosan ítélték el, hiszen bűnei miatt méltó a kereszthalálra. Az Úr Jézus mégis megbocsátott neki. Azt ígérte: ma még velem leszel a paradicsomban. Miért? Mert belátta bűneit, és felismerte az Isten Fiát. Hitt Jézus hatalmában, és szeretetében. És ezért pontosan úgy, mint mondjuk Péter, János, vagy a később megtérő Pál apostol reménység szerint az Isten országába került. Mert nemcsak a bűnben, hanem a megváltottságban sincsen különbség az emberek között. Vagy megtér az ember, megvallja bűneit, és megpróbál Istennek élni, vagy nem tér meg. Olyan nincs, hogy kicsit megtér, vagy nagyon megtér. Megváltást elfogadó, és a megváltás elutasító emberek vannak. Az már más kérdés, hogy ki mennyire szentelődik meg élete során. Ki mennyire növekszik a hitben, a jótettekben, az Istennek való odaszentelt életben. Erről nem rég beszéltünk, amikor szóba került, hogy az Isten országában is lesz kisebb és nagyobb megbízatás, aszerint, hogy ki mennyire szentelte oda az Úrnak az életét.
Ez tehát az elmélet. Azért nem lehetünk személyválogatók, mert Isten sem az. Egyenlők vagyunk bűnös voltunkban, és Isten kegyelme is érvényes mindnyájunkra. De menjünk most tovább, és térjünk át a gyakorlatra. Mit is jelent a személyválogatás, és hogyan viselkedhetünk Krisztusi módon?
A lényeg itt is a Jézusra való koncentrálás. Így mondja Jakab: amikor dicsőséges Urunkba, a Krisztus Jézusba vetett hit szerint éltek…ne legyetek személyválogatók. Vagyis, ha Jézushoz tartoztok, akkor úgy kell viselkednetek, ahogyan Ő azt megmutatta. De hogyan is élte meg ezt Jézus? Nézzünk néhány példát az Ő hozzáállására, és a korabeli társadalom megítélésére.
Vegyük először is az anyagi helyzet dolgát. Jézus korában a világ nem foglalkozott a szegényekkel. Ha csak az Úr születésének körülményeire gondolunk, láthatjuk, hogy mennyire nem érdekelt senkit egy szegény házaspár szállás igénye. Nem foglalkoztak a koldusokkal, kitaszították őket, míg az előkelő, gazdag embereket hangosan köszöntötték, dicsérték.
Ezzel szemben Jézus nem tett különbséget. Több alkalommal szóba állt koldusokkal, nélkülözőkkel, szegény sorsú emberekkel. De ugyanígy viszonyult a gazdagokhoz is. Engedett a százados hívásának, de segített az előkelő Jairusnak is.
Vajon mi személyválogatók vagyunk ilyen téren? Lesütjük a szemünket, amikor egy hajléktalant látunk? Vagy arrébb ülünk a buszon, vonaton, ha egy láthatóan szegényebb öltözetben lévő ember ül mellénk? Hogy viselkedünk a gyülekezetben ilyen téren? Az előkelő vendégeket köszöntjük és leültetjük, a nehéz hátterű, szegényeket pedig inkább csak úgy megtűrjük? Magunkban még talán fel is tesszük a kérdést, hogy mit keres itt? Minek jön ez ide? Érdemes elgondolkodni azon, vajon nem vagyunk-e mi is személyválogatóak az anyagi dolgokban? Főleg azért, mert mások helyzetét mindig magunkhoz mérjük. Aki nálam szegényebb, nehezebb sorsú, az már tényleg nem való ide. De aki nálam gazdagabb, jobb helyzetben él, az szintén nem tetszik, mert irigy vagyok rá, nem akarom látni a sikerét. Legtöbben csak azokat tudják elfogadni, akik ránézésre is hasonló helyzetből vannak. A többi az nem közénk való, azzal nem tudunk párbeszédet folytatni. Jól van ez így?
Aztán nézzük meg másodszor a társadalmi különbségeket. Jézus korában voltak olyan embercsoportok, akiket mélyen megvetett, sőt kitaszított a társadalom. Ilyenek voltak például a vámszedők, akikben árulókat láttak a zsidók, hiszen ők a római hatalom által megvásárolt emberek voltak. De ilyenek voltak a paráznák is, a házasságtörésen kapott emberek. Ha kitudódott a dolog, bárki nyilvánosan megkövezhetett egy házasságtörésen ért asszonyt. És a súlyos betegségekben szenvedőkre is megvetően tekintettek. Emlékezhetünk a történetre, amelyben azt kérdezik a tanítványok Jézustól, hogy ki vétkezett? A vakon született ember, vagy a szülei, hogy ilyen betegségbe került? Jézus pedig odamegy a beteghez, és meggyógyítja. De gondolhatunk a parázna nő esetére is, akit tudatosan Jézus elé vittek, hogy ő is ítélje el, ahogy mindenki más, a Mester azonban szeretettel fordult felé, és megbocsátotta bűneit.
Vajon a mi környezetünkben vannak-e ilyen kitaszított emberek? Van-e olyan személy a családban, akivel senki nem foglalkozik? Aki felé bezártuk az ajtókat? Vagy van-e olyan szomszédunk, akire senki nem nyitja rá az ajtót? És mi a helyzet a gyülekezetben? Vajon van-e olyan gyülekezeti tagunk, aki úgy jár a templomba, hogy talán hetek óta nem szólt itt hozzá senki? Vagy ha megjelenik valaki, aki nem szokott járni, van-e itt befogadó közösség, vagy inkább az ellenállást érzékelik részünkről?
És mi a helyzet a személyválogatással, ha az emberek hitét, vallásos életét nézzük? Jézus korában sokan felnéztek a farizeusokra, írástudókra, mert úgy gondolták, ők tökéletesen betartják a mózesi törvényeket. Eközben még a tanítványok is félrelökték a gyermekeket, vagy például a vak Bartimeust is, mert úgy gondolták, Jézus számára nem olyan fontosak, hiszen nem járnak élen a hitben.
Az Úr azonban az ilyen esetekben mindig azt mutatta meg, hogy mindenkit vár. Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, mert ilyeneké a mennyek országa – mondta, és Bartimeust is magához hívatta. Azért, mert Ő nem személyválogató. Neki nem a vallásos gyakorlatok, nem a hit mélysége, nem az ember eddigi szolgálatai, hívő cselekedetei számítanak, hanem az, hogy mi van a szívben.
Tudunk-e mi is ilyen nyitottak lenni? Tudunk-e segíteni kereső szeretteinknek, akik még csak most indultak el a hit útján, vagy elvárjuk tőlük, hogy mindent rögtön tökéletesen csináljanak? Képesek vagyunk-e arra, hogy segítsük, tanítsuk, hívogassuk, és befogadjuk azokat, akik csak nem rég óta járnak a gyülekezetbe, vagy egy-egy alkalomra? Tudjuk-e az Úr Jézus szeretetével fogadni azokat, akik nem vallásos családban nőttek fel, vagy nem rendelkeznek hívő háttérrel, gyülekezeti múlttal?
Amikor dicsőséges Urunkba, a Jézus Krisztusba vetett hit szerint éltek, ne legyetek személyválogatók. Nagyon egyszerű tehát a képlet, ha a Jézus Krisztusba vetett hit szerint élünk, akkor törekednünk kell arra, hogy ne legyünk személyválogatók, ha pedig nem törekszünk erre, akkor hiteltelenné válunk, és ellentmondásos lesz életünk elmélete, és gyakorlata. Akkor nekünk is szól Jakab kérdése: vajon nem kerültetek-e ellentmondásba önmagatokkal? Gondoljuk át, kivel, vagy kikkel kapcsolatban szoktunk személyválogatók lenni, kit nézünk le, kit becsülünk túlságosan is, és kövessük a Krisztusi elméletet, és a Krisztusi gyakorlatot, amely szerint bűneink ellenére is mindnyájan ugyanolyan eséllyel indultunk el. Isten óvjon bennünket az ellentmondásoktól, és segítsen nekünk abban, hogy amit most elméletben átgondoltunk az Ige alapján, azt a Szentlélek segítségével hétköznapi életünkben is meg tudjuk élni. Ámen.