dec
Kedves Testvérek! December elseje van, vagyis ismét beléptünk az adventi időszakba. És bár még csak most kezdődik az év utolsó hónapja, sokan talán már szinte azt érezzük, hogy máris itt a Karácsony. Az óvodában adventi vásár volt, amire több alkalommal is készültek a szülők, a hivatal előtt már felállítottuk a Betlehemest, a mikulás szánja is leszállt már, és a mai ebédnél már meggyújthatjuk az első adventi gyertyát. Előkerülnek a fények, díszkivilágítás, már mindenhol lehet kapni szaloncukrot, és sokan már gondolkodnak a karácsonyi ajándékokon, vagy némelyek már jó előre meg is vásárolták meglepetéseiket. Felgyorsultak tehát a napok, és egyébként bizonyára igen hamar meg is fogunk érkezni az ünnepi órákba.
Azt hiszem, azért van ilyenkor ez a sokféle program, és azért van az a temérdek lehetőség, mert mindenki tudja, hogy az évnek ebben a szakaszában mindnyájan nyitottabbak vagyunk. Belénk van építve a vágy arra nézve, hogy más legyen ez a néhány hét, mint a többi. Karácsony előtt, és aztán az ünnepi órákban is szeretnénk többet kapni, többet átélni, és többet adni, mint máskor. Nem véletlenül szervezik ilyenkor a gyűjtéseket, hiszen a jó szándék, a másik ünnepének szebbé tétele ott van a szívünkben, és még ha fel is ajánlunk ilyenkor pénzt, tartós élelmiszert, vagy bármi mást a rászorulóknak, úgy érezzük, hogy ezáltal nem leszünk szegényebbek, sőt inkább lelkileg meggazdagodunk. Hiszen sötét van, hideg van, csendesebbek az utcák, hát kell valami, amitől jobban érezzük magunkat, kell valami, ami feltölt, békességet ad. És megszokott dolgaink segítenek ebben. Élvezzük a karácsonyfa díszítést, örömmel vesszük elő megszokott díszeinket, kellékeinket, bizonyára várjuk a gyermekek szentesti műsorát, és még a sokszor látott családi vígjátékokat is szívesen megnézzük a tv-ben, mert valakinek ez is hozzátartozik az ünnephez.
A nagy készülődésben azonban sokszor már az ünnep előtt teljesen kimerülünk. A kellékek, a vásárlások, a körülmények, az elvárásoknak való megfelelés megnehezíti a dolgunkat. És a vágyott örömből, a hőn áhított pillanatokból gyakran nem lesz semmi. Mintha a megérkezés helyett túlszaladnánk az ünnepen. Mintha a vonat nem kezdene el időben lassítani az állomás előtt, és csak jó néhány kilométerrel később tudná kitenni az utasokat, ott, ahol már nincsen semmi. Mintha a napkeleti bölcsek elfutottak volna Betlehem mellett, és nem álltak volna meg a jászol előtt. Vagy mintha a pásztorok hallották volna az angyali üzenetet, látták volna a fényt, de a megszületett Messiáshoz nem tértek volna be.
Testvérek, vágyunk arra, hogy tartalmas legyen az ünnep, és nyugodt legyen a felkészülés. A kérdés csak az, hogy teszünk-e ezért valamit? Képesek vagyunk-e belefektetni egy kis időt és energiát abba, hogy ne csak a rohanásról, ne csak a kellékekről, hanem a lényegről is szóljon az ünnepünk, és az addig hátralévő néhány hét? Szeretnénk-e egészen közel kerülni az Úr Jézushoz 2019 adventjében, vagy beérjük-e a fényekkel, a rohanással, és minden más, egyébként lényegtelen dologgal?
Azért, hogy tartalmas legyen az ünnepi készülődésünk, a karácsonyig hátralevő istentiszteleteken olyan emberekről fogunk hallani, akik életük egy-egy helyzetében az Úr Jézushoz mentek, és nála találtak felüdülésre, megerősítésre, kegyelemre. Ma, advent első vasárnapján a tanítványi közösségre figyeljünk, hogyan mentek Jézushoz, és mit kaptak tőle?
Sokak számára ismerős a kenyérszaporítás története, amit már óvodás korban is tanítunk a gyermekeknek, hiszen az öt kenyérből és a két halból Jézus csodálatos módon, több, mint 5000 embert lakat jól. Ma ennek a történetnek a bevezető részét fogjuk átgondolni. De mielőtt lehúznánk a rolót magunkban, hogy mi már ezt ismerjük, mi már ezt hallottuk, képzeljük oda magunkat a tanítványok helyzetébe, és így vegyük át Urunk üzenetét, két egyszerű pontban.
A történet első mondatában így fogalmaz az evangélista: „Az apostolok visszatértek Jézushoz, és elbeszélték neki mindazt, amit tettek és tanítottak.” Márk nem véletlenül szólítja apostoloknak a 12 tanítványt, hiszen az előzményekből kiderül, hogy éppen egy küldetésből érkeztek vissza. Apostolokként, vagyis küldöttekként töltötték az elmúlt időszakot, mert az Úr Jézus nevében, és tőle hatalmat kapva indultak a misszióba. Most azonban, ebből a kiküldetésből visszaérkezve találkoznak Jézussal. És amint visszatértek hozzá, elbeszélték neki mindazt, amit tettek, és tanítottak.
Mostani találkozásuk első különlegessége az volt, hogy Jézus meghallgatta őket. Nem mintha idáig nem figyelt volna rájuk, de most kifejezetten arra vágyott, hogy minőségi időt töltsön velük. Most nem a sokaság volt az első, nem is a tanítás, vagy az útmutatás, hanem mindenek előtt a meghallgatás. A tanítványok őszintén elmondhatták élményeiket, érzéseiket, és beszámolhattak útjukról. Elmondhatták például örömeiket. A mögöttük lévő úton sokféle pozitív élmény érhette őket. Mesélhettek például arról, hogy milyen betegségekből szabadíthatták meg embertársaikat az Úr Jézus nevére hivatkozva. Vagy beszámolhattak arról, hogy hogyan űztek ki ördögöket megszállottakból. De megoszthatták nehézségeiket is. Azt, hogy milyen érzés volt leverni a lábukról a port, hogyha egy-egy településen elutasították őket. Mert ilyen is volt. Előfordult, hogy egyenesen elzavarták őket. Vagy megeshetett, hogy az emberek közömbösek maradtak. Ugyanaz az üzenet szólalt meg, de volt, hogy az életre hívó szó nem talált halló fülekre. Ezt is elmondhatták Jézusnak. Mert ebben a mostani találkozásban Jézus mindenképpen meg akarta őket hallgatni.
Kedves testvérek. Mai első üzenetünk erre mutat rá: az Úr Jézus ma is meghallgatja a hozzá érkezőket. Bármi legyen is mögöttünk, bármi körül járjanak is gondolataink, Ő várja, hogy mindent kiöntsünk elé. És ebben az előttünk lévő leterhelt időszakban ez egy óriási lehetőség számunkra. Van, aki meghallgat. Nem is akárki. Az Úr Jézus szeretné, ha megosztanánk vele dolgainkat. Mondjuk el terheinket, mi az, ami nehéz volt mostanában, mi az, amiben benne vagyunk, de nyugodtan mondjuk el neki azt is, ami örömet adott a szívünkbe. Soroljuk fel neki sikereinket és kudarcainkat, problémás és rendezett kapcsolatainkat, vágyainkat, és érzéseinket, mert Ő most, az évnek ebben a különleges szakaszában is várja a velünk való találkozást, és szeretne meghallgatni bennünket.
Meg akarsz-e szólalni? Össze tudod-e kulcsolni a kezed, szánsz-e időt az imádságra, és lesznek-e őszinte szavaid? A megkopott, kiüresedett, vagy sablonos kéréseken, köszönetmondásokon túl fel fogod-e tárni magad az Úr előtt az adventi időszakban? Vagy ha még soha nem szóltál hozzá, úgy igazán, szívből, át fog-e törni ez a fal? Megteszed-e felé az első lépést? Lesz-e néhány szavad a téged is meghallgató Úr Jézus felé? Ha igen, akkor találkozni fogsz vele, és a kimerítő, sűrű adventi időszakban jó érzéssel, békességgel fogsz haladni, mert lesz, aki meghallgat téged.
Mai szakaszunk második része azonban még egy üzenetet kínál számunkra. Így folytatódik az Ige: Jöjjetek velem csak ti magatok egy lakatlan helyre, és pihenjetek meg egy kissé. Ezek szerint Jézus szeretné, ha az övéi a hosszú, fárasztó utat követően vele csendesednének el, és meg is pihennének. Az őszinte meghallgatás után személyes közösségre, és csendre hívja az övéit. Nem azt mondja, hogy jöjjetek velem ti, az élményeitek, a családtagjaitok, az ajándékötleteitek, hanem azt, hogy jöjjetek velem csak ti magatok! Kibeszéltétek magatokat, én meghallgattalak titeket, most szánjatok időt a velem való csendességre, és a valódi pihenésre. Most nem a szolgálat a lényeg, most nem a másikra kell figyelni, most figyeljetek rám, és figyeljetek magatokra.
Kedves Testvérek! Vajon engedünk-e az Úr személyes meghívásának? Le tudjuk-e vetkőzni az adventi időszak sok kötöttségét, kellékét, és oda tudunk-e menni egészen közel a Megváltóhoz, hogy vele töltsünk egy kis időt. Csak vele. Nem a családdal, nem a munkával, nem a készüléssel, nem a sütés-főzéssel, még csak nem is a gyülekezettel, hanem csak vele, kettesben. Jöjjetek velem csak ti magatok egy lakatlan helyre! – mondja Jézus.
Lesz-e ilyen találkozásod? Közel lépsz-e hozzá otthon reggeli csendességedben, vagy este, mielőtt álomra hajtod a fejedet? Meglátogatod-e, amikor besűrűsödnek a hétköznapok, vagy szépen elmész mellette, és nem keresed a vele való közösséget? Szeretnél-e olyan élményben részesülni, amilyen talán még soha nem volt az életedben? Egy valódi, tartalmas, Úr Jézussal megélt adventet? Nála megtalálhatod. A személyes közösségben pedig ráadásként még meg is pihenhetsz. Mert Ő még erre is figyel. A megpróbáló küldetés után az apostolokat pihenésre hívja. Fizikai, lelki, szellemi pihenésre. Kikapcsolódásra.
Testvérem. Ez is rajtad múlik. Mert lehet robotolós, kapkodós, és kiégős advented, de ha az Úr Jézus vezetésével éled meg, akkor hagysz időt a pihenésre is. Akkor meglátod a korlátaidat, azt, hogy mi fér bele, és mi nem, mi a te feladatod, és mit tud megcsinálni más is, és akkor teljesen másként fogod megélni az előttünk álló néhány hetet. Lehet, hogy valaki azt gondolja, hogy nem lehet karácsony tájékán pihenni. Jézus azt mondja, hogy miért ne lehetne? Miért ne lehetne másképp csinálni, mint eddig? Miért ne lehetne vele megélni az ünnepet, és még a fizikai pihenéssel is arra segíteni magunkat, hogy nyitottabbak legyünk az Igére, a lelki üzenetekre.
Kedves Testvérek. Az advent a várakozás időszaka, amikor az Úr első eljövetelére emlékezünk, és második eljövetelére várunk. Karácsonykor egyszer már eljött, testté lett, megváltott minket, hogy vele kapcsolatba kerülhessünk, és dicsőséges érkezéséig mi is közeledhessünk felé. Tegyük ezt meg ma is, tudva, hogy ő meghallgat minket, várja örömeinket, panaszainkat, és engedjünk az Ő hívásának, amikor azt mondja: Jöjjetek velem csak ti magatok egy lakatlan helyre, és pihenjetek meg egy kissé. Ámen.