jan
1Pál, Isten akaratából Krisztus Jézus apostola, és Timóteus, a testvér: Isten gyülekezetének, amely Korinthusban van, és mindazoknak a szenteknek, akik Akhájában vannak: 2Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól. 3Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, 4aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket. 5Mert amilyen bőséggel részünk van a Krisztus szenvedéseiben, Krisztus által olyan bőséges a mi vigasztalásunk is. 6Ha szorongattatunk, ez a ti vigasztalásotokért és üdvösségetekért van, ha vigasztaltatunk, az a ti vigasztalásotokért van, amely elég erős ugyanazoknak a szenvedéseknek az elhordozására, amelyeket mi is szenvedünk. 7A mi reménységünk bizonyos felőletek, mert tudjuk, hogy amiképpen részestársak vagytok a szenvedésekben, ugyanúgy a vigasztalásban is. 8Mert nem akarjuk, testvéreim, hogy ne tudjatok arról a nyomorúságról, amely Ázsiában ért minket: rendkívüli mértékben, sőt erőnkön felül megterheltettünk, annyira, hogy az életünk felől is kétségben voltunk. 9Sőt mi magunk is elszántuk magunkat a halálra azért, hogy ne önmagunkban bizakodjunk, hanem az Istenben, aki feltámasztja a halottakat; 10aki ekkora halálos veszedelemből megszabadított minket, és meg is fog szabadítani. Benne reménykedünk, hogy ezután is megszabadít, 11mivel ti is segítségünkre vagytok az értünk mondott könyörgéssel, hogy a reánk áradt kegyelemért sokan sokféleképpen mondjanak értünk hálaadást.
Kedves Testvérek! Vigasz nélkül nagyon nehéz az élet. Ha életünk különböző próbái között nem lelünk vigaszra, akkor csak küszködve haladhatunk utunkon. Éppen ezért megdöbbentő Pál apostolnak az a kijelentése, amikor azt mondja: hogy bőséges a mi vigasztalásunk. Azt mondja Pál, hogy amit minden más ember keres, és kutat, abból neki rengeteg van. Bőségesen van vigasztalása. Nem tudom, hogy hányan tudnánk ugyanezt elmondani magunkról. Vajon van-e vigasztalásunk?
Van-e vigasztalásunk például, amikor úrrá lesz rajtunk egy betegség. Amikor napról napra érezzük a fájdalmat, elköltjük a sok pénzt a gyógyszerekre, vagy kezelésekre, és csak rosszabb lesz a helyzet. Nem változik, vagy csak ideiglenesen enyhül a szenvedésünk. Van-e vigaszunk ilyenkor? Szerintem nincs. Elkeseredünk, kilátástalannak érezzük a helyzetet, és csak a panasz árad a szívünkből. Mert a betegség megterhel. Nemcsak a testünket emészti fel, hanem a személyiségünket torzítja el, hogyha nem lelünk valamiféle kapaszkodót, megoldást.
Vagy van-e vigasztalásunk, amikor csalódást élünk át? Amikor csalódnunk kell például a házastársunkban, akivel örök hűséget fogadtunk egymásnak. Meg lehet-e vigasztalni bennünket, amikor a legközelebbi szeretteink fordulnak ki önmagukból? A szüleink, a testvéreink, azok, akikről soha nem gondoltuk volna, hogy csalódni fogunk bennük. Van-e vigaszunk ezekben a helyzetekben? Hát nem sok.
És mi a helyzet, amikor valami komoly probléma fenyeget bennünket? Amikor történik egy leépítés a munkahelyen, amikor megvonnak tőlünk egy támogatást, amikor megszorulunk anyagilag, vagy amikor valaki rossz hírt terjeszt rólunk a faluban? Van-e vigasztalásunk az ilyen helyzetekben? Szerintem nincs. Vagy legalábbis nem sok.
De ide sorolhatjuk a földi élet egyik legnagyobb vigaszkeresését is, amellyel akkor szembesülünk, ha elveszítünk valakit. Ha meghal valaki, akit nagyon szerettünk, ha elvesztünk egy személyt, aki igazán fontos volt számunkra. Van-e vigasz, amikor több évtizednyi közös út után egyedül marad valaki? El lehet-e csak úgy menni amellett, ha valaki elveszti az édesanyját, vagy az édesapját? Vagy bőséges-e a vigasztalás, amikor valaki a gyermekét veszti el, vagy egy nála jóval fiatalabb szeretett személyt kell elengednie? Aki gyakran benézett hozzá, aki odafigyelt rá? Bizonyára az ilyen helyzetekben sem mondanánk azt, hogy olyan bőséges volna a vigasztalás. Hogy lehetne bőséges a vigasztalás, amikor hirtelen, váratlanul távozik valaki? Vagy hogy lehet bőséges a vigasztalás, amikor heteken, hónapokon, esetleg éveken át kell néznünk szeretteink szenvedését? Hogy lehet bőséges a vigasztalás, amikor intézkedni kell, amikor ki kell választani a koporsót, vagy az urnát, amikor értesíteni kell a családot a szomorú hírről? Emberileg nézve érthetetlen, sőt felháborító Pál kijelentése arról, hogy bármilyen helyzetben bőséges
vigasztalásunk lehetne ebben a földi létben.
De akkor vajon miért mondja ezt? Hogy lehet Pálnak olyan sok abból a vigasztalásból, amiből nekünk olyan kevés van?
Legtöbben bizonyára azt mondanánk válaszként, hogy valószínűleg ő sokkal jobb helyzetben volt, mint mi. Nem volt annyi baja, problémája. Sajnos ezt rögtön meg kell cáfolnunk, mert zsúfolásig tele volt az élete próbákkal, amelyeknek egy része meg is van örökítve a Szentírásban. Pont a korinthusiaknak írja le, hogy milyen sokféle szenvedést élt már át: „Többször börtönöztek be, igen sok verést szenvedtem el, sokszor forogtam halálos veszedelemben. Zsidóktól ötször kaptam negyven botütést egy híján, háromszor megvesszőztek, egyszer megköveztek, háromszor szenvedtem hajótörést, egy éjt és egy napot hányódtam a tenger hullámain. Gyakran voltam úton, veszedelemben folyókon, veszedelemben rablók között, veszedelemben népem között, pogányok között, veszedelemben városban, tengeren, áltestvérek között, fáradozásban és vesződségben, gyakori virrasztásban, éhezésben és szomjazásban, gyakori böjtölésben, hidegben és mezítelenségben. Ezeken kívül még ott van naponkénti zaklattatásom és az összes gyülekezet gondja.”
De nemcsak egész útjára visszatekintve mondhatta el ezt a listát, hanem a ma felolvasott szakasz idején sem volt egyszerű helyzetben. Ott volt először is az a betegsége, amely mint tövis adatott a testébe. Nem tudjuk, hogy ez mi volt konkrétan, de azt tudjuk, hogy háromszor is kérte Istent, hogy szabadítsa meg ettől a tüskétől, de az Úr mégsem adta meg neki ezt. Bizonyára valamilyen gyógyíthatatlan, folyamatosan panaszt okozó testi bajról volt szó.
Aztán ott van az a helyzet, amelyben ez a levél íródik. Nem írja le a konkrét fenyegetést, csak azt, hogy nagy veszélyben voltak. Így fogalmaz: „rendkívüli mértékben, sőt erőnkön felül megterheltettünk, annyira, hogy az életünk felől is kétségben voltunk. Sőt, mi magunk is elszántuk magunkat a halálra azért, hogy ne önmagunkban bizakodjunk, hanem az Istenben, aki feltámasztja a halottakat, aki ekkora halálos veszedelemből megszabadított minket.” Vagyis valami miatt veszélyben volt az életük. Fel voltak készülve a halálra.
De ezek mellett a fizikai fenyegetések mellett ráadásként még a korinthusi gyülekezetről is rossz híreket kapott. Egyfajta lelki teherként még ez is ránehezedik. Azt tapasztalta, hogy a kezdeti reménység ellenére mégsem alakulnak olyan jól a dolgok Korinthusban. Mintha semmit sem ért volna a magvetés, a sok belefektetett energia, szolgálat. Mintha kárba veszne Pál apostol munkája.
Láthatjuk, hogy Pál sem volt könnyű helyzetben. Semmivel sem volt egyszerűbb az Ő élete, mint a miénk, semmivel sem volt kevesebb próbája, mint amennyi nekünk van. És mégis azt tudja mondani, hogy bőséges vigasztalása van. Nem azt hangsúlyozza, hogy mennyire el van keseredve, vagy mennyire csalódott Istenben, vagy a korinthusi gyülekezet tagjaiban, még csak nem is saját fájdalmai és szenvedései állnak írása középpontjában, hanem az, hogy bőséges a vigasztalása. A kérdés már csak az, hogy honnan kapja ezt a bőséges vigasztalást? Miből, vagy kiből tud annyi vigaszt meríteni az apostol, amennyire nem azt mondja, hogy kevés, nem is azt, hogy éppen elég, hanem azt: bőséges vigasztalás!?
Így mondja az apostol: „Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket. Mert amilyen bőséggel részünk van a Krisztus szenvedéseiben, Krisztus által olyan bőséges a mi vigasztalásunk is.” Vagyis az apostol szerint a vigasztalás Istenben van. A vigasztalás Istenében. Aki Krisztus által adja számunkra azt a bőséges vigasztalást, amely sehol máshol nem elérhető. Az Istentől eltávolodott, megkeseredett, kilátástalan helyzetben levő embert maga az Úr vigasztalja meg Fiában, Jézus Krisztusban, aki szenvedésével, halálával, mindent felül írt, és minden ellenségünket legyőzte.
Mit csinált Pál apostol? Az Úrban kereste a vigaszt. Amikor beteg volt, Istenhez fordult. Kérte, hogy távozzon el tőle az a tüske. Amikor pedig Isten ezt nem adta meg, elfogadta akaratát. Nem fordított hátat Urának. Vele maradt, és továbbra is rá figyelt. Vagy amikor börtönben volt, szintén az Úrral élte meg a próbát. Imádkozott, dicséreteket énekelt, még ott is hirdette a rá bízott üzenetet. Nem engedte, hogy hitét legyőzze a félelem, az aggodalom, vagy a reménytelenség. Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem – vallotta. Benne volt az ereje, benne volt a kitartása, benne volt a bizalma. Ezért volt olyan bőséges a vigasztalás. Ugyanúgy volt problémája, baja, fájdalma, még gyásza is bizonyára, mint nekünk, csak neki Krisztusa is volt, aki által bőséges vigasztalást kapott.
Kedves Testvérek! Az a baj, hogy sokszor nem jó helyen keressük a vigasztalást. Ha Krisztusban keresnénk, mi is rátalálnánk. Csak mielőtt hozzá mennénk, bejárunk jó néhány fölösleges kört is. Sokan vigaszt keresünk például a saját erőnkben. Majd mi megoldjuk. Majd mi rájövünk, majd mi kitalálunk valamit. Aztán tényleg rájövünk arra, hogy nem tudunk mindent megoldani. Vagy az is előfordul, hogy olyas valamiben keressük a vigaszt, ami csak mélyíti a nyomorúságot. Alkohol, függőségek, pénz, amelyek ideig-óráig feledtetni tudják a jelen próbáit, de valódi vigaszt nem nyújtanak. Mások a munkában, vagy valami kikapcsolódásban próbálják szinten tartani magukat, de ők is ráébrednek egyszer, hogy csak a figyelmük terelődött el, de valójában nem lett nagyobb békességük.
Krisztus által bőséges a vigasztalásunk – mondja Pál. Testvérek. Le tudunk-e borulni előtte, és kérjük-e tőle a vigasztalás valódi erejét? Elfogadjuk-e az Isten közeledését? Ha igen, akkor nemcsak nekünk lesz bőséges a vigasztalásunk, hanem mi is képessé válunk mások megvigasztalására!
Így kezdődött az Ige: „áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket.”
Isten nemcsak minket szeretne megvigasztalni, hanem általunk másokat is. Ezért ha az Úr Jézus által megkapjuk a vigasztalást, az minket is arra indít, hogy vigasztalókká legyünk a világban. Hogy oda tudjunk állni a betegek mellé, a szenvedők mellé, hogy ott legyünk a magányosakkal, és a gyengékkel, hogy támogassuk a gyászolókat, a sírókat, mert nekünk olyan bőséges a vigasztalásunk, hogy jut a többieknek is belőle. Krisztusból merítünk, de nemcsak magunknak, hanem másoknak is.
Testvérem! Téged megvigasztalt-e már az Isten? Érezted-e már korábban, vagy most, jelenlegi próbádban érzed-e, hogy kapsz tőle erőt, békességet, vigasztalást? Ha nem, akkor lépj hozzá közelebb, hogy az Úr Jézusban megkaphasd. De ha igen, ha van mégis békességed, akkor légy te is a vigasztalás eszköze. Nézz körül az környezetedben, és ismerd fel, hogy kin segíthetsz bátorítással, szeretettel, látogatással, vagy az Úrról szóló örömhírrel. Ha megteszed, észre fogod venni, hogy az Úr Jézus vigasztalása annyira bőséges, hogy téged is felüdít, és rajtad keresztül még másoknak is fog jutni. Adja Isten, hogy így legyen. Ámen.