feb
23Azután így szólt mindnyájukhoz: Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét, és kövessen engem! 24Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megmenti azt. 25Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, önmagát pedig elveszti vagy romlásba viszi? 26Mert aki szégyell engem és az én beszédeimet, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor eljön a maga, az Atya és a szent angyalok dicsőségében. 27Bizony mondom nektek, vannak az itt állók között némelyek, akik nem ízlelik meg addig a halált, amíg meg nem látják az Isten országát.
Kedves Testvérek! Ma már abban az időben élünk, amikor szabadon dönthetünk életünk dolgai felől. Nincs ránk erőltetve szinte semmi. Mi határozzuk meg, hogy milyen ruhába öltözünk, mi döntjük el, hogy hol veszünk lakást, milyen színűre akarjuk festeni a hajunkat, vagy éppen melyik politikai pártot támogatjuk. Sőt, egy kicsit már túlságosan is nagy a szabadságunk, mert már arra felé megy a világ, hogy még csak véletlenül se bántsunk meg senkit azzal, hogy korlátozzuk a szabadságában. Nehogy már azt mondjuk valamire, hogy nem szabad. Kihat ez az oktatásra, nevelésre, munkahelyi dolgokra, és sok minden másra is. Mi döntünk, mi választunk. Ilyen a vallás is. Ma Magyarországon szabad vallásgyakorlás van, vagyis szabadon eldönthetjük, hogy milyen valláshoz tartozunk, illetve hogy gyakoroljuk-e hitünket. Bármikor átmehetünk reformátusból katolikusnak, vagy baptistából buddhistának. A mi dolgunk. Persze az is lehet, hogy nem foglalkozunk a vallásokkal, és éljük a magunk életét, mindenféle hitbeli meggyőződés nélkül.
A bibliaismerők tudják, hogy a szabad akarat gyökere valójában Istentől származik, hiszen a teremtéskor tőle kaptuk döntési képességünket. Erre utal az Úr Jézus is, amikor így kezdi beszédét: ha valaki énutánam akar jönni. Ha valaki úgy dönt, hogy ő utána akar menni, akkor ezt és ezt kell tenni. Jézus nem erőltet ránk semmit, a döntés a miénk. Azonban az is kiderül mai szakaszunkból, hogy bár nem erőlteti a mellette való döntést, mégis segíteni szeretne a választásban. Ezért két olyan dologra mutat rá a mai igeszakaszban, amelyet mindenképpen figyelembe kell vennünk, amikor választunk. Mai istentiszteletünkön ezt a két dolgot vegyük sorra, mire érdemes gondolnunk, amikor döntést hozunk a hit dolgaiban, amikor eldöntjük, hogy követjük-e Őt, vagy sem?
Először is a jó választás érdekében gondolnunk kell a lelkünkre. Így mondja Jézus: Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, önmagát pedig elveszti vagy romlásba viszi? Manapság nagyon sokan a testnek élnek. Az anyagi dolgoknak. Gondoljunk csak bele, miről szól a legtöbb ember élete? Nyilván mindent meghatároz az, hogy pénzt kell keresnünk a megélhetéshez. Pénz kell a ház fenntartásához, az autóhoz, az étkezéshez, mindenhez. De mivel rá vagyunk szorulva, megpróbálunk mindent megtenni annak érdekében, hogy több legyen belőle. És ha megérezzük, milyen az, ha több van, akkor még többre vágyunk. A megszerzett pénzből pedig megszerzünk magunknak dolgokat, vagy felújítjuk a meglévőket. Gyűjtünk a felújításra, aztán felújítunk. Majd gyűjtünk az újabb felújításra, aztán pedig a következőre, mert mindig van mit felújítani. Ha van pénzünk, mindig el tudjuk költeni valamire, mert mindig lesz valami, amit lecserélhetünk, ami már nem elég jó. És így beleeshetünk abba a csapdába, hogy egész életünket, és szinte minden gondolatunkat ez az anyagias látásmód határozza meg. Gyűjteni kell, hogy költhessünk, gyűjteni kell, hogy megszerezhessünk valamit. De nem is ez a gyűjtés okozza a bajt, hiszen mindez velejárója emberi létünknek, hanem sokkal inkább az, hogyha mindeközben elhanyagoljuk a lelkünket. Mert a pénz megszerzése miatt gyakran háttérbe szorítjuk emberi kapcsolatainkat. Megszűnnek barátságok, megromlanak szülő-gyermek viszonyok, tönkre mennek házasságok, ellaposodik a közösségi életünk, de még Istennel való kapcsolatunkra is kihat mindez. Lehet, hogy anyagilag előre haladunk, de ha nincs mögötte lelki élet, sőt, a lelkünk tönkremegy, kimerül mindebben, akkor nagyobb a kárunk, mint a hasznunk. Nem hiába figyelmeztet Jézus: mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, önmagát pedig elveszti, vagy romlásba viszi? Mit használ az anyagias élet? Mi marad belőle?
Temetések alkalmával döbbenünk rá erre igazán. Mi marad mindabból, amit egész életünkben hajszolunk? Sokszor semmi. Vagy lehet, hogy marad egy ház, egy autó, egy kis föld, vagy ilyesmi. De ha a lélek nem volt táplálva, akkor mindez semmit sem ér. Gondoljunk csak bele. Számít-e egy temetésen, hogy milyen gazdag volt az illető? Az elhunyt üdvössége szempontjából van-e jelentősége annak, hogy harmincan, vagy hétszázan vesznek részt a temetésén? Számít-e, hogy díszes koporsó, gyönyörű márványsír, vagy több százezer forintnyi virág van jelen? Az elhunyt szempontjából nem számít. Egyikünk se visz magával semmilyen anyagi dolgot ebből a világból.
Egyszer olvastam az interneten, hogy vannak olyan gazdag népcsoportok, ahol a temetéskor egy föld alatt kialakított szobába helyezik az elhunytat. Nincs koporsó, meg semmi ilyesmi, hanem egy luxus kivitelben felszerelt szobába helyezik az ágyra. Van ott okos tévé, aranykeretes képek, plüss szőnyeg, aranyóra, meg minden, amit csak megvehet az ember, mert azt gondolják, hogy a halott majd fogja tudni élvezni ezeket a használati tárgyakat. Mint a régi, történelmi időkben, amikor a harcosokat fegyverzettel együtt temették el, vagy megölték a lovukat is, és melléjük temették, hogy majd a túlvilágon is legyen lovuk. Minek egy elpusztult ló a túlvilágon? Semmit nem viszünk magunkkal. Semmi testit, semmi fizikai, anyagi dolgot nem vihetünk el.
De nemcsak az anyagi dolgokról, hanem bármilyen más evilági nyereségről is szó van itt. Van, aki nem pénzt, nem anyagi javakat gyűjt, hanem például elismerést. Megbecsülést. Azon dolgozik, hogy tiszteljék őt az emberek, elismerjék az Ő nagyságát, értékes voltát! Jó, ha vannak példaértékű életek egy településen, egy gyülekezetben, jó érzés, ha tisztelik az embert, de életünk végén ezeket is le kell tennünk. Minden evilági elismerés, méltatás, vagy társadalmi rang feledésbe merül az örökkévalóságban. Ha csupán ezekre törekszünk, és a lelkünk közben feledésbe merül, ismét csak haszontalan volt az egész.
Érdemes átgondolni, hogy mennyit foglalkozunk az evilági dolgokkal, és mennyit a lelkiekkel? Nyilván nem lehet kivonulni ebből a világból, és várni Istentől, hogy utalja a számlánkra a pénzt, amiből jól lakhatunk, de az arányokon lehet változtatni. Ha azt érzed, hogy a lelked romokban hever, vagy sokkal több igényed volna csendre, feltöltődésre, Istennel, vagy emberekkel való kapcsolatra, akkor válaszd azt, ami megmenti a lelkedet. Válaszd az Istennel való közösséget, a lelki építkezést, amely hatással van emberi kapcsolataidra, erőnlétedre, de még az egészségedre is. Válaszd az igeolvasást, az imádságot, a gyülekezeti közösséget.
A helyes választás előtt először tehát gondoljunk a lelkünkre, másodszor azonban arra is utal Jézus, hogy gondoljunk a jövőnkre is. Egy olyan jövőbeli helyzetet vetít előre Jézus, amelyben minden embernek része lesz. Meg kell állnunk Isten előtt. Így fogalmaz: „aki szégyell engem és az én beszédeimet, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor eljön a maga, az Atya és a szent angyalok dicsőségében. Vagyis amikor az Úr majd eljön, és amikor sor kerül az ítéletre, az lesz a kérdés, hogy lesz-e, aki bevisz minket az örök életre, a mennyországba? Lesz-e, aki ki fog állni mellettünk? Ott nem az lesz a kérdés, hogy mit tettünk, mennyi pénzt halmoztunk fel, vagy jó emberek voltunk-e, hanem az, hogy van-e ismerősünk.
Tudjuk jól, milyen sokat segít az, ha van protekció. Minden gyorsabban megy például a kórházban, ha van ismerős, van, aki elintézi, hogy hamar behívjanak, vagy hamarabb sorra kerüljünk egy vizsgálathoz. Hát valahogy így lesz ez a mennyország kapujában is. A magunk erejéből nem fogunk tudni bemenni. Ha csak mi leszünk ott, magunkra utalva, akkor az eredmény a kívül maradás lesz. Bennünk van a bűn, és oda a bűn nem mehet be.
Azonban az a jó hír, hogy a protekciót, az ismerőst nem nehéz megszerezni. Csak el kell fogadni az Úr Jézus szeretetét. Ha kapcsolatba kerülünk vele ebben a földi életben, ha nem szégyelljük Őt, akkor Ő sem fog szégyellni minket, és be fog vinni a vele való örök közösségbe. Nem azért, mert megérdemeljük, hanem azért, mert Ő szeret minket, és mi őt választottuk.
De vajon mit is jelent az a kifejezés, hogy nem szégyellem Őt? Nem szégyellni azt jelenti, hogy felvállaljuk Őt. Mások előtt is megmutatjuk, hogy hozzá tartozunk. Vegyünk egy-két hétköznapi példát. Sokan vannak, akik úgymond felemás igában élnek. Ezt a kifejezést azokra használja a Biblia, akiknek a házastársuk nem jár hitben. Vajon Ők hogy élik meg otthon a hitüket? Ha ilyen helyzetben vagyunk, vajon felvállaljuk-e, hogy hiszünk? Felvállaljuk-e, hogy elővesszük a Bibliát, otthon, vagy akár időnként meghívjuk házastársunkat egy-egy alkalomra? Nem egyszerű kérdés ez. Mert sokan úgy vannak, hogy inkább békesség legyen, inkább a háttérbe szorítják hitüket, vagy csak úgy lopva, láthatatlanul élik meg saját otthonukban. Csak meg ne bántsuk a párunkat, inkább nem is szólunk semmit. De vajon kié a felelősség? Ki állhatna ki az Isten ügyéért? A hitetlen? Vagy ki mondaná el szeretettel, kedvesen, és nem megvetően, hogy rossz irányba megy a társa élete? Nyilván nem kell minden nap veszekedést generálni, de azért elgondolkodtató az Ige üzenete. Vajon nem szégyelljük-e az Urat?
És hasonló a helyzet a haza érkező felnőtté vált gyermekekkel, unokákkal. Könnyen beszélek, az enyémek még otthon vannak. Tudom, a gyülekezetben is vannak sokan, akik időnként vívódnak ebben a kérdésben. Mert szívük szerint elhoznák a családot, ha már hazajönnek. De ha csak az a 2-3 óra van az együttlétre, azért felmerül a kérdés, fel lehet-e vetni egyáltalán az ilyet? Nem sértődnek-e meg, hogy nekünk ennyire fontos elmenni a templomba? A kérdés az, hogy merünk-e erről beszélni? Mert szerintem sokszor eleve fel sem merül, hogy jó lenne együtt menni. Kényelmesebb azt mondani, hogy ha jönnek, akkor otthon maradunk. Beszéljünk róla. Vajon szégyelljük-e, hogy mi inkább mennénk a templomba? Szégyelljük-e azt mondani, hogy gyertek inkább délután, vagy inkább szombaton? Vagy menjünk együtt. Vagy ha nincs rá mód, vajon otthon mondjuk-e: hogy ha már nem mentünk el a templomba, akkor olvasnék egy rövid igét az ebédnél, vagy mondanék egy rövid imádságot? Ez is egy megoldás. Hadd tudják meg, hogy mi Krisztushoz tartozunk, és nélküle nincs vasárnapunk, akár otthon vagyunk, akár a templomban. Ne szégyelljük Urunkat, mert akkor Ő is szégyellni fog bennünket azon a napon, amikor meg kell állnunk előtte.
Persze az élet más területein is adódnak helyzetek, amikor kiderül, vagy rejtve marad, hogy Istenhez tartozunk. Vajon tudják-e rólunk a munkahelyen, hogy hiszünk Istenben? Vagy ahogyan tegnap ifin beszélgettünk a fiatalokkal, mit gondolnak rólunk az osztálytársak? Tudják-e, hogy eljárunk ifire, hogy hiszünk Istenben? És szülőként mit teszünk, amikor egyszer egy évben jön a meghívás a családi istentiszteletre? Felvállaljuk, hogy a gyermekünk hittanos, és eljövünk, vagy úgy teszünk, mintha semmi közünk nem lenne az egészhez, és minden más fontosabb számunkra? Ne szégyelljük hitünket, ne szégyelljük Urunkat!
Végezetül, Testvérek, a helyes választás kérdésében legyen példa számunkra az Úr Jézus. Ő az, aki maradhatott volna a mennyei dicsőségben, de ő lejött, felöltötte az emberi test korlátait, fájdalmait. Mi ha lehetne, levetnénk magunkról ezt a gyenge, betegségre ítélt testet, ő pedig önként felvette. Aztán maradhatott volna bűntelen, tökéletes, szent, erre Ő miattunk magára vette az egész világ bűnét, és az azzal járó szenvedést, kárhozatot. Övé lehetett volna az ítélet, de Ő elítéltnek, vádlottnak jött, hogy keresztre feszítsék, megöljék, harmadnap pedig feltámadhasson, hogy nekünk örök életünk legyen. Úgy tűnik, Jézus mindig rosszul választott, közben pedig kiderül, hogy nem rosszul, csak szeretetből. Szeretetből választott minket, hogy mi is megtanulhassuk, kit érdemes választani. Mert benne ismerhetjük fel az utat, az igazságot, és csak benne lehet örök életünk is a mennyországban.
A kérdés ez: akarsz-e utána menni? Szeretnéd-e követni ezt a téged megváltó Urat? Fel akarod-e vállalni a vele való életközösséget? Tudsz-e jobban törődni az evilági dolgok helyett az örökkévaló dolgokkal, lelked ápolásával? A választás a mi kezünkben van. Döntsünk jól, döntsünk mellette, vagy ha már döntöttünk, erősítsük meg vele való kapcsolatunkat. Ne szégyelljük őt, mert nem is jó, nem is kifizetődő, és nem is érdemes mással élni, másban hinni. Ámen.