Júl
31Ő azonban ezt mondta neki: Fiam, te mindig velem vagy, és mindenem a tied. 32Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.
Lukács 15,31-32
Az irigység helyett egy másik megoldást kínál számunkra az Úr Jézus. A tékozlós fiú példázatának utolsó mondatában rámutat arra, mi lenne a helyes hozzáállás. “Vigadnod és örülnöd kellene”. Vajon mi hogyan nézünk gyülekezetünk többi tagjára? Milyen szemekkel figyeljük az újakat, azokat, akik csak meg-meg fordulnak a templomban?
Sajnos, sok gyülekezetben tapasztalható az a jelenség, hogy nincsen növekedés. Valami miatt nem jönnek az újak. Ha pedig mégis jönnek, egy keresztelés, temetés, gyermektábor kapcsán, egyes gyülekezeti tagoktól olyan fogadtatást kapnak, amely ismét hónapokra elüldözi őket.
“Ez itt az én helyem, kérem, üljön máshová.” “Hallgattassa már el azt a gyereket, hogy lehet így viselkedni a templomban?” “Hogy mer ez idejönni, tegnap még a kocsmában láttam?” “Nem bír az ilyen normálisan felöltözni? Nem egy focimeccsen vagyunk” Az ilyen és hasonló megjegyzések, kibeszélések nagy károkat okoznak a gyülekezet jövőjében.
Építőbb lenne, ha “örülnénk és vigadnánk”. Örülnünk, és vigadnunk kellene, ha újak jönnek. Örülnünk, és vigadnunk kellene, ha valaki “betéved”, és helyet keres. Örülnünk, és vigadnunk kellene, ha gyermekektől lenne zajos a templom. Örülnünk, és vigadnunk kellene, ha azok, akik egyébként távol vannak Istentől, valami miatt mégis eljönnek, és hallanak egy igehirdetést, és érzik a szeretetteljes fogadtatást. Örülnünk, és vigadnunk kellene, ha valaki érdeklődik Isten iránt, és közösséget vállal a hitben lévőkkel.
Amikor tehát hitbeli növekedést, érdeklődést, közeledést tapasztalunk, ne építsünk falakat, ne zárjuk ki az újakat, hanem “örüljünk és vigadjunk”!
Imádság: Köszönöm, Uram, hogy vannak érdeklődők, megfigyelők, közeledők, akik ránk vannak bízva. Kérlek, adj nekem kellő szeretetet, türelmet, elfogadást, hogy örüljek nekik, és vigadjak megtérésüknek. Ámen.