aug
1Pál, Krisztus Jézus szolgája, elhívott apostol, akit Isten kiválasztott arra, hogy hirdesse evangéliumát, 2amelyet prófétái által a szent iratokban előre megígért, 3az ő Fiáról, aki test szerint Dávid utódaitól származott, 4a szentség Lelke szerint pedig a halottak közül való feltámadásával Isten hatalmas Fiának bizonyult. Jézus Krisztus a mi Urunk, 5általa kegyelmet és apostolságot kaptunk arra, hogy az ő nevéért hitre és engedelmességre hívjunk fel minden népet, 6akik közé tartoztok ti is, Jézus Krisztus elhívottai. 7Mindazoknak, akik Rómában vagytok, Isten szeretteinek, elhívott szentjeinek: Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól.
Róma 1,1-7
Kedves Testvérek!
Mai igeszakaszunk Pál apostol Rómába írt levelének bevezetője. Már ebben a részben felhívja a figyelmünket arra, hogy Isten tetteit mindig követik olyan tettek, amelyek az ember lehetőségei. Ebben a szakaszban, amit hallottunk, Pál apostol különös hangsúllyal ír erről, hogy nem két különböző dologról van szó, amikor Isten tetteit és az azokból következő saját feladatainkat nézzük. Ez egy. És mindig következik az egyik a másikból. Akinek az életében cselekedett Isten, annak az embert Ő vezeti, és új lehetőségeket is nyit meg előtte, és élni fog ezekkel a lehetőségekkel. Néhány mondaton belül ötször ismétli az apostol, hogy Isten tett valamit azért, hogy ti is ezt meg ezt tudjátok cselekedni. Ő adott nektek valamit azért, hogy… ne sopánkodjatok nincstelenül, hogy nekem sincs, amire neked szükséged lenne, hanem tudjatok adni örökkévaló mennyei értékeket, amiket csak Istentől lehet megkapni.
A sorrend megváltoztathatatlan: először mindig Isten cselekszik, mi nála nélkül semmi igazán jót, maradandót, szépet, igazat nem tudunk cselekedni. Vannak emberek, akik nagy jó szándékkal szeretnének másokért élni és segíteni. Adjunk hálát Istennek azért, hogy ennyi még megmaradt a bűneset után is bennünk. De mi nem tudunk magunktól mennyei kincseket adni. Előbb nekünk is azokat el kell fogadnunk, és Isten azokat újra és újra egyre nagyobb bőségben adja azért, hogy azt továbbadjuk másoknak. Tehát magától senki nem tud ilyet adni. Tud valami mást. (Ugyanakkor van olyan is, hogy valakinek van hite, de megakadnak nála Isten ajándékai, és nem adja tovább. Erre mondja Jakab apostol, hogy az ilyen hit halott. Ő igaznak tarthat sok mindent, vagy mindent, ami a Bibliában van elméletileg. De nem lesz belőle élet, cselekvés, nem enged annak a késztetésnek, ami megszólal benne, vagy nem is ismeri azt, amikor Isten Lelke belülről kezdi vezetni.)
Aki viszont ezt ismeri, az sok olyat tud cselekedni, sőt a leghétköznapibb dolgai is ilyenné válnak, ami dicsőíti Istent, meggazdagítja mások életét, és miközben ezt cselekszi, aközben bontakozik ki ő is, és lesz azzá, akinek Isten teremtette. Mindig ez a három jellemzi ezt: dicsőíti Istent az, amit csináltam, meggazdagítja mások életét, és aközben leszek azzá, akinek Isten eltervezett. Az újjáteremtés eközben bontakozik ki, miközben engedelmes valaki Istennek. Nézzük meg ezeket kicsit részletesebben ezen a mai alkalmon.
1. Azzal kezdi Pál, hogy ő Jézus Krisztus szolgája és apostola. Elhívott szolga, elhívta őt Jézus. Miért? Azért, hogy elküldje. Az „apostolos” azt jelenti: küldött. Azért hívta el, hogy elküldje. Először ő élte át, hogy milyen az, visszatalálni Istenhez, milyen az, amikor nem a saját dühe, gyilkos indulata vezeti, hanem Isten Szentlelke. Milyen az, amikor gyilkosból valaki lélekmentővé és életmentővé válik. Először ő élte át ezt. Nem kell hosszan magyarázni neki, hogy erre sokaknak, másoknak is szükségük van. Akkor menjünk és mondjuk el ezt a lehetőséget nekik. Miközben ezt hirdetjük másoknak, ebben a küldetésben, mint küldött, apostol, aközben Isten őket is elhívja majd, és utána küldi másokhoz. Így megy az evangélium szívtől szívig. Elhívta azért, hogy elküldje, és ebben a küldetésben járt ő végig.
2. Aztán azt olvassuk a továbbiakban, hogy kiválasztott engem Isten arra, hogy hirdessem az Ő evangéliumát. Kiválasztotta őt, hogy hirdesse. Mit? Azt, hogy kiválasztotta? Nem azt kell hirdetnie. Azt neki tudnia kell, arra nagy szüksége van minden kiválasztott, újjászületett hívőnek, hogy az életünk kríziseiben, a legnehezebb helyzeteiben is tudjam, hogy én Hozzá tartozom, nem én döntöttem így, Ő döntött így, és Ő nem változtatja meg döntéseit. Nem ezt kell prédikálni, ezt nekem kell tudnom és hinnem. Mit kell prédikálni? „Hirdessem az Ő evangéliumát, amelyet a szent iratokban előre kijelentett. Az Ő Fiáról szól ez az evangélium. A Szentlélek szerint a halottak közül feltámadott, Isten hatalmas Fiának bizonyult. Ez a Jézus Krisztus a mi Urunk, aki által kegyelmet is nyertünk.” Jézusról kell beszélnie. Jézus halálának és feltámadásának az erejét, az értelmét, a jelentőségét kell megismertetnie azokkal, akik ezt még nem ismerték, akik eddig félreismerték, mert olyanok is voltak. Akár keresik Őt, akár ellenállnak, vagy közömbösek, a küldött akkor is hirdeti az evangéliumot. Az ötödik versben azt olvassuk: Ő általa kegyelmet és apostolságot kaptunk arra, hogy az Ő nevéért hitre és engedelmességre hívjunk fel minden népet. Figyeljük meg: egy mondaton belül kétszer is, hogy Isten cselekszik, és ebből az következik, hogy én is cselekedhetem vagy cselekednem kell azt, amit Ő mond nekem. Először azt mondja: kegyelmet és apostolságot kaptam. Előbb kapom a kegyelmet, a kegyelem átformál, új emberré tesz, krisztusi jellem formálódik abban, aki hitetlenből hívővé lett, és utána rádöbben, nemcsak a nagy Pál, hanem minden hívő, hogy apostolságot is adott: küld engem másokhoz. Talán ahol a legnehezebb, mindjárt otthon, a családban, azután mindenütt, ahol Ő használni akar, hogy másokat is hozzá hívjak, hogy azok is kegyelmet nyerjenek, és apostollá váljanak. Ebben a hívogatásban is azt mondja: ez a sorrend: hitre és engedelmességre hívjunk mindenkit. Először hiszek. Mit is jelent ez? Azt jelenti, hogy a kételyeim, a lelki ürességem, a hitetlenségem helyére átgondolt, megalapozott, Krisztusban való hitet kapok, és szinte észre sem veszem, már engedelmeskedni kezdek neki. Nem én vagyok a magam ura, hanem Jézus az én Uram, és neki engedelmeskedem. Ez nem kényszer, ez öröm. Önként kezdtem el, és nem is akarnék mást tenni, nem cserélem fel semmivel.3. Titeket is elhívott és megszentelt. Nemcsak Pált hívta el, mindenkit hívogat. Ma minket is hív. Nemcsak a lelkészeket, hanem a gyülekezet minden tagját. De nemcsak elhív, hogy közössége legyen a hitre jutottnak Jézussal, hanem megszenteli, ami azt jelenti, hogy felkészíti a szolgálatra és „felszereli” mindazokkal, amiket aztán oszthat másoknak. Felkészít és megajándékoz, gazdaggá tesz. Ezt jelenti itt az: megszentel. A végén még ez a köszöntéssé vált mondat is erre utal: kapok valamit, hogy tudjam adni tovább. „Kegyelem néktek és békesség…”. A kegyelem vertikális irányú, mindig függőleges, onnan felülről kapja minden hívő, Istentől. Istennel hozza rendbe a kapcsolatunkat. A békesség meg horizontális, vízszintes önmagunkkal és egymással rendezi a kapcsolatot. Ez a sorrend: Először kegyelmet kapok, Istenre figyelek, kezdem érteni Őt, és egyetértek vele, engedelmességre kész vagyok. Aztán elindulok, és nemcsak, hogy igyekszem békességben élni másokkal, hanem a békéltetés szolgálatát is elkezdem végezni. A korinthusi levélben, ahol Pál felsorolja, hogy milyen mérhetetlen sok szenvedésben volt része, azt írja: de tele vagyok vigasztalódással, minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel. Ami azt jelenti: több örömöm van, mint amire nekem szükségem van. Kicsordul nektek is ebből az örömből. Ez Istennek a célja. Nemcsak az örömmel, minden mennyei örökkévaló értékkel. Először meg akarja ajándékozni, a mi egyébként szegényes lelki életünket, és utána ebből a gazdagságból tudunk gazdagítani másokat. Ezt látva dicsőítik az Ő nevét. Aki pedig ezt végzi, az kibontakozik. Azzá válik, akinek Isten elgondolta. Az ilyen ember nem önmagát valósítja meg, hanem Isten megvalósítja benne az Ő tervét, és az elveszített istenképűsége jelenik meg újra. Ebben van a felelősségünk. Mert a Biblia beszél a mi felelősségünkről is. Akire nagy értékeket bíznak, az felelőssé válik, és azt néha elszámoltatják. A Biblia szól arról, hogy Isten számonkér rajtunk. Mit? Nem azt kéri számon, amit Ő tett, hanem azt, amit nekünk lehetővé tett, hogy Őt megismerve most már másként tudunk élni. Olyat is tudunk adni másoknak, ami nekünk nem volt, ami nem velünk született, hanem az újjászületésben kaptuk. Ha már Ő képessé tett arra, hogy szeress, akkor kezdjél el szeretni, még az ellenséget is. Ha Ő neked ilyen radikálisan megbocsátotta az egész megbánt múltadat, akkor kezdjél megbocsátani! Annak is, aki nem kér bocsánatot. Annak is, aki naponta megbánt. Akkor élj ezekkel a lehetőségekkel!
Ez olyan gyakran elsikkad, mert ezt nem olyan szívesen halljuk, mint azt, hogy vele együtt mindent nekünk ad az Isten. Ez nem kettő, ez egy igazság. Amit Isten lehetővé tesz, azt számon kéri, és azzal éljünk boldogan. Isten előbb ajándékoz, azután megmondja, mit csináljak azzal a sok ajándékkal. Ezt pedig számon kéri rajtam. De, aki Ővele csakugyan élő kapcsolatban van, benne hisz, neki hálás, annak az életében ez szinte is nem probléma. Az boldogan adja tovább, amit kell, és oda indul, ahova küldi az ő Ura, és nem megy oda, ahol nem akarja látni őt az ő Ura. Nem mindig sikerül olyan könnyen. Néha ez lelki harcokat jelent. De megint mondom: miközben bontakozik és lesz igazán önmagává, ez örömöt is jelent. A Római levél 12. részének a végén olyan feladatot sorol fel az apostol, amelyeket Isten azoknak ad, akiket Ő megajándékoz, akik tőle kegyelmet nyertek, akiket kihívott a bűnből, és akiket most már küld. Itt nincs szó arról, hogy Isten milyen ajándékokat ad. Ez egy feladatlista. Ez a magyarázata mindegyiknek: mivel most már Isten képesekké tett titeket arra, hogy szeressetek, megbocsássatok, hogy segítsetek… Rájöttök, hogy ebben is Ő segít mindig, és rájöttök, milyen öröm lesz az, hogy azt tehetem, amire magamtól képtelen voltam. Eközben tapasztalja meg a hívő ember: mi mindenre tett engem képessé az Úr, amire én nem is gondoltam! Engedelmesség közben bontja ki igazán az „ajándékok csomagját”.
Az apostol ismeri az emberi lelket ezért részletesen, világosan, konkrétan felsorolja, ezt írja: de mindezt valóban tegyétek is! Mert mi is fel tudunk sorolni sok mindent: de más lenne itt az élet, ha az emberek szeretnék egymást, meg hogy ha az emberek így meg úgy. Miért? Én nem vagyok ember? Hogy hogy az emberek? Ha én szeretnék, meg megbocsátanék, tudnék szívesebben segíteni. Ezért mondja: de mindezt valóban tegyétek is. Ha mindezt néhány rövid mondatba kell összefoglalni, akkor három ilyen rövid felszólítást mondok, amiben összefoglalja ennek az üzenetet.
a. Az első mondat így hangzik: ne maradj szegény! Mert olyan szegénynek születünk, hogy tele van mindig panasszal a szánk: ez sincs, az sincs, amaz sincs…valami mindig nincs. Olyan kevés bennünk például a béketűrés, hogy hamar kijövünk a béketűrésből… Ne maradj szegény, amikor Isten mindent neked akar adni, de csak vele együtt. A minden azt jelenti, hogy mindazt, amire nekünk szükségünk van ebben az életben és az örökkévalóságban, és mindazt, amit másoknak továbbadhatunk. Ne maradj szegény!
b. A másik: ne légy önző! Ne akard magadnak megtartani azt is, amit másnak kézbesíthetnél! Ettől az örömtől fosztod meg magadat, és nem vagy engedelmes. Ne légy önző!
c. A harmadik: ne légy lusta! Nem kell halogatni, hogy majd talán, egyszer. Ne mond: Most még nem egészen kész a szívem, túl kicsi a hitem. Ezeknek, akik között most vagyok? Talán majd más környezetbe leszek, akkor…. Ez mellébeszélés. Ez az engedetlenségnek a védőbeszéde. Ne légy lusta! Amikor hallod, akkor kell elindulni. Amikor egy csendes imádság közben Isten eszedbe juttat valakit, akkor vedd komolyan azt, hogy neki mivel szolgálhatnál. Ne maradj szegény, ne légy önző, és ne légy lusta! Isten Szentlelke segítsen minket, hogy örömmel tudjunk egyre többet elfogadni, és amit tovább kell adnunk, azt örömmel továbbadni. Ámen.
Fórián László tiszaeszlári lelkipásztor