okt
1Dávid zsoltára, abból az időből, amikor fia, Absolon elől menekült. 2URam, mily sok ellenségem van, mily sokan támadnak rám! 3Sokan mondják rólam: Nem segít rajta Isten! (Szela.) 4De te, URam, pajzsom vagy nekem, dicsőségem, aki fölemeled fejem. 5Hangosan kiáltok az ÚRhoz, és ő meghallgat szent hegyén. (Szela.) 6Lefekszem, alszom és fölébredek, mert az ÚR támogat engem. 7Nem félek a sok ezernyi néptől, amely körülvett engem. 8Állj mellém, URam, szabadíts meg, Istenem! Hiszen te vered arcul minden ellenségemet, kitördeled a bűnösök fogait! 9Az ÚRtól jön a szabadítás. Legyen áldásod népeden! Zsoltárok 3.
Kedves Testvérek! Ha a bibliai Dávid nevét halljuk, legtöbbünknek egy jó vágású, sikeres fiatalember jut az eszünkbe. Ki ne hallott volna Dávid és Góliát csatájáról, amelyben a pirospozsgás pásztorfiú egy parittyával intézte el a filiszteus óriást. Aki pedig valamivel jobban ismeri a Szentírást, az azt is tudhatja, hogy Dávidnak nem ez volt az egyetlen sikere az életben. Először Saul király udvari zenészeként vált közkedveltté, majd hamarosan vitézként is komoly eredményeket ért el. Idővel aztán meg is énekelték erejét: megölt Saul ezer embert, Dávid meg tízezer embert. Saul halálával aztán végre az őt megillető trónt is elfoglalhatta. Építkezett, hasznos kereskedelmi kapcsolatokat alakított ki, hódított, és bölcsen uralkodott. Még jól ismert bűneivel együtt is kiemelkedő alakja az Ószövetségnek, mert időről időre megállapítja az Ige: vele volt az Úr. Sőt, a későbbi királyokat is sokszor hozzá hasonlítja az írás. Ászát minősíti így az ige: azt tette, amit helyesnek lát az Úr, őséhez, Dávidhoz hasonlóan. Dávidot magát pedig így jellemzi: azt tette, amit helyesnek lát az Úr, és egész életén át semmiben sem tért el attól, amit parancsolt neki, kivéve a hettita Úriás esetét. Ő tehát a nagy, sikeres, Isten által kiválasztott és hatalomra emelt Dávid.
És mit látunk mai történetünkben? Azt, hogy Dávid menekül. Ráadásul a saját fia, Absolon elől kell futnia. A királyi családban ugyanis egyre inkább utat tört a bűn. Dávid erkölcstelen bűnét követően nem is kell csodálkoznunk azon, hogy utódjai is elindulnak ezen az úton. Először fia, Amnón vetett szemet féltestvérére Támárra, majd amikor ez kitudódott, Absolon, Támár testvére bosszúból megölte Amnónt. Aztán, amikor apja pár év után megbocsátott neki, Absolon egy ravasz módon kieszelt tervvel maga mellé állítja Izrael népét. Odáig fajul a helyzet, hogy Dávidnak menekülnie kell. A királynak el kell hagynia Jeruzsálemet, a királyi palotát, és az életéért kell futnia. Egy tragikus exodusban Dávid és serege szomorúan, sírva és jajgatva elhagyja otthonát.
Kedves Testvérek! Hogy lehet ez? Hogy történhet ilyen? És mit tehet ilyenkor Dávid, az Isten embere? Mai istentiszteletünkön ezekre a kérdésekre keressünk választ. A felolvasott történet mellett segítségül lesz számunkra a harmadik zsoltár, amelyet felirata szerint éppen akkor írt Dávid, amikor fia, Absolon elől menekült. Nézzük hát meg, hogy mit tett Dávid ebben a megpróbáló helyzetben, és mit tehetünk mi, ha hasonlóan nehéz állapotba kerülünk!
Dávid azzal kezdi a 3. zsoltárt, hogy megállapítja, nagy a baj. Belátja, hogy annak ellenére, hogy ő maga Istenhez tartozik, és Isten által elhívott király, még bajba kerülhet. „Uram, mily sok ellenségem van, mily sokan támadnak rám! Sokan mondják rólam: nem segít rajta Isten!” Dávid felismeri, hogy ő sem kivétel.
Jó ezt tudatosítani, Testvérek. A bűn miatt, bizony akkor sem kerülnek el bennünket a próbák, ha szorosan járunk Isten nyomában. Ha ezzel a ténnyel nem vagyunk tisztában, akkor a nehézségek idején könnyen szembefordulhatunk Istennel. Pedig földi próbáink szinte minden esetben a saját bűneink, vagy mások bűneinek a következményeiből fakadnak.
Kedves Testvérek! Ha valamiért úgy érezzük, hogy összecsaptak fejünk fölött a hullámok, az első dolgunk az, hogy beismerjük, van ilyen. Megtörténhet, még Isten kiválasztott és elhívott gyermekei életében is, hogy jön egy próba. Attól, hogy itt vagyunk a templomban, attól, hogy egyszer Isten mellet döntöttünk, attól, hogy olvassuk a Bibliát, és imádságban is megszólítjuk Urunkat, még bajba kerülhetünk. Mi is megállapíthatjuk naponként: Uram, mily sok ellenségem van, mily sokan támadnak rám! Támad a betegség, az ijesztő diagnózis, támad az aggodalom, hogy mi lesz velem! Támad a kapcsolati problémák sokasága, megromlott házasság, vagy éppen a magányosság felőrlő érzése. Támad a hiányérzet, a nélkülözés állapota, és ellenségként leselkedik ránk az az általános bizonytalanságérzet, amely már hónapok óra körülvesz bennünket. Nem kétség, körülvesz az ellenség. Engem is, és Téged is. De nem kell ezen meglepődni. A gonosz állandóan azon mesterkedik, hogy valamivel azt a látszatot keltse, mintha Isten nem figyelne ránk. De nekünk tudnunk kell, hogy ezek a próbák földi létünk velejárói, és mindeközben Isten ugyanúgy elérhető számunkra.
Dávid tudta ezt, ezért a ténymegállapítás után, második lépésként hozzá menekült. Így folytatja: „De te, Uram, pajzsom vagy nekem, dicsőségem, aki fölemeled fejem. Hangosan kiáltok az Úrhoz, és ő meghallgat szent hegyén.” Dávid, Istenhez fut. És mai történetünkben különösen is rámutat arra, hogy nem a vallásosság, nem a kellékek, hanem az Istennel való kapcsolat tud segíteni az ilyen helyzetekben.
Egy-két hónapja olvastuk Sámuel első könyvéből azt a történetet, amelyben a nép szinte bálványként ragaszkodott a szövetség ládájához, és azért, hogy legyőzzék a filiszteusokat, még a csatába is magukkal vitték a ládát. Azt gondolták, hogy ahol ott van a láda, ott jelen van az Isten is. Persze csalódniuk kellett, mert elvesztették a háborút is, és egy időre a szövetség ládája is kikerült a kezükből.
Úgy tűnik, mai történetünkben Dávid fejében is megfordult egy pillanatra az, hogy a Ládát magával vigye Jeruzsálemből, hiszen amíg vonult ki a nép, ott volt a láda is, és Ebjátár pap áldozatot mutatott be Istennek. Végül azonban Dávid visszaküldi a ládát a városba. Így mondja Cádóknak: „Vidd vissza az Isten ládáját a városba! Ha kegyelmes lesz hozzám az Úr, akkor visszahoz engem, és látnom engedi még azt, meg annak a lakóhelyét.” Vagyis Dávid egyedül Istenben bízik. A vele való szoros kapcsolatban. Ezért nem a ládát cipelteti ide-oda, mint ősei, hanem tudja, hogy bárhol is jár, elérhető számára az Isten. Az Úr vele van.
Eddigi útjából is tudjuk, hogy sokszor megtapasztalta már Isten jelenlétét. Erre hivatkozott már fiatal korában is, amikor a Góliát elleni harcra jelentkezett, mert emlékezett, hogy Isten vele volt a vadállatokkal szemben is. De ezt tapasztalta meg a Saul elől való menekülés idején is, sőt, még amikor elfordult az Úrtól, akkor is érezte az Ő jelenlétét, hiszen előtte vallotta meg vétkét. „Hangosan kiáltok az Úrhoz, és Ő meghallgat engem.”
Ez a második tennivalónk. Hozzá kiáltani. Hangosan, nyíltan, őszintén. Jegyezzük meg, nem elég az a néhány vallásos kellék. Nem elég a templomba járás, nem elég a jól megtanult, ezerszer elmondott Mi Atyánk, nem elég az igés kártya, vagy az utolsó vacsorás kép a szobában, személyes, Istennel való kapcsolatra van szükség. Őt magát kell megszólítanunk. Hittel, bizalommal. Dávid azt mondja: te Uram, pajzsom vagy nekem! Vagyis Dávid komolyan gondolta azt, hogy Isten tud neki segíteni. Pajzsként meg tudja őt védeni. Nem csak azért szólította meg, mert már nem volt más ötlete, hanem azért, mert hitte, Istennél van elkészítve a szabadítás. Ha beláttuk, hogy bajban vagyunk, kiáltsunk Urunkhoz ilyen hittel, ilyen bizalommal. Mert ha ezt tesszük, annak meg lesz a következménye.
Mert hogyan folytatja Dávid? „Lefekszem, alszom és fölébredek, mert az Úr támogat engem. Nem félek a sok ezernyi néptől, amely körülvett engem.” Dávidnak oka lenne az álmatlanságra, a rettegésre, hiszen szinte az egész királysága ellene fordult, saját fiával együtt. Mégis azt mondja, lefekszem, alszom és fölébredek. Tudok aludni. Nem gyötörnek rémálmok. Bár menekülök, bár el kell hagynom az otthonomat, bár le kell szállnom a trónról, tudom, hogy Isten velem van. Ahogy Reményik Sándor fogalmazza jól ismert versében: nyugalma nincs, de békessége van. Békesség Istentől.
Sőt, még ennél is tovább megy. Még csak most vonult ki Jeruzsálemből, sírva, szomorúan, és megalázottan, még semmi jele a megoldásnak, de Ő már szinte előre látja ellenségei vesztét. Így fogalmaz a zsoltár végén: „Hiszen te vered arcul minden ellenségemet, kitördeled a bűnösök fogait, az Úrtól jön a szabadítás!” Dávid ennyire bízik Istenben. A hit szemein keresztül már látja Isten elkészített szabadítását. Tudja, hogy végül az Úr fog diadalmaskodni. És igaza is lesz. Túléli a bujdosást, Absolon tragikus módon meghal, és idővel helyreáll a rend az országban, és Dávid még sok áldás forrása lesz a nép életében. Azért, mert tudta, ő is élhet át próbákat, és azért, mert Istenhez kiáltott, és bízott az Ő szabadításában.
Pontosan úgy, ahogy az Ő megígért leszármazottja, az Úr Jézus is tette. Ő is, mint Dávid, teljesen tudatosan hordozta a földi lét próbáit. Azzal a céllal érkezett, hogy megment minket az örök kárhozattól. És amikor a halál kötelei már körülfonták ott, a Gecsemáné kertben, Ő is Mennyei Atyjához kiáltott. Vívódott, hiszen teste tiltakozott a szenvedés ellen, mégis vállalta küldetését, hogy nekünk életet szerezzen. Másnap, pedig, a kereszten függve, a legnagyobb testi és lelki szenvedés közepette érthetetlen békességgel kiált Atyjához: Uram, a te kezedbe teszem le lelkemet. Mert tudta, hogy lesz folytatás. Tudta, hogy az Atya feltámasztja őt a halálból, és ez által mindent megváltoztat! Tudta, hogy övé a győzelem.
Kedves Testvérem! Isten ma is szabadító Úr. Nagyon jól tudja, hogy mi a gondod. Tisztában van vele, hogy mi az a próba, amely mostanában gyötri a lelkedet. Mai történetünk és a hozzá kapcsolódó zsoltár által azt üzeni számodra, hogy szólítsd meg Őt! „Fogadd el hát, azt a kezet, melyet átütöttek a szegek.”- szoktuk énekelni. Kiálts hozzá, és bízz benne, mert Ő már készíti a szabadulást. Bármilyen nehézséggel érkeztél is ide, bármilyen aggodalom nyomja is a válladat, Ő a megoldás, és Ő tud egyedül mindent felülíró békességet adni számodra. Ámen.