okt
16Úgyhogy mi mostantól fogva senkit nem ismerünk test szerint: ha ismertük is Krisztust test szerint, most már őt sem így ismerjük. 17Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre. 18Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát. 19Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és ránk bízta a békéltetés igéjét. 20Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg Istennel! 21Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.
2 Korinthus 5,16-21
Kedves Testvérek!
A veszekedés mindnyájunk életének velejárója. Különböző személyiségek vagyunk, és bizonyos dolgokban eltér a véleményünk, ezért ki-ki vérmérséklete szerint hangot ad gondolatainak. Emellett azonban a kibékülés is mindennapi tapasztalatunk. Bennünk van a vágy, hogy jó lenne valahogy kibékülni a másikkal. Ennek persze nagyon sok féle indítéka lehet. Bevezetés képen nézzünk néhány ilyen békülési motivációt.
Emlékszem, hogy gyermekkoromban sokat veszekedtünk a bátyámmal. Folyamatosan piszkáltuk egymást, volt, hogy kaviccsal dobáltuk a másikat, vagy éppen megpróbáltuk tönkretenni a másik játékát. Persze az istentisztelet idejére mindig kibékültünk, vagy legalábbis úgy tettünk, mintha a lehető legjobb testvérek lennénk. Valahogy bennünk volt a kényszer, azt kell mutatni, hogy minden rendben van, különben otthon számíthattunk a következményekre, valamiféle büntetésre. Igazából magunk miatt békültünk ki.
Így van ez a házasságban is. Sajnos, a hétköznapok egyik legnagyobb harctere a házasság. Érthető ez, mert két különböző családból érkezve eleve nem könnyű összefésülni a véleménykülönbségeket, hát még ha ehhez hozzájönnek a munkahelyi dolgok, családi elvárások, és esetleg még gyermekek is születnek. Még a legösszeszokottabb házasságokban is időről időre jön valami összeütközés, vita. A kérdés az, hogy hogy kezeljük ezeket a helyzeteket? Meg tudjuk-e beszélni az ellentéteket, tudunk-e kompromisszumot kötni egymással, vagy csak a magunk igazát mondogatva duzzogunk? Az ilyen helyzetekben is elsősorban a saját érdekünk a békülés. Amikor már órák óta nem szólunk egymáshoz, vagy eltelik úgy egy-két nap, hogy valamit nem beszéltünk meg, érezzük, hogy ez így nem jó. Feszültség van bennünk. Szeretnénk felszabadulni ebből az állapotból. És amikor végre kibékülünk, sokkal jobban érezzük magunkat. Nyilván örülnénk, ha a másik is jobban érezné magát, de valljuk meg őszintén, azért az ilyen békülés nekünk is a javunkra válik.
Kissé kimozdulva a családi körből, így októberben, a nemzeti megemlékezések kapcsán eszünkbe juthatnak a háborúkat lezáró békekötések jellemzői is. Minden nagy világégést követően valamiféle béke következik. Jó lenne abban a tudatban élni, hogy a különböző nemzetek kibékülnek egymással a háború végén, bocsánatot kérnek egymástól, és élhet mindenki úgy, ahogyan korábban. De sajnos a háború utáni békekötés mindig az érdekekről szól. A győztes nyer, hatalmat, területet, pénzt kap, a másik oldal pedig mindenből csak veszít. Nem véletlenül nevezik a trianoni békekötés dokumentumát is trianoni békediktátumnak, hiszen szó sincs benne a békéről, csak arról, hogy milyen dolgokat kell kényszerből elfogadnia a vesztes félnek. Egy diktatórikus béke, ami csupán az egyik félnek hasznos.
Ilyen az ember. Amikor békét kötünk, a saját érdekünket nézzük. Miért jó nekem ez a békekötés? Hogy járok én jobban? Hogyan jöhetek ki jól ebből a helyzetből? Még ha be is kell áldoznom valamit, hogyan érvényesíthetem a saját érdekeimet?
De vajon hogy állnak a béketörekvéseink Istennel kapcsolatban? Pál apostol mai igeszakaszunkban arra bátorítja a korinthusi gyülekezet tagjait, hogy béküljenek meg Istennel. De vajon mi lehet ennek az indítéka? Miért kell megbékülnünk vele? A következőkben két választ fogalmazzunk meg erre a kérdésre!
Először is azért van szükség az Istennel való megbékélésre, mert sokan nincsenek kibékülve vele. És ez nagyon komoly dolog. Úgy élnek emberek, és úgy élünk sokszor mi magunk is, hogy bizonyos dolgokban nem vagyunk kibékülve az Úrral. Lehet, hogy itt vagyunk, lehet, hogy hiszünk benne, lehet, hogy megváltott gyermekei vagyunk, mégis haragszunk rá. Nincs béke a szívünkben.
Van, akinek egészen régi sérelmei vannak vele kapcsolatban. Haragszunk Istenre, mert nehéz volt a gyermekkorunk, olyan családban nőttünk fel, ahol nem volt minden egyszerű. Egy alkoholista apuka, egy hitetlen anyuka, egy folyton zsörtölődő idős családtag, vagy egy különc testvér. Sosem felejtjük el, ha szegénységben kellett élnünk, mint ahogyan azt sem lehet kitörölni az emlékeinkből, ha szóban, vagy tettlegesen bántalmaztak bennünket. Bár nem Isten volt a cselekvő, benne lehet a szívünkben egy ilyen ösztönös harag, miért nézte tétlenül mindazt, ami történt.
Persze az is gyakori, hogy a régi sérelmek valamilyen egyházi szolgáltatás, vagy egyházi személy kapcsán vannak ott a szívünkben. Nem volt itt a pap, amikor temetnem kellett volna, és nem azt mondta a temetésen, ami illő lett volna. Vagy amikor végre elmentem a templomba, azt mondták, hogy üljek máshová, vagy úgy éreztem, hogy mindenki azt nézi, hogyan vagyok felöltözve. Az én gyermekem túl rövid verset kapott a karácsonyi műsoron, az én virágomat nem középre tették, az én családtagom temetésére nem jöttek el olyan sokan, mint a másikéra. És haragszunk az egyházra, a lelkészre, és talán még Istenre is, és inkább otthon maradunk, vagy sértődésekkel tele ülünk a templomban.
És még mindig csak a múltban lévő okokról beszéltünk. Pedig a jelen problémái között is akad néhány, amely miatt nincs békénk Istennel. Hogy engedheti például, hogy ilyen járványhelyzetben kelljen élnünk? Miért pont az én lábam fáj, miért az én gyermekem sírós, miért pont az én fizetésem, én nyugdíjam kevés? Miért az én szeretteim válnak el, miért az én unokám marad apa nélkül? Miért az én házamban nem jó a fűtés? Miért hozzám jön az ellenőrzés? És bizony, még sokáig tudnánk sorolni azokat az okokat, amelyek miatt van egyfajta Istennel szembeni békétlenség, vagy akár harag a szívünkben.
A te szívedben mi ez? Beismered-e, hogy van valami a szívedben, ami miatt neheztelsz az Úrra? Lehet, hogy nem haragszol úgy igazán, mert megtanultad, hogy nem lehet rá haragudni, de nem tudnád azt mondani, hogy igen, békesség van benned. Béküljetek meg az Istennel! – mondja Pál apostol. Béküljetek meg vele, hogyha valami miatt nehezteltek rá. Ez az első okunk.
De menjünk is tovább, és nézzük meg, miért érdemes és miért szükséges még megbékülni vele. Második érvünk az, hogy igazából Isten az, aki jogosan haragudhatna ránk. Azért is fontos, hogy megbékéljünk vele, mert Ő az áldozat, mi pedig a vádlottak. Valójában nem nekünk kellene haragudnunk Istenre, hanem Ő az, aki jogos vádakat tudna felhozni velünk szemben.
Gondoljunk bele, testvérek! Mire fel haragszunk Istenre? Mire alapozzuk azokat a vádakat, amiket az imént felsoroltunk? A mi emberi érzéseinkre? Ahelyett, hogy belátnánk, minden szenvedés az emberi bűn következménye, könnyebb Istent vádolni! Könnyebb haragudni rá. De jegyezzük meg, Ő az, akinek joga van ránk haragudni, és nem fordítva.
Megbántottuk? Igen. Bűneinkkel naponta megbántjuk őt. Szégyent hoztunk rá? Igen. Amikor hozzá méltatlan módon élünk, vagy hiteltelenek a szavaink, döntéseink, Őt járatjuk le. Hátat fordítottunk neki? Igen. Amikor duzzogunk, amikor jogtalannak érezzük a szenvedést, nem vagyunk rá kíváncsiak, és nem érdekel a véleménye. Kihagytuk őt a döntéseinkből, terveinkből? Igen. Amikor nem olvassuk az igét, nem kérjük a vezetését imádságban, akkor ezt tesszük. Elpazaroltunk valamit? Igen. Amikor eltékozoltad a pénzedet, képességeidet, amikor felesleges, haszontalan dolgokra pocsékolod az idődet, akkor Istennek kellene rád haragudnia. Megfeszítettük az Úr Jézust? Igen. A nagy vallásosságban keresztre feszítették Jézust, és mi is, ma is ugyanezt megtennénk, ha rajtunk múlna.
Éppen ezért, Isten az, aki jogosan haragudhatna ránk. És haragszik? Hát persze. Felháborítja a bűn, bosszantja a sok hűtlenség, szeretetlenség, és végtelenül elítéli a gonoszt, és mindent, aminek köze van hozzá. De mielőtt megszegte volna az özönvíz utáni ígéretét, és elpusztította volna a világot, elküldte az Ő Fiát, Jézust, és általa lecsillapította a saját maga haragját. Így mondja Pál: „Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és reánk bízta a békéltetés igéjét.”
Isten a mi bűneinkért saját Fián töltötte ki haragját. Azt mondta: nem haragszom rád, hanem inkább haragszom a fiamra. Nem téged büntetlek meg, hanem inkább őt. Nem tőled kérem számon mindazt, amit elkövettél, amit mondtál, amit gondoltál, hanem tőle. És a kereszt mellett az Atya Isten az Úr Jézus áldozata miatt megbékélt velünk. Jézus halála kiengesztelte őt. És onnantól kezdve hív és vár bennünket.
Kedves Testvérek! Az emberi megbékélés gyakran öncélú, mert a saját érdekünket szolgálja. Ezzel szemben, amikor Isten békül ki velünk, az elsősorban nekünk jó. Ő is örül, ha nem kell ránk haragudnia, de mi is örülhetünk, mert nem kell félnünk az örök kárhozattól.
Béküljetek meg Istennel! Béküljetek meg, mert Ő úgy is tudja, ha valami feszültség van közte és köztetek. És béküljetek meg, mert igazából ő haragudhatna jogosan. Ő már megtette a maga lépését, most vár, hogy mi lépjünk.
Tegyük hát le elé bűneinket, haragunkat, panaszainkat, és úgy úrvacsorázzunk, hogy nincs bennünk feszültség, mert beláttuk, Isten mennyire szeret minket, és mi mindent megtett azért, hogy ne kelljen ránk haragudnia. Béküljetek meg az Istennel, mert azt, aki nem ismer bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne. Ámen.