feb
„Míg időnk van, tegyünk jót mindenkivel.” Galata 6,10
Miután az irgalmas samáriai meglátta az összevert embert, megállt és lehajolt hozzá. Mindkét mozdulat nehezünkre esik.
Megállni azért nehéz, mert rohanunk. Szorítanak a határidők, nem akarunk lemaradni a versenyben, hajszol a kötelesség, a megélhetés, a munkaadónk. A samaritánus is sietett úti célja felé, s időt veszített azzal, hogy segít. Ráadásul megállni is veszélyes volt ott, mégis megtette, mert az irgalmas ember szán időt arra, akiért felelősséget érez. Szán időt a házastársára, a gyerekeire, idős szüleire, beosztottjára, és a lelke, a hite táplálására is. És ezt soha nem bánja meg.
Mivel a sebesült a földön feküdt, le kellett hajolni hozzá. Az irgalmas ember nem leereszkedik, hanem lehajol. Aki leereszkedik, az a másikat alázza meg, aki lehajol, önmagát. De esetleg piszkos lesz a ruhája, véres lesz a keze, s ha az áldozat már halott, vallásilag is tisztátalanná válik. Ez azonban együtt sem nyom annyit a mérlegen, mint az, hogy életmentő segítségre van szükség. Ő nem önmagáért aggódott, hanem a másikért.
Az tud lehajolni, aki nem tartja magát különbnek másoknál. Aki tudja, hogy adósa lett Istennek, és mindenkire úgy néz: én tartozom neki, nem ő nekem. Aki le szokott térdelni Isten előtt, annak könnyebb letérdelnie sebesült felebarátja mellé is.
Mire van időm? Mire szánok időt? Mire nem lenne szabad időt áldoznom, hogy a fontosabbakra jusson? Kész vagyok-e lehajolni? Kit féltek ilyenkor: magamat vagy a másikat?
Jézus olyan mélyre hajolt utánunk, hogy két rablógyilkos között végezték ki a kereszten. De utolsó perceit is másokra áldozta: a gyilkosaiért imádkozott, s az egyik rablót beutalta a mennyországba. Irgalmasságot is tőle tanulhatunk igazán.
Imádság: Köszönöm Uram, hogy még engem is fel tudsz használni a jó cselekvésére. Ámen.