máj
1A karmesternek: Zsoltárének. Örvendj, egész föld, az Istennek! 2Zengjétek dicső nevét, dicsérjétek dicsőségét! 3Mondjátok Istennek: Milyen félelmetesek a te tetteid! Nagy erőd miatt hízelegnek ellenségeid. 4Az egész föld leborul előtted, és énekel neked, énekli neved dicséretét. (Szela.) 5Gyertek és lássátok Isten tetteit! Félelmetesek dolgai az emberek között: 6Szárazfölddé változtatta a tengert, száraz lábbal keltek át a folyón. Ezért örüljünk neki! 7Hatalmasan uralkodik mindenkor, szemmel tartja a népeket, hogy ne kelhessenek föl a lázadók. (Szela.) 8Áldjátok, népek, a mi Istenünket, hangosan hirdessétek dicséretét! 9Ő tartott életben bennünket, és nem engedte, hogy lábunk inogjon. 10Mert megpróbáltál minket, Istenünk, megtisztítottál, mint az ezüstöt. 11Hálóba kerítettél minket, nehéz terhet raktál a hátunkra. 12Embert ültettél a nyakunkra, hol tűzbe, hol vízbe jutottunk, de kivezettél, és felüdültünk. 13Áldozatokkal megyek házadba, teljesítem fogadalmaimat, 14melyeket ajkam kimondott, és szám megígért a bajban. 15Hízott állatokat mutatok be neked áldozatul, kosokat is áldozok, marhákat és bakokat készítek el neked. (Szela.) 16Gyertek, halljátok, ti, istenfélők, mind, hadd mondjam el, mit tett velem! 17Szám hozzá kiáltott, nyelvem őt magasztalta. 18Ha álnok szándék lett volna szívemben, nem hallgatott volna meg az Úr. 19De Isten meghallgatott, figyelt imádságom szavára. 20Áldott legyen Isten, mert nem utasította el imádságomat, szeretetét nem vonta meg tőlem.
Zsoltárok 66.
Kedves Testvérek! A mai istentiszteleten több gyászoló család is közöttünk van, akik az elmúlt hetekben, hónapokban ravatal mellett álltak meg. Tudva ezt, talán érthetetlennek tűnt az énekválasztás, hiszen a 66. zsoltár, amellyel kezdtük az istentiszteletet, nem a szomorúságról, nem a vigasztalásról, hanem Isten dicsőítéséről szól. Örvendj egész föld az Istennek, és énekelj szép zengéssel! – mondja az első sor. És a zsoltár későbbi versei is arra buzdítanak bennünket, hogy próbáljuk meg dicsőíteni Istent. Amikor azonban megpróbáló helyzetben vagyunk, talán ez a legnehezebb.
Nehéz bárminek is örülni például, amikor elvesztettük a férjünket, feleségünket. Nehéz bárminek is örülni, amikor a gyermekünktől, vagy az édesapánktól kellett búcsút vennünk. Nehéz Istent dicsőíteni, hogyha azt érezzük, hogy túl sok rajtunk a teher. És ez nemcsak a gyászoló családokra érvényes. Ugyanúgy probléma lehet bármelyikünk életében. Nehéz örömmel énekelni Istennek, hogyha jött egy váratlan diagnózis, és aggodalom tölti el a szívünket. Nem egyszerű hálásnak lenni, amikor az eddig megszokott és beállt életritmusunk teljesen felborul valami miatt. Falakba ütközik Isten magasztalása, amikor körbenézve azt látjuk, hogy a másik megúszta, az övé megmenekült, neki nem lett olyan nagy kára, csak mi maradtunk a mélységben. Ráadásul, azt is hozzá kell tennünk, hogy a dicsőítés, az öröm nem megy parancsszóra. Csak úgy működik, ha a szívünkből indul el. Ha a szívünk mélyén megfogan egy jó gondolat, egy jó érzés, amelyet nem bírunk magunkban tartani.
De hogy lehet ide eljutni? Mi kell ahhoz, hogy az örömtelen, megtört, vagy megkeseredett állapotból eljussunk oda, hogy szeretnénk dicsérni az Istent? Mit kell tudnunk ahhoz, hogy képesek legyünk őszintén dicsőíteni Istent? Mai istentiszteletünkön erre a kérdésre keressük a választ. A zsoltár többször is utal az Egyiptomból való szabadítás történetére, így hát állítsuk párhuzamba a választott nép akkori útját, a mi, mostani helyzetünkkel, és gondoljuk át, miért dicsőíthetjük Istent jelenlegi állapotunkban!
Nézzük meg először a pusztai vándorlás időszakát, különösen is azokat a helyzeteket, amelyekre a 66. zsoltár is utal.
A zsoltáros több szemléletes kifejezéssel járja körül azokat a megpróbáltatásokat, amelyekben annak idején része volt Izráelnek. Három ilyen képet vegyünk most sorra.
Először is így szól a 10. vers: „megpróbáltál minket, Istenünk, megtisztítottál, mint az ezüstöt.” Ez a kép nagyon jól bemutatja, mi megy végbe az életünkben akkor, amikor Isten tisztít minket. Ahhoz, hogy tiszta ezüstöt kapjon az ember, igen magas hőmérsékletre kellett azt hevíteni, és így minden, ami nem ezüst volt, megsemmisült. Az iszonyatos forróság következményeképpen mindenféle salakanyag, szennyeződés eltűnt, és maradt a tiszta ezüst.
Izráel népe sok ilyen megtisztító forróságot átélt a pusztai vándorlásban. Sajnos számos alkalommal kiderült, hogy a nép messze van még a tisztaságtól. Mózes kivezette őket Egyiptomból, aztán amikor látták, hogy üldözőbe vette őket a fáraó serege, rögtön kétségbe estek. Nem bíztak az Úrban, és a hitetlenség behálózta minden gondolatukat. Vagy, amikor később, Mózes felment a hegyre a Tízparancsolatért, és váratott magára a visszatéréssel, a nép tagjai bűnbe estek, és egy aranyborjút készítettek maguknak, hogy azt imádják Istenként. Volt, amikor más népekkel keveredtek, előfordult, hogy lázadtak az Isten által feléjük rendelt emberek ellen, és ezekben a helyzetekben az Úr keményen megtisztította őket. A lázadók, a hitetlenek sokan elpusztultak a vándorlás során. Aki azonban Istenre hagyatkozott, és hozzá fordult, megmaradt.
A megtisztítás után, másodjára a háló képét is megnézhetjük. „Hálóba kerítettél minket”- mondja a zsoltáros a 11. versben. Milyen lehet egy halászhálóban? Azt hiszem nagyon rossz. Többen tudják, hogy van akváriumunk, és előfordul, hogy a hálóval ki kell venni egy-egy halat. És ahogy ezen a képen gondolkodtam, megpróbáltam átérezni, milyen lehet egy ilyen hálóban. Amikor a hal belekerül a hálóba, igazából még ugyanott van, bent a vízben, a saját közegében. És mivel a hálón át lehet látni, szívesen menne a többiek irányába. Próbálkozik, csapkod, aztán ha kivesszük a vízből, még ugrani sem fél, csak valahogy visszakerüljön a helyére, mégsem halad, képtelen a szabadulásra.
Valahogy így érezhette magát Izráel népe is a pusztai vándorlás 40 évében. Ott volt viszonylag közel hozzájuk az ígéret földje, Kánaán, de mivel Isten hálóba kerítette őket, 4 évtizednyi kerülőútra vezette Izráelt. Tudták, hogy el van készítve a helyük, de egyszerűen sehogy sem tudtak odamenni. Ők is vergődtek, kapálóztak, kapkodták a levegőt, de a saját érdekükben le voltak korlátozva a lehetőségeik. Isten hálóba kerítette őket, hogy majd csak akkor kerüljenek a számukra elkészített közegbe, amikor teljesen készen állnak. És sajnos, a nép bűnei miatt az Egyiptomból kiszabadult generációból csak nagyon kevesen mehettek be Kánaánba. Még Mózes sem mehetett be, csak egy hegyről, távolról nézhette meg az ígéret földjét. Nem jó a hálóban lenni, mert magunktól képtelenek vagyunk kiszabadulni belőle.
Harmadik képünk pedig a ránk nehezedett terheket mutatja be. „Nehéz terhet raktál a hátunkra, embert ültettél a nyakunkra.” A zsoltáros olyan megpróbáltatásokról beszél ebben a szemléltetésben, amelyek nem természetes velejárói a hétköznapoknak. Háton, csak akkor cipel terhet az ember, amikor nagyon muszáj. Az pedig, hogy egy embert cipel valaki önmagán, végképp nem átlagos. Mátyus nagyapám mesélte, hogy amikor a hadifogságból hazafelé jöttek, összeesett, és nem tudott tovább menni a lábán. Egy barátja vette fel a hátára, és ő cipelte a következő szállásig, így maradt életben. Bizony, nem egyszerű, amikor valaki másnak a súlyát kell magunkra venni.
Izráel népe is sok ilyen áldozatot vállalt. Gondoljunk csak bele, milyen lehetett együtt vándorolni évtizedeken át. Nem lehetett hátrahagyni az időseket, gyengéket, nem lehetett azt mondani a kisbabásoknak, hogy ti maradjatok itt, mert csak hátráltattok bennünket. Együtt kellett haladni, egymás terhét is ugyanúgy cipelni kellett. Ez az állapot pedig az erősek számára is megterhelő lehetett.
Izráel útja tehát nem volt egyszerű. Végül azonban, miután a zsoltáros szemléltette ezt a megpróbáló utat, hozzáteszi a végkifejletet: „De kivezettél, és felüdültünk.” Vagyis volt próba, voltak kemény időszakok, voltak kilátástalan, bizonytalan helyzetek, és sokféle teher, de Isten kivezette ezekből a népet, és volt lehetőség a felüdülésre. Eljött a honfoglalás időszaka, amikor otthonra lelhettek az ígéret földjén, és aztán többször is megújították szövetségüket az Úrral.
Kedves Testvérek! Ez a zsoltár nemcsak a választott nép útját írja le, hanem szembesít bennünket azzal, hogy Isten mindenkori népének hasonló utat kell bejárnia. A bűn által megfertőzött világban nekünk is, egy ilyen küzdelmekkel teli folyamatot kell átélnünk.
Van, hogy minket is megtisztít az Úr. Gyászban, betegségben, aggodalomban, megnézi az Isten, hogy mi van bennünk. Egy híres prédikátor szerint a szenvedések idején derül ki igazán, hogy mi is lakik a szívünkben. Az vagyok, aki a szenvedések idején vagyok”- mondja. Téged mivel tisztít az Úr? Milyen tűzbe dobott bele, hogy kiégessen belőled valamit? És mi az, amit el szeretne távolítani az életedből? Mi az, ami csak salak, amire nincs szükséged? Ha próbában vagy, engedd, hogy az Úr megtisztítson, és kipróbálttá tegyen a nehézségek által!
Persze olyan is van, hogy úgy érezzük magunkat, mintha hálóba kerültünk volna. Látjuk a többieket, milyen jó nekik, ő túlélte a betegséget, neki semmi baja nincsen, az ő szerettei meggyógyultak, az ő munkahelye megmaradt, és csak vágyunk a jobb lét felé. Vergődünk, ki akarunk ugrani jelenlegi helyzetünkből, de meg vagyunk kötözve, és be vannak határolva a lehetőségeink.
És az is előfordulhat, hogy mások terhét kell hordoznunk. Fizikailag, vagy lelki értelemben hordozzuk a ránk bízottak dolgait. Sok szülő magára veszi a gyermeke terhét, és ahogyan csak tud, segít neki. És sok gyermek a hátán viszi szülei gondjait. Odafigyel rájuk, felhívja őket, vagy ha kell, gondozza, ápolja szeretteit. És milyen sok házastárs támogatja férjét, feleségét erőn felül, azért, mert megfogadták, „egészségben, betegségben, boldog vagy boldogtalan állapotában, holtomig, vagy holtáig, hitetlenül el nem hagyom!” Amíg lehet, amíg a körülmények engedik, ahogyan éppen módunkban áll, hordjuk, cipeljük ezeket a terheket.
A jó hír azonban az, hogy ahogyan a választott nép Isten kegyelméből megmenekült, és felüdült, úgy mi is számíthatunk a javulásra. Itt is nagyon jól visszaadja a magyar kifejezés az ige üzenetét. Amikor üdülni megyünk, akkor általában otthon hagyjuk a gondokat, a hétköznapok dolgait, és egy kicsit megpihenünk, kiszabadulunk a megpróbáltatásokból. Nyilván, van, amit újra folytatni kell, amikor haza értünk, de a felüdülés mindig sok erőt ad.
Isten nem azt ígéri, hogy itt a földön mindig, minden rendben lesz, hanem azt, hogy újra és újra kivezet minket a megpróbáltatásokból, és ad felüdítő időszakokat. Lesz alkalom, a megállásra, a szusszanásra, és kapunk időt a feltöltődésre. Mindig lesz egy ige, ami megerősít, mindig lesz gyülekezeti közösség, ahol feltöltődhetünk, mindig lesz egy-egy fellélegzés, megújulás az életünkben, a lehetőségeinkben, amelyek által tovább vihet minket az Úr. Azt pedig tudhatjuk, hogy nem itt van a végállomás. Mert, ha elfogadjuk az Úr Jézus értünk való áldozatát, és hozzá tartozunk, akkor van feltámadás, van vele való örök közösség, ott, a mennyei hajlékban. És visszatérve a kezdeti kérdéshez, ezért áldhatjuk az Urat. Mert kivezet minket ebből a földi létből, és átvisz az ő országába.
Ezt foglalja össze a zsoltár záró mondata: „Áldott legyen Isten, mert nem utasította el imádságomat, szeretetét nem vonta meg tőlem.” Az Atya Isten hallja a szavunkat, idáig is velünk volt a megpróbáltatásokban, és nem vonja meg tőlünk szeretetét. Egy valakitől vonta meg igazán az ő szeretetét, ez pedig az Ő fia, az Úr Jézus volt, akinek ott a kereszten elengedte a kezét, azért, hogy minket megmenthessen.
Van tehát okunk Isten dicsőítésére. Bármi áll is mögötted, bárhogyan alakult is az elmúlt néhány hét, vagy hónap, tudnod kell, hogy az Úr újra és újra kivezet, és felüdít. Már itt is, ezen a földi úton, de legteljesebben majd akkor, amikor megérkezünk hozzá. Ma is zárjuk az igehirdetést e havi aranymondásunkkal, amely szintén ezt az üzenetet erősíti meg. Együtt mondjuk: Lelkünk az Urat várja, ő a mi segítségünk és pajzsunk, benne van szívünk öröme, mert szent nevében bízunk. Ámen.